Stroup és Wong: a befolyásossá vált NGO-knak fel kell adniuk eredeti célkitűzéseiket


Sarah S. Stroup és Wendy H. Wong könyvükben rámutatnak, egy NGO minél nagyobb befolyással és hírnévvel rendelkezik, annál nagyobb eséllyel adják fel eredeti célkitűzéseiket és felelnek meg támogatóik elvárásainak. Ez lényegében egy csapdahelyzet, hiszen ha egy NGO nem növekszik megfelelő ütemben, nem lesz képes valós eredményeket elérni. A gyors növekedés viszont kikezdi a szervezet integritását: egyre több olyan ügyet kell felvállalniuk, amelyek nem tartoztak eredeti céljaik közé. 


Sarah S. Stroup, Wendy H. Wong: The Authority Trap – Strategic Choices of International NGOs, Cornell University Press, 2017

Sarah S. Stroup, a Middlebury Egyetem politikatudomány professzora és Wendy H. Wong, a Toronto Egyetem oktatója arra keresik a választ, hogy a nem-kormányzati szervezeteknek (NGO-k) mennyire kell változtatniuk stratégiájukon abban az esetben, ha egyre több befolyást és tekintélyt tudnak szerezni a nemzetközi politikai színtéren. Könyvükben több ilyen szervezetet is elemeznek, mint például az Amnesty International, a Human Rights Watch, a Greenpeace, vagy épp az Oxfam. Mintegy 215 NGO szervezeti és strukturális vizsgálata után arra jutottak, hogy a világszinten is vezető és domináns nem-kormányzati szervezetek kommunikációja és hozzáállása is gyökeresen megváltozik akkor, amikor befolyásos pozícióba kerülnek.

NGO-k a nemzetközi politikában

A nemzetközi környezetben egyaránt megtalálhatók a domináns és hírnévvel rendelkező nem-kormányzati szervezetek, és a kisebb, kevesebb anyagi forrással és elismertséggel bíró társaik. A vezető szerepet betöltő NGO-k beszámolói és szakvéleményei nemzetközi újságokban jelennek meg, erős nemzetállamokkal és vállalatokkal dolgoznak együtt, tehát egyfajta elismerést és támogatást élveznek a nemzetközi környezet számos szereplőjétől. Ez a státusz azonban egy nem várt kompromisszum megkötése elé állítja őket. A befolyásuk növekedése egyenesen arányos a lehetőségeik és „szabadságuk” elvesztésével. Ez azt jelenti, hogy minél jobban hat rájuk a nemzetközi környezet (például államok, vállalatok vagy magándonorjaik), annál nagyobb mértékben vesztik el önállóságukat és szorítkoznak arra, hogy stratégiai irányukat egy visszafogottabb mederbe tereljék azért, hogy megfeleljenek partnereik és támogatóik elvárásainak.

A másik oldalon jelen vannak a kevesebb befolyással rendelkező, de annál radikálisabb és harsányabb NGO-k. A hatalmi csapda őket még nem érinti, a támogatói környezet még nem gyakorol olyan nyomást rájuk, ami korlátozná mozgásterüket. A szerzőpáros rámutat arra, hogy a több tízezer NGO közül csupán pár darab rendelkezik ismertséggel és tekintéllyel. A kisebb szervezeteknek nem kell többféle „közönségnek” megfelelni, ezért elhagyhatják a mérsékelt és visszafogott megközelítési módokat. Nagyban támaszkodnak a báziscsoportjukra, ahonnan a támogatások döntő része érkezik. Az államok és vállalatok kevésbé hajlanak arra, hogy ilyen szervezetekkel működjenek együtt, emiatt az NGO-k között sokszor feszültség és verseny alakul ki. Ebből kifolyólag megállapítható, hogy a kisebb NGO-k egy másfajta csapdába esnek bele. Az alacsony státusz és a megfelelő befolyás birtoklása nélkül a legtöbb szervezet beleragad ebbe a helyzetbe, ami azt eredményezi, hogy tevékenységüknek kevés visszhangja és hatása lesz.

Különböző stratégiai vonalak

A hatalmi csapda miatt a legtöbb vezető NGO az évek alatt jelentősen megváltoztatta stratégiáját, amely ahhoz vezetett, hogy alapcéljai egy részét vagy az általa képviselt érdekek és támogató körök bizonyos százalékát elveszítette. Az írók a stratégiai irányok és módszerek közé az együttműködést, a versenyt és az elítélést sorolták. A tér, amelyben szerepelnek, az a nemzetközi rendszer, a közönség pedig a nemzetállamok, vállalatok és a többi NGO. Az együttműködés azt jelenti, hogy az adott NGO és közönsége egyetért a célokban és az azok megvalósításához vezető útban és eszközökben. A versenyt úgy definiálja a szerzőpáros, hogy egy olyan stratégia, amelynek során az NGO és közönsége egyetért a célban, de az oda vezető útról különböző nézeteket vallanak. Az elítélés stratégiáját pedig úgy értelmezik, hogy a két fél sem a célokban, sem az eszközökben nem vallja ugyanazokat a nézeteket.

A szerzők könyvükben azt fejtik ki, hogy a vezető, nemzetközi befolyással bíró nem-kormányzati szervezetek jobban hajlanak az együttműködésre, míg a többiek az elítélést és a kritizálást hangsúlyozzák inkább. Ebből adódik az, hogy az államok és a vállalatok kevésbé szeretnek együtt dolgozni a kisebb, radikálisabb NGO-kkal. A versenystratégia pedig két szervezet között merül fel. A könyvben vázolt esettanulmányból kiolvasható, hogy a befolyásos pozícióba került szervezetek nem szeretnének kiszorulni biztos helyükről, emiatt a még elkötelezettebb együttműködésre is hajlandók egyes esetekben. Igyekszenek versenytársaikon felülkerekedve közel maradni az állami és vállalati körökhöz, emiatt is mutatkozik az a tendencia, hogy egyre jobban tágul az űr a befolyásos NGO-k és a kevésbé ismert NGO-k között. Ez hosszú távon oda vezethet Stroup és Wong szerint, hogy az érdekvédelmi funkciójuk és közösségük sérülhet vagy széthullhat.

Összegzés

Az írók kutatásuk során tehát azt bizonyították, hogy egy adott NGO státusza igenis befolyásolja annak stratégiáját. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy az együttműködés nemcsak a szervezetnek lehet kedvező, mivel a társadalmi támogatottság is nagyon fontos egy-egy döntéshozatal kapcsán. Így tehát az adott állam vagy vállalat is profitál a kooperációból, továbbá az adott közösség bevonása is plusz értékként jelenik meg. A hatalom csapdájához kapcsolódóan azt is bemutatták, hogy minél befolyásosabb egy NGO, annál jobban kötöttek az opciói. Stratégiai irányvonalukat csak egy szűk keresztmetszeten belül értelmezhetik, érvényesíthetik, míg a többi nemzetközi nem-kormányzati szervezet széles körben és radikálisan képviselheti érdekcsoportjuk véleményét és céljait. Tehát bármely utat is választ egy NGO, a hatalmi csapda komoly veszélyt jelent számára: egyrészről az eredeti célok kiüresedését és a támogatók érdekei felé való eltolódást, másrészről pedig a radikális testtartás felvételét, amely az együttműködési képesség elvesztésével jár.