Az Amnesty a nemzetközi nyilvánosság előtt azt állította: ennek hátterében az is állhat, hogy nemrégiben két erősen kritikus riportot is publikáltak a kormány működéséről és arról, hogy Narenda Modi indiai miniszterelnök nacionalista-konzervatív kormánya számos esetben figyelmen kívül hagyja az emberi jogi normákat[1].
A Modi-kormányt azzal a váddal is illette korábban az Amnesty és más nemzetközi NGO-k, hogy elnyomni törekszik a vallási-etnikai kisebbségeket; így tesz szerintük például a muszlim többségű, északnyugati Kasmír régióban is, ahol a felkelők több mint harminc éve küzdenek a kormányerőkkel. A nemzetközi emberi jogvédők azt is állítják, hogy a kormány egy nacionalista „hindu programot” hajt végre, annak érdekébe, hogy vallási alapon ássa alá India világi demokráciájának alapjait. Visszatérő vádként emlegetik, hogy az indiai vezetés meg akarja félemlíteni az 1,3 milliárd lakosú ország 170 milliós muszlim kisebbségét.
A Modi-kormány javaslatára most ősszel elfogadták a külföldről érkező hozzájárulások szabályozására vonatkozó törvénymódosítást, mellyel új feltételeket határoztak meg az ilyen pénzügyi hátterű szervezetek számára. A külföldi sajtónak, egyes nem kormányzati szervezetek részéről nyilatkozók szerint ezzel valójában azt volt a cél, hogy általánosan bizalmatlan légkör alakuljon ki Indiában a források szigorúbb ellenőrzésére irányuló intézkedések révén.
A kormány azonban állítja: a törvény célja, hogy az érintett szervezetek működése jobban megfeleljen a törvényi környezetnek, s a módosítással fokoznák az átláthatóságot és az elszámoltathatóságot a külföldi hozzájárulások elfogadása és felhasználása kapcsán, továbbá a valódi civil szervezetek vagy egyesületek munkájának megkönnyítése is a cél, azok pártolásával, akik az indiai társadalmi jólétért tevékenykednek.
A törvénymódosítás 2020. szeptember 29-én lépett hatályba. Számos szervezet nem tudta teljesíteni az alapvető törvényi megfelelést, például a megfelelő számlavezetés és a bevallások benyújtása terén, ezért az eljáró indiai hatóságoknak törölniük kellett egyes NGO-k regisztrációját.
A törvénymódosításból nyilvánvalóvá válik, hogy a Modi-kormány kiemelt célja lehetett az NGO-k közötti mozgások erős korlátozása. A módosítás úgy változtatta meg a törvény 8. szakaszát, hogy 50%-ról 20%-ra csökkentette a külföldi hozzájárulás igazgatási, adminisztratív kiadásokra történő felhasználásának felső határát. A módosítás tehát elvileg – és talán a gyakorlatban is – elősegítheti, hogy a források felhasználása elsősorban a támogatások célkitűzéseinek megfelelően történjen[2].
Ami az átláthatóság és az emberi jogok érvényesülésének kérdéskörét illeti, például az ügyben követlenül érintett Amnesty International szervezet londoni székhelyű Nemzetközi Titkárságának két alkalmazottja is öngyilkos lett 2018-ban. Az ügy megvizsgálása kapcsán pszichológusok ezen a nyomvonalon elindulva, idővel feltárták a londoni Amnesty belső valóságát, vagyis azt, hogy a vezetés rendszeresen megalázza emberi mivoltukban saját alkalmazottait.
Az eset figyelmeztet arra is, hogy miként működhetnek a külvilág által kevésbé ismert mivoltukban egyes nemzetközi emberi jogi szervezetek. A pszichológus szakemberek bevonásával elvégzett kutatás során összesen 475 embert, vagyis a teljes Amnesty-állomány hetven százalékát kérdezték meg a munkahelyi tapasztalataikkal kapcsolatban. Az eredmények elszomorító képet festenek. A kutatás alapján közülük többen már attól is kellemetlenül érezték magukat, hogy be kell számolniuk az élményeikről. A munkahelyen átélt traumák is fontos részt képeztek, elsősorban a szervezetnél tapasztalt ellenséges munkahelyi kultúra, a túlterheltség, a vezetés eredménytelensége, kudarca okozták nekik a problémát. Nem kellően alkalmas vezetők, a ridegség, a barátságtalan klíma, emellett a pénzügyi átláthatatlanság is régi gond az Amnesty Internationalnél. Kumi Naidoo, az Amnesty főtitkára 2019-ben elismerte, hogy a szervezet költségvetésében 2020 végéig 17 millió font „adományozói lyuk” merült fel. A transzparencia élharcosai erre „költségvetési krízist” kiáltottak, és a helyzet kezelése érdekében Naidoo közölte a munkatársak felé, hogy az Amnesty központja közel száz munkahelyet számol fel a sürgős szerkezetátalakítás jegyében. Az Egyesült Királyság legnagyobb szakszervezete, a Unite the Union az ügy kapcsán azon véleményének adott hangot, hogy a nagy létszámú gyors elbocsátás igazi oka a „szervezet vezetői csoportjának túlköltekezéséből” adódó közvetlen következmények voltak, és hogy a leépítés amúgy a bevételek növekedése ellenére történt[3].
Érdemes megjegyezni, hogy Magyarország Európában az elsők között igyekezett rendezni a nemzetközi NGO-hálózatok, így külföldről finanszírozott magyarországi szervezeteik tevékenységét. A külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról szóló 2017. évi LXXVI. törvény ugyanakkor csak a külföldről támogatott civil szervezetek egy bizonyos, a törvényben explicit meghatározott körére vonatkozik; az Országgyűlés 2017. június 13-án fogadta el a jogszabályt, amely szerint minden, a hatálya alá tartozó egyesület és alapítvány köteles a bíróságon bejelenteni, ha a külföldről kapott tárgyévi támogatások összege eléri 7,2 millió forintot. Az érintett szervezeteknek fel kell tüntetniük a honlapjukon, valamint az általuk kiadott sajtótermékekben és egyéb kiadványokban is, hogy „külföldről támogatott szervezetnek” minősülnek. A törvény ugyanakkor az érintett szervezetek működését általánosságban nem korlátozta.
Izraelben egy évvel korábban, 2016-ban hasonló civiltörvényt alkottak meg, amelyet 2016. július 11-én 57–48 arányban fogadott el a Knesszet. Ez a törvény azt írja elő az érintett szervezeteknek, hogy azoknak, akik a támogatásaik több mint felét kapják külföldről, minden nyilvános kommunikációjukban fel kell tüntetniük (írottan), hogy külföldről támogatottak.
A példák jól mutatják – az Amnesty International esete ezt a tendenciát csak erősíteni látszik –, hogy világszerte nő az igény a külföldről jelentős összegekkel finanszírozott, nem kellően transzparens módon működő (hálózatszerű) NGO-k átláthatóságának fokozására, amely szervezetek, nem mellékesen, aktív szereplőként bele is kívánnak szólni az adott szuverén állam társadalmi és belpolitikai ügyeibe.