Nagyot kockáztatnak azok, akik végleg leírják Trumpot
Már az amerikai félidős választásokat megelőzően is körvonalazódni kezdtek a jobboldalon olyan vélemények, amelyek a korábbi republikánus elnök, Donald Trump jelentőségét, királycsináló szerepét és egyben elnökjelölti alkalmasságát megkérdőjelezték. Ezek a hangok a republikánusok számára valamelyest csalódást okozó időközi választások után felerősödtek, ugyanakkor mind a számadatok, mind pedig a múltbéli tanulságok is arra utalnak, hogy stratégiai hibát véthetnek azok, akik már most egy Trump nélküli jobboldalról, s elnökjelölti kampányról ábrándoznak. Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének cikke.
Sümeghi Lóránt vezető elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Amikor egy nappal a félidős választásokat megelőzően, az Ohio állambeli Dayton-ban megrendezett republikánus kampányhajrá legvégén Donald Trump volt amerikai konzervatív elnök bejelentette, hogy a másnap megrendezésre kerülő időközi választásokra egy héttel egy sorsdöntő bejelentésre készül, nemcsak a fősodratú amerikai média, hanem a világsajtó is szkeptikusan fogadta az állítást.
Az elsősorban a baloldallal szimpatizáló orgánumok, illetve progresszív politikusok és kommentátorok döntő többsége ugyanis a mentén érvelt, hogy egy, a republikánusok számára nem várt kimenetellel végződő választás után a volt elnöknek sem platformja, sem pedig bátorsága nem lesz a 2024-es elnökválasztásra bejelentkeznie.
Azonban a progresszív oldal mellett érdekes módon egy másik politikai tömb is a támadásba burkolt önvédelem stratégiáját választotta, mégpedig azok a jobboldali közéleti szereplők és politikusok, akik bár önmagukban sikeres politikai aktorok, évek óta képtelenek érdemben felvenni a versenyt a Make America Great Again (MAGA) mozgalom és annak vezetőjének lendületével, így annak több tízmilliós szavazótáborát sem óhajtják megérteni.
Mindezek folyományaként szinte magától értetődőek voltak azok a jobboldali szalagcímek, publicisztikák és médiamegjelenések, amelyek azok után születtek, hogy kiderült, a várva várt „vörös hullám” elmaradt, a rekordalacsony demokrata elnöki megítélés ellenére a jobboldal a képviselőházi többségen kívül már egyáltalán nem számíthat a kongresszus kulcsaként emlegetett szenátusi többségre.
Mi több, a csalódást keltő eredményekkel összefüggésben ugyanakkor az országos politikai térképen, egy-két helyen kifejezetten erős konzervatív felhatalmazás öltött testet,
melyek közül kétségkívül a múltban következetesen billegő államként nyilvántartott Florida esete tűnt ki leginkább azzal, hogy a republikánus Ron DeSantis kormányzó, aki elsősorban a baloldali identitáspolitika, illetve a progresszív woke-izmus ellen lép fel évek óta, magabiztosan újrázni tudott.
Első ránézésre tehát a Trump nélküli republikánus jövőről alkotott politikai képlet minden eleme a helyére került, ugyanis a leegyszerűsített érvek szerint amíg Trump emberei javarészt elbukták a demokraták jelöltjeivel szembeni küzdelmeket, addig igenis születtek olyan bíztató jobboldali győzelmek – lásd DeSantis példája -, akik a korábbi elnök nélkül is komoly sikert értek el, így a MAGA-mozgalom ideje felett eljárt az idő, így ideje továbblépni.
Azonban a Republikánus Párt egy részében tapasztalható belső reform iránti éhség racionalitása, valamint annak kivitelezhetősége a politikai logika alapján több szempontból is erősen kérdéses.
Egyfelől, amennyiben az időközi választásokon elért republikánus eredményekből indulunk ki, tévedés azt kijelenteni, hogy azok a jelöltek, akik mögött Donald Trump volt elnök állt, egytől-egyig kikaptak, így a volt elnök királycsináló szerepe marginálissá vált.
Ami a képviselőházi, szenátori, valamint kormányzói, hangsúlyozottan csak kulcsösszecsapások számadatait illeti, Trump 38 jelöltjéből 18 győzni tudott, további 5 mandátumról pedig később születik végeredmény, így egyáltalán nem valószínűtlen, hogy Trump egy több, mint 50 százalékos győzelmi arányt mutasson fel a tőle „független” konzervatív győzelmekkel szemben.
Ráadásul, ha azon republikánus jelöltek győzelmét is számításba vesszük, akiket bár névleg nem minden esetben említett a sajátjaként Donald Trump, de a 2020-ban megrendezett elnökválasztás kapcsán egyként sorakoztak fel a volt elnök mögött azokban a vízválasztó kérdésekben, miszerint egyrészt valóban véleményes körülmények között választották meg elnökként Joe Bident; illetve, hogy az amerikai választási rendszer könnyedén kijátszható a levélszavazatokkal, akkor már a konzervatív oldalon induló jelöltek 60 százalékáról beszélünk.
