Ahogy a könyv magyar kiadásának előszavában írja a szerző, a középpontban a liberalizmus mint külpolitikai elmélet áll, nem pedig az, hogy a liberalizmus adja-e a helyes receptet a politikai rend felépítéséhez bármely országban. Megállapítása szerint 1989-ben véget ért a hidegháború, és a világ belépett az egypólusú világrendbe, amelyet az Egyesült Államok uralt. Külpolitikája liberális volt, és liberális hegemóniára törekedett. Ismérve, hogy elutasítja a realizmust, a reálpolitikát, ehelyett viszont három dologra fókuszált.
A liberális demokrácia elterjesztésére a világban, a gazdasági kölcsönös függőség előmozdítására és egyre több ország szoros integrálására a nemzetközi intézményekbe. A szerző szerint a nemzetközi politikai aktorokat három világkép mozgatja: a liberalizmus, a realizmus, vagyis a reálpolitika és a nacionalizmus. Alapvetően elutasítja Francis Fukuyama tételét, amelyet az amerikai filozófus 1989-ben A történelem vége? című esszéjében fogalmazott meg, és lényege, hogy a liberalizmus a XX. század első felében legyőzte a fasizmust, a második felében a kommunizmust, így már nem maradt más életképes alternatíva. A világot a liberális demokráciák fogják benépesíteni, nem lesznek nemzetek között viták, a nagyhatalmak között pedig háborúk. A legnagyobb probléma az unalom lesz. Az azóta eltelt idő azonban erre alaposan rácáfolt.
A szerző, a nemzetközi kapcsolatok szakértője, rácáfolva Fukuyamára, éppen arra utalt, hogy jelenleg is két nagyon veszélyes konfliktus közepette élünk. Az egyik az Ukrajnában zajló háború, a másik pedig a feszültség a kelet-ázsiai térségben Kína és Tajvan között, illetve a kínai terjeszkedés lehetősége.
A könyv budapesti bemutatóján Schmidt Mária történész az előadásában arról beszélt, hogy Magyarország előtt két út áll. Vagy beáll a sorba, és teljesíti, amit a liberális hegemónia képviselői elvárnak tőle, vagy ellentmond, és ezzel alkupozícióba hozza magát a legerősebb hatalmakkal szemben. A Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint az USA törekvése egyértelmű, minden eszközzel demokratizálná, liberalizálná Oroszországot, és megszabadulna Putyintól. Azonban ez Oroszország széthullásához vezetne, ami azért veszélyes, mert akkor nem lenne erő, amely szembeszállna Kínával és délen a muszlimokkal. Ebből pedig következik, hogy az a felfogás, amely szembemegy a reálpolitikával és a nacionalizmussal, az veszíteni fog.
Ezt kerekasztal-beszélgetés követte John Mearsheimer részvételével, aki ennek során – ugyanúgy, mint könyvében – felvázolta azokat a lépéseket, amelyek előre jelezték, hogy Moszkva – idővel – meg fogja támadni Ukrajnát.
A könyvben az 1993 és 2017 közötti időszak, vagyis a Clinton-, Bush- és Obama-adminisztráció egyenként 8-8 éves periódusának liberális külpolitikáját, liberális hegemóniára törekvésének lépéseit elemezte. Ennek alapján szűri le egyik megállapítását is, amely szerint a liberális logika által motivált amerikai Ukrajna-politika felelős elsősorban a Nyugat és Oroszország közötti jelenlegi válságért. A magát a realista iskola követőjének valló politológus szerint a bajok forrása az volt, amikor Clinton és Bush idején elkezdték erőltetni a NATO keleti irányú bővítését.
A kilencvenes években az USA, a NATO és általában a Nyugat meg volt róla győződve, hogy a Szovjetunió felbomlása után létrejött Orosz Föderáció katonailag nem jelent veszélyt, gazdaságilag erőtlen. Ezért nem is számoltak vele mint lehetséges ellenféllel. Ezért vitték végig a kétlépcsős NATO-bővítést, amelynek első hullámában, 1999-ben Magyarországot is felvették, ezt követte a 2004-es bővítés. Az oroszok mindkettő után jelezték, hogy nem vezet jóra, ha a NATO a bővítésekkel egyre közelebb tolja magát Oroszország szárazföldi határaihoz.
A mostani bajok gyökerét John Mearsheimer szerint a 2008. tavaszi bukaresti NATO-csúcstalálkozón kell keresni. Ott ugyanis kimondatott, hogy várják a katonai szervezetbe Ukrajnát és Grúziát is. Ugyan az akkori német és francia vezetők – Angela Merkel és Nicolas Sarkozy – ellenezték a tervezett bővítés harmadik körét, de végül a liberális amerikai külpolitikai nyomulás elhallgattatta a berzenkedőket. Ez a bejelentés már tényleg sok volt Moszkvának, és mivel nem vették komolyan az ellenérzéseit, augusztusban – baráti segítségnek álcázva – bevonult Grúziába, megbuktatta az addigi, Nyugat-barát vonalat követő vezetést, és elcsatolt némi területet. Az üzenet egyértelmű volt, de mégsem vették igazán komolyan Nyugaton.
A dolog akkor fordult komolyra, amikor 2014 februárjában a narancsos forradalom elzavarta az addigi Moszkva-barát Janukovics ukrán elnököt, aki Oroszországban keresett menedéket. Az új kormány egyértelműen nyugati orientációjú és oroszellenes volt. Az amerikaiak nyíltan nem vettek részt az események alakításában, de támogatták azokat. Nem maradt el az orosz válasz sem, viszont már konkrétabb volt, mint Grúzia esetében. 2014 nyarán – egy vitatott módon megtartott népszavazás után – Oroszországhoz csatolták a Krím félszigetet. Nem volt nehéz, hiszen a krími haditengerészeti kikötőben, Szevasztopolban állomásozott az orosz flotta egy jelentős része. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdték a Donyeck-medencében élő orosz kisebbséget támogatni pénzzel és fegyverrel, hogy előkészítsék a szeparatista mozgalmak révén a terület elszakadását Ukrajnától.
Ekkor már komolyan vették Moszkvát – hangsúlyozza az amerikai politológus.