Nemcsak a magyarok egyedülálló, békét szorgalmazó nézőpontja, hanem Budapest esetleges független közvetítői szerepe is megkerülhetetlenné válhat a nemzetközi térben azt követően, hogy a kínai fegyverszünet-javaslat kapcsán lépéskényszerbe került a nyugati politikai establishment.
Sümeghi Lóránt vezető elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Dacára annak, hogy immár több mint egy év telt el azóta, hogy Oroszország egy „különleges katonai művelet” keretében megszállta Ukrajnát, a magyar álláspontot leszámítva, továbbra is kiábrándítóan kevés szó esik arról, hogy az egyre inkább álló- és anyagháború emlékeztető hadi próbatételek megvívása helyett a feleknek arra kellene törekedni, hogy bizonyos feltételek mentén megszülethessen a fegyverletétel.
Azonban a napokban az ezzel kapcsolatos diplomáciai vákuumot nem várt helyről töltötték be, nevezetesen Pekingből, miután Kína egy 12 pontos békejavaslatot tett közzé a háború első évfordulóján.
Érdekesség, hogy az ázsiai óriás ez ügyben tett lépése előzmények nélkülinek hatott, ugyanis az évfordulót megelőző napokban rendezett ENSZ Közgyűlés rendkívüli ülésén – India mellett – épp Kína volt az, amely tartózkodó álláspontot képviselt az ukrajnai békét sürgető határozat elfogadása kapcsán. Ám úgy tűnik, hogy Peking végül meglehetősen jó érzékkel ismerte fel azt, hogy egy effajta diplomáciai lépés milyen gyakorlatban mérhető politikai tőke kovácsolására adhat majd lehetőséget.
Ugyanis túl azon, hogy a tajvani konfliktus miatt eleve terhelt renoméval rendelkező Kína ezzel a gesztussal valamelyest javíthat a világpolitikai nimbuszán, a háború kapcsán folyton-folyvást morális felsőbbrendűségét fitogtató washingtoni, illetve brüsszeli politikai elitre egy meglehetősen kellemetlen cselekvési kényszert sikerült rátolni.
Egyrészt, ami a háború okozta humanitárius, valamint gazdasági válságot illeti,
a béketerv publikálását követően Kína pacifista szerepben tetszeleghet,
amely – ha számításba vesszük a világban az elmúlt évtizedekben bekövetkezett háborús konfliktusok túlnyomó részét – eddig szinte kizárólag az Egyesült Államokat illette meg. Ez pedig a többpólusú világrend közép és hosszú távú jövőjének egyensúlyi állapotára nézve markáns üzenetértékkel bír Peking részéről.
Másrészt, e gesztussal sikerült Kínának pont annyira belefolynia ebbe az Egyesült Államok és Oroszország közti proxyháborúba, mint amennyire sikerült kimaradnia belőle, melynek folyományaként látszólag ki tudott bújni az afféle felelősségre vonások és politikai anomáliák alól, minthogy az ázsiai szuperhatalom tartja életben az orosz gazdaságot, valamint hogy Peking kész fegyvereket szállítani Moszkva számára.
Adódik azonban a kérdés, hogy az alapvetően Kína politikai célkitűzéseit segítő tűzszüneti javaslat vajon lehet-e objektív értelemben pozitív hatással az orosz-ukrán konfliktus befejeződésére?
Azzal, hogy mind Washington, mind Brüsszel, mind pedig a NATO felső vezetése is különböző háborús érdekek mentén elutasítóan nyilatkozott Peking békejavaslatának megvalósítása, illetve hitelessége kapcsán, óhatatlanul egy olyan lépéskényszerbe került, amelyből nehéz lesz imázsvesztés nélkül kihátrálni. Mégpedig ha Peking – egyébként homályosan, de a tartalmi elemeit tekintve viszonylag elfogadható módon megfogalmazott – békejavaslata nem foglalja magába megfelelő módon az orosz és ukrán felek közti fegyverletétel feltételeit, akkor – az elviekben a további vérontást szintén megakadályozni akaró - nyugati politikai elitnek ezt orvosolandó, egy ennél alaposabb, részletesebb dokumentum közzétételét kellene mihamarabb előirányoznia.
Amennyiben ez valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva mégsem teljesülne, akármilyen furcsán is hangozhat, de e lépéskényszer alól talán Magyarország jelenthetné a kibúvót, amely következetesen békepárti álláspontján, illetve
egy független tárgyalási helyszín biztosításán keresztül reális megoldással szolgálhatna ebben a kérdésben.
Hogy e lehetőség nem pusztán a vágyvezérelt gondolkodás szüleménye, egyfelől hűen érzékelteti, hogy egy ebbéli kísérletet a magyar kormány már a háborút követően első napokban is jegyzett, melynek keretében Szijjártó Péter külügyminiszter az ukrán és orosz kollégáját egyaránt arról tájékoztatta, hogy Budapest készen áll otthont adni a békefeltételekről szóló tárgyalásoknak.
Másfelől, ami a jelenlegi politikai folyamatokat illeti, minden jel arra enged következtetni, hogy ezen az álláspontján mit sem változtatott a magyar kormány, ugyanis a magyar miniszterelnök ez ügyben épp az Országgyűlés e heti napirend előtti felszólalásában hangsúlyozta többek között, hogy mivel Magyarország minden nemzetközi fórumon a békét szorgalmazza, így „Magyarország nem szigetelheti el magát a világ nagyobbik részétől, amely békét akar, ezért Kína béketervét is fontosnak tartja és támogatja.”
Hogy végül az imént tárgyalt lehetőségek a gyakorlatban testet tudnak-e ölteni egyáltalán, és ha igen, akkor milyen formában, további kérdések tárgyát képezik. Azonban egy valami biztosra vehető: amikor már a világ második legnagyobb – és egyben az első mellé szélsebesen felzárkózó – gazdasági és katonai hatalma a békekötés fontossága mellett érvel, még a hazánkkal kevésbé rokonszenvezők is beláthatják, hogy mégsem volt hiba a magyar kormány részéről az, hogy ugyanezen álláspontot már a kezdetektől fogva, kitartóan képviselte.
