A jog mint politikai fegyver


Montesquieu óta közismert tétel, miszerint a három hatalmi ágat - törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás - szét kell választanunk ahhoz, hogy valódi demokráciáról beszélhessünk. Mindegyiknek megvan a maga szerepe, melyet maradéktalanul teljesítenie kell, viszont egyik sem terjeszkedhet túl a saját terrénumán. Tehát a szétválasztás mellett a megfelelő egyensúlyukat is biztosítani kell. Sajnálatos módon Európában, sőt a tengerentúlon is találkozhatunk olyan döntésekkel, melyek azt jelzik: bizonyos politikai szándékok érvényre juttatása érdekében az igazságszolgáltatás politikai fegyverré vált, mellyel a népképviseletet megtestesítő törvényhozás szerepét kívánják megkerülni.


E törekvéseket több példával szemléltethetjük. 2015 júniusában az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán az egész szövetség területén legálissá vált a melegházasság. A testület az alkotmány egyenlő bánásmódról szóló klauzulájából vezette le az azonos neműek házassághoz való jogát. E lépése két okból is aggályosnak tekinthető. Egyfelől könnyen belátható, hogy a jogrendszer alapját képező alkotmány megalkotói aligha gondoltak olyan intézményre, mint a melegházasság, melynek legitimálására felhasználta a bírói fórum az alkotmányi rendelkezéseket. Másrészt egyértelműen tetten érhető a döntés mögött húzódó politikai cél: kiterjesztő jogértelmezéssel megvalósítani egy olyan politikai elképzelést, melynek érvényesítésére kellő választói felhatalmazás hiányában a hagyományos, törvényhozási úton nem lenne mód. Ennek köszönhetően a nép felhatalmazása nélkül, homályos jogértelmezés segítségével született az egész országra kötelező erejű döntés.

Hasonló logikával találkozhatunk Németországban a harmadik nem bevezetése kapcsán. A német Alkotmánybíróság a személyhez fűződő jogok védelmének alaptörvényi követelményéből vezette le a transzneműség anyakönyvezésének lehetőségét. A bírói testület álláspontja szerint a nemiség meghatározása az egyén önazonosságának meghatározása szempontjából olyan lényeges, hogy a harmadik nem el nem ismerése a személyiségi jogok sérelmét valósítaná meg.

Világosan látnunk kell, hogy az alapvető probléma teljesen független a melegházasságtól illetve a transzneműségtől: a bevezetésük módja kifogásolható. A jogértelmezés eszközének felhasználása egy jól körülhatárolható politikai akarat megvalósítására távol áll mind a jogállamiság eszméjétől, mind a politikai eleganciától. Az igazságszolgáltatás kontrollja a törvényhozás felett nem jelentheti a népképviseleti szerv szerepének átvételét, illetve különböző jogi trükkökkel nem pótolható a hiányzó választói felhatalmazás.

Hogy miért jelentős e téma hazánk szempontjából? Amikor egyes ellenzéki pártok - hol burkoltan, hol kevésbé burkoltan - a szuverenitásunkról való erőteljesebb lemondást követelik az Európai Unió javára, akkor tisztában kell lenniük azzal, hogy amennyiben további hatásköröket ruházunk át az uniós szervekre, azzal Magyarország könnyen az előzőekben említett jogi fondorlatok áldozatává válhat. Az Európai Unió Bírósága és különböző uniós testületek így több lehetőséget kapnának arra, hogy az uniós jogforrások értelmezése keretében - Brüsszel akaratát végrehajtva - olyan politikai indíttatású döntéseket hozzanak, amelyekre az uniós polgárok egyáltalán nem adtak felhatalmazást. Erre láthattunk több példát a közelmúltban is.

A 2015-ös kvótahatározat nyomán indult kvótaperben hozott ítélet sem volt mentes a politikai számítástól. Az uniós igazságszolgáltatás csúcsszerve a nyilvánvaló eljárási szabálytalanságok ellenére (az EP és a nemzeti parlamentek véleményezési jogának mellőzése, az Európai Tanács egyhangú döntéshozatalának hiánya) jogszerűnek találta a kvótahatározatot, így jogi helyett politikai döntést hozott. A hírhedt Sargentini-jelentés elfogadása előtt egy nappal az EP jogi szolgálata a józan észnek ellentmondó jogértelmezéssel élt, kimondva, hogy a jelenlévő és tartózkodó képviselők jogi értelemben „még sincsenek jelen”, őket a szavazás eredményének megállapításánál figyelmen kívül kell hagyni. A történet folytatása ismert: ezen eljárási trükk nélkül a jelentés nem kapta volna meg a szükséges többséget.

Legfrissebb példaként a migránsvízum megszavazása említhető. Elsőként 2018 novemberében tárgyalta az ügyet az Európai Parlament, amelyet a szükséges többség hiányában nem tudott elfogadni. Majd az előterjesztő a joggal való visszaélés eklatáns példájával élve, „technikai hibára” hivatkozva megismételt szavazást kért decemberben, amikor is már megkapta a többséget a javaslat. Látható tehát, hogy Brüsszel és a bevándorláspárti képviselők rendkívül rugalmasan kezelik a saját működésüket szabályozó normákat, amikor az illegális migráció ösztönzéséről van szó, vagy arról, hogy megbüntessék azokat a tagállamokat, amelyek az elmúlt években szembe mertek helyezkedni a brüsszeli akarattal.

Ezen felül nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Európai Unió kizárólag olyan jogosítványokkal rendelkezik, melyekkel a tagállamok felruházták a közösséget. Ennek kereteit - így a szuverenitásról való lemondás esetköreit is - az alapító szerződések pontosan meghatározzák. A túlterjeszkedő jogértelmezés nem pusztán a közösségi szervekbe vetett közbizalmat ingatja meg, hanem a jogbiztonságra nézve is veszélyes: meghiúsítja az uniós polgárok kiszámíthatóság iránti jogos igényének érvényesülését.

A kérdés csak az, mennyiben szeretnék a magyar emberek, hogy a fejük felett, jogi machinációk segítségével hozzanak kötelező erejű döntéseket, melyek mögül hiányzik a felhatalmazásuk? Mennyiben engedhető meg, hogy nehezen megfogható jogi fogalmak önkényes értelmezésével pótolják bírói szervek illetve egyéb uniós testületek a választói legitimációt? Az Európai Unióra történő minden további hatáskör-átruházás esetén számíthatunk az igazságszolgáltatás szerepének, és az uniós szabályoknak efféle sajátos, túlterjeszkedő értelmezésére.