A magyar-lengyel eurorealizmus Európa utolsó reménye


Miután négy évvel ezelőtt az Egyesült Királyság úgy döntött, hogy faképnél hagyja az Európai Uniót, Brüsszel szemmel láthatóan megijedt, s bekeményített: mondvacsinált jelentésekkel, koholt eljárásokkal kezdte el támadni azt a maradék két tagállamot, amely korábban a britekhez hasonlóan, hangot adott javító szándékú, ám karcos kritikájának. Azonban úgy tűnik, Magyarország és Lengyelország az évek során kiállta a brüsszeliták próbáit, ennél fogva Európa józanabbik fele joggal tekinthet e két államra, mint az unió belső reformjának utolsó reményére. Az eredeti cikk 2021. január 4-én jelent meg a Kontra oldalán.


A 2016-os Brexit népszavazás után a kontinensen egyre több helyen jelentek meg olyan aggódó hangok, miszerint ha a kritikus, gyakran euroszkeptikusnak nevezett britek valóban elhagyják a közösséget, vajon mely államok képviselik majd hosszútávon a normalitást, azaz a szuverenista, nemzetállami érdekeket előtérbe helyező politikát? Még az is felmerült, hogy lesz-e egyáltalán ilyen állam? 

Kevesen gondolták akkor, hogy az alig tízmillió lelket számláló, Orbán Viktor vezette Magyarország, valamint a 2015-ben új köztársasági elnökkel, s új kormánypárttal rendelkező Lengyelország jelöli ki Brüsszel számára az új igazodási pontokat, finomra hangolva ezzel a távozó britek euroszkeptikusságát, ezáltal létrehozva az ún. eurorealizmus fogalmát.

Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy a tulajdonképpen politikai blokknak is nevezhető magyar-lengyel szövetség pusztán pénzügyi, azaz költségvetési dimenzióban értelmezhető, fontos leszögezni, hogy az elmúlt napokban a két ország számára történelmi sikert hozó vétó éppen annak a közös szellemi és kulturális erőtérnek a következménye, amely e két országot összeköti. Ugyanis amíg a britek euroszkepticizmusa szinte kizárólag a geopolitikai adottságaikból, valamint az erős valutájukból táplálkozott,

addig Magyarország és Lengyelország Brüsszellel kapcsolatos realizmusa egy sokkal mélyebb, történelmi gyökerekkel rendelkező eredőből fakad: az idegen érdekek mentén történő külső beavatkozások elszenvedéséből, majd azok elhárításából. 

Hiszen egyetlen magyar vagy lengyel családnak sem kell bemutatni, elmagyarázni, milyen érzés az, amikor a történelem során egy birodalom vagy éppenséggel egy szovjet fémjelzésű unió vezérkara dönt a fejük felett, lábbal tiporva a demokráciájukat. S egyetlen magyar vagy lengyel családnak sem kell körülírni azt a fájdalmat, valamint küzdelmet, amelyet a saját területi integritásuk kapcsán éltek át vagy szenvedtek el.  

Ám Brüsszelnek hála mára már azt sem kell nekik bemutatni, hogy milyen az, amikor néhány senki által meg nem választott uniós biztos vagy egy amerikai tőzsdecápa próbálja őket kioktatni olyan gumifogalmak kapcsán, mint a „jogállamiság”, az „uniós integráció” vagy a „menekültek univerzális és elvitathatatlan jogkörei”.

Mindezek fényében szinte sorsszerű volt, hogy az európai fenegyerekekként számon tartott magyarok és lengyelek az unióhoz való csatlakozásuk után idővel nemcsak a térségben, hanem a közösség tagállamai közt is az agilisabbak közé küzdik fel magukat, akár olyan, komoly uniós befolyással rendelkező országokat lekörözve, mint Hollandia, Olaszország, Finnország vagy Spanyolország. S Brüsszel pechére ez a fajta orbáni, valamint Kaczyński-féle eurorealizmus a politikai piacon még inkább felértékelődött az olyan józanésszel ellentétes, balliberális elitkörökből származó ötletek közepette, mint a nyílt társadalom eszméje, a tömeges migrációt előidéző Wilkommenskultur, valamint a politikai iszlám és a terrorveszély kérdésének elbagatellizálása. 

E ponton érdemes leszögezni, hogy az idei évben is hasonló politikai látlelet rajzolódott ki előttünk. Amíg az uniós bürokrácia – jelentősen megtámogatva a Soros-hálózattal - azon fáradozott, hogy miként rúgja fel a nyáron már egyszer rögzített uniós költségvetésről és helyreállítási alapról szóló megállapodást kifejezetten Magyarországra és Lengyelországra szabott politikai csapdákkal, addig mind a magyar, mind pedig a lengyel kormány is a realista álláspontot képviselve azt hangoztatta, hogy egy pandémiás válság közepette a segítségnyújtás a legfontosabb, s nem pedig a különböző idegen érdekek mentén történő politikai reváns. 

Uniós ügyekkel kapcsolatban ehhez hasonló, a józanságot és a javító szándékot egyszerre magában hordozó retorikát utoljára öt évvel ezelőtt, David Cameron konzervatív brit miniszterelnöktől hallhattunk, egy évvel a Brexit népszavazást megelőzően. A referendumot, mint az egyik legdemokratikusabb eszközt támogatva, ám az uniós tagság mellett kampányolva, szintén a belső reformot sürgetve fejtette ki, hogy az európai unió jövőjének záloga az, ha az intézmény ráeszmél, nem a szorosabb integráció, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzetállami hatáskörök tiszteletben tartása jelenti egyedül a hosszú távú, közös sikert. 

Érdekes módon, leszámítva a magyar és a lengyel miniszterelnököt, Cameron óta egyetlen fősodratú kormány- vagy államfő szájából ehhez hasonló szavakat, gondolatokat nem igen hallottunk, és a jelenlegi tendenciát látva, bizonyosan nem is fogunk.

Azzal, hogy az Egyesült Királyság végleg szakított Brüsszellel, s kilépésének már nem szabhatnak gazdasági vagy jogi akadályt, belátható, hogy nemcsak politikai értelemben vett űrt hagy maga után az ország, hanem valami sokkal fontosabbat is: politikai felelősséget.

Annak a felelősségét, hogy Európát igazságosabbá, biztonságosabbá és demokratikusabbá tegyük úgy, hogy közben a tagállamok szuverenitását tiszteletben tartjuk, és fellépünk az idegen érdekek ellen. Ennek a felelősségnek nagyon komoly súlya van, s nem minden tagország válla bírná ezt a terhet. Ám az elmúlt hetek, hónapok és évek alatt látott magyar és lengyel sikerek fényében talán nem túlzás kijelenteni, hogy soha ilyen teherbírású vállakat még nem látott Európa. 

Szerző: Sümeghi Lóránt, a Századvég vezető elemzője