S ha már királycsinálásról esik szó, hiba lenne, ha egy további tény feledésbe merülne. A belső reform hívei között már most a republikánusok de facto vezetőjének tartott Ron DeSantis szintén Trump támogatásának köszönheti politikai karrierjének kezdetét, de példának okáért a mostanra ugyancsak egyre gyakrabban piedesztálra emelt virginiai republikánus kormányzó, Glenn Youngkin kapcsán is érdemes felidézni, hogy a tavalyi választási győzelme nemhogy a trumpizmus elutasításának, hanem éppen ellenkezőleg, annak precíz és kimért alkalmazásának volt köszönhető.
Ám a számok és a volt elnök közvetlen és közvetett politikai hálózatának strukturális vizsgálata mellett további szempont inti óva azokat, akik már most Trump politikai irrelevanciájáról lamentálnak, ez pedig az „outsider”, azaz a kívülálló imázs veszélyének kialakulása.
Azzal, hogy a fősodratú konzervatív média, illetve a Trumpot különböző hatalmi vagy ízlésbeli okoknál fogva megsemmisíteni akaró politikai aktorok szinte pillanatokkal a „vörös hullám” elmaradása után Trumpot tették a félidős választási eredmények felelősévé, egy olyan kockázatos játszmába fogtak bele, amelybe például 2016-ban nemcsak Hillary Clintonnak, de a teljes demokrata establishmentnek is beletört a foga.
Emlékezetes, a hat évvel ezelőtti, ma már szinte ikonikusnak nevezhető elnökválasztáson Trump esélyeit a kollektív média, illetve politikai elit a nullához hasonlította.
Mindezt azzal indokolták, hogy az akkori republikánus elnökjelölt soha életében nem mozgott a politikában, nem ismeri a szakma írott és íratlan szabályait; megjelenése, karaktere, valamint mindaz, amit képvisel, egész egyszerűen választóidegennek hat. Mi több, mivel nem rendelkezik a politikai kipróbáltság és az árnyaltság eszköztárával, az egyszerű emberek nyelvén beszél, céljai leegyszerűsítettek.
Csakhogy az amerikai választópolgárok számára e felsorolt karakterisztikák pont, hogy nem negatív előjelként értelmeződtek. Trump kívülállói mivolta, ha úgy tetszik, rendszeren kívülisége meglepetésszerű felhajtó erőt kölcsönzött számára, ugyanis az ország többsége a társadalmi, külpolitikai, illetve gazdasági folyamatok negatív hatásai miatt egy olyan elnökre vágyott, aki elsősorban a saját hazájára, a saját népére és az őket érintő kihívásokra fókuszál ahelyett, hogy értelmetlen vagy ideologikus alapokra húzott kormányzati, gazdasági, illetve külpolitikai célokat valósít meg.
Mondani sem kell, azzal, hogy az imént említett konzervatív körök már most egy partvonalon kívüli indulóként kezelik Trumpot, nemcsak a volt elnök kampányát fogják önkéntelenül beindítani az „elit versus Trump” narratíva mentén, hanem mindezzel a mögötte álló, több tízmilliós szavazótáborát is önkéntelenül mobilizálni fogják.
Ugyanakkor tény, hogy a jelenlegi amerikai jobboldal jövőjének központi kérdései nem minden esetben magyarázhatók Trump jelenlétének fénytörésén keresztül.
Ami a konzervatív felhozatalt illeti, jelenleg több olyan középerős politikai személyiség (Cruz, Rubio, Christie, Haley vagy Pence) tűnik fel a palettán, akik ilyen vagy olyan formában akár érintettekké válhatnak az elnökjelölt-aspiránsi versenyben, ugyanakkor vátesz szerepük, vagy éppen visszalépési hajlandóságuk kapcsán egyelőre a kérdőjelekből van több.
Mindez pedig a potenciálisan a Trump utáni időszakban jelentkező óriási politikai vákuum betöltésének kivitelezhetősége, rendezett kezelése körül vet fel egészen gyakorlati természetű kihívásokat.
Így, ha csak a felszínt megkaparva is, de a hangzatos szalagcímek, illetve médiaszerepléseken túl, felsejleni látszik egy már kézzel fogható értelmezési keret, amely akár segíthet kontextusba helyezni Donald Trump amerikai jobboldalon betöltött jelenlegi, és egyben jövőbeni szerepét. Így az egy héttel ezelőtti eredmények tudatában talán nem véletlen, hogy Trump mégis ragaszkodott ahhoz, hogy bejelentse: 2024-ben újra indul az Egyesült Államok elnöki tisztségéért.
