„Boldog Karácsonyt!” – Karácsony András jogfilozófus, az ELTE pro-rektorhelyettese a Vasárnapnak


„Olvasni kell. Ha az ember nemcsak napi 1-2 oldal cikket olvas el, hanem 100-200-300 oldalas könyveket, akkor megismerkedik egy gondolkodásmóddal. Lehet, hogy irritálja, és nem fog arra támaszkodni, de megismeri.”​ Az eredeti cikk 2019. december 28-án jelent meg a Vasárnap.hu oldalán.​


Gyimesfelsőloktól Niklas Luhmannig. Jürgen Habermastól a Monty Pythonig. Több ezer diák várta a hétfőket éveken át az ELTE jogi karán, hiszen, ahogy mondták, „minden hétfőn Karácsony volt”. Nemrég megjelent új könyve, a „Döntés és hagyomány” mérföldkő lehet a becsontosodott magyar diskurzusokban. Párbeszédre hív, és tabudöntögető. Morálról, pc-ről, hagyományteremtésről beszélgettünk.

 – Meg kell jegyezni, hogy a „Döntés és hagyomány” nem éppen egy Harry Potter, de nem is egy Pokol Béla. Valahol a kettő között lehet félúton. Ugyanakkor hamar szembetűnik az olvasónak, hogy Karácsony András alapvetően nagyon is konzervatív ember.

– Egyfelől ez talán személyiségemből fakad – a mindennapi életvitelemben ilyen vagyok –, de azért a világlátásom is ehhez kötődik. A konzervatív világlátás nem azt jelenti, hogy egy pontokba szedett ideológiát követ az ember, hanem ez egy viszonyulás a világhoz. És ennek a viszonyulásnak egyik lényeges eleme az, hogy kevésbé kell felforgatni a dolgokat: mindig próbálkozzunk azzal gazdálkodni, ami van, illetve azzal, ami volt a múltban, a hagyománnyal. Ezeket használjuk fel a jelen problémáinak megoldásában.

– Sokszor hivatkozik, vagy pontosabban vitatkozik Jürgen Habermassal. Mondhatni, hogy ő a kriptonitja?

– Nem. Az egész egy 1986-os ösztöndíjjal kezdődött Németországban. A fő német társadalomelméleti gondolkodó idolom régóta Niklas Luhmann. Luhmann pedig pályafutásának a kezdetétől fogva hol erősebben, hol gyengébben, de mindig Habermassal vitatkozott. Tehát Habermas ilyen szempontból egy viszonyítási pont – mert azon kevés gondolkodó közé tartozik, aki képes a kritikákból tanulni és változtatni. Ez nagyon megbecsülendő. Ám Habermas felfogása tőlem távol áll.

– Meg tudná fogalmazni, hogy milyen az a világ, amit Habermas tart ideálisnak, és milyen az, amelyet Karácsony? Illetve ebben hol vannak a metszéspontok?

– Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám, hogy szerintem ő egy értelmiségi világban gondolkodik, ahol racionális emberek eszmecseréket végeznek, és eldöntik, hogy mi a morálisan helyes. Érvekkel, és annak alapján jutnak következtetésekre. Én nem vagyok ennyire „a racionalitásban bízó”, már csak azért sem, mert a racionalitás fogalmát nagyon nehéz pontosan értelmezni. De erre majd visszatérhetünk. Én sokkal inkább tartom fontosnak azt, hogy az emberek a mindennapi életéből induljunk ki, abból, ahogy gondolkodnak, és amit ők morálnak, erkölcsi hagyománynak gondolnak. Habermasnál a morál kérdése elméleti kérdés. Tehát nála az erkölcs nem hagyomány, hanem az okos emberek kitalálják és megfogalmazzák, hogy mi a morálisan helyes szabályok összessége.

– Van metszéspontja Habermassal? 

– Szerintem nincs.

– Habermas logikája szerint a vallás, a hit lehet racionális?

– Nagyon jó a kérdés annyiban, hogy évtizedeken keresztül egyáltalán nem is foglalkozott Habermas a vallás kérdésével. Közel húsz éve még Ratzinger bíborossal volt egy ismert dialógusa – még mielőtt Benedek pápa lett volna. Abban a diskurzusban tetten érhető, hogy Habermas idős korára egy kicsit még e téren is változik, és foglalkozik a hittel, a vallással.

– Konzervatívabb lett?

– Igen. Hiszen a társadalom identitásában, hogy mi is a társadalom egyáltalán, és abban miképp érzik magukat az emberek, fontos szerepe van a vallásnak.

– Ő ezt elismeri.

– Már igen.

– Vajon Habermas magyar követői, szellemi utódai képesek logikai szinten eljutni ide?

– Nem hiszem.

– Miért?

– Ebben bizonytalan vagyok. Ugyanis Habermas írásai mindig is át voltak szőve világnézeti megfontolásokkal. Hogy a hazai követői ezt a világnézeti jellegű megfontolást elfogadják-e? Nos, ezt nem tudom. Habermas ebben a vitában a modern társadalom működésének értelmezésében világnézeti kérdéseket feszegetett. Konkrétan azt fogalmazta meg, hogy a modern társadalom identitásának, normavilágának fontos része a vallási hagyomány is. Tehát itt van egy különbség egy világnézeti szempontból fontos gondolat kifejeződése és a tudományos eszmefuttatás logikája között. Ezt nem mindenki szokta megkülönböztetni. Én ahhoz a hagyományhoz tartozom a tudományos vizsgálódás tekintetében, akik igyekeznek ezt a kettőt elválasztani.   

– Említette, hogy Habermas az intellektuális diskurzusokat tartja ideálisnak, ez némiképp lehet kirekesztő. Ha jól értem, nem osztja a véleményét.

– Ebből két különböző következtetést vonhatunk le. Az egyik, hogy egy hierarchiára következtetünk. Hogy vannak emberek, akik jobban ismerik, jobban értik a társadalom dolgát. Habermasnál azért nem teljesen erről van szó. Nála ebbe a diskurzusba elvileg bárki bekapcsolódhat.

– Ez egy nagyon idealisztikus gondolat.

– Igen. Luhmannak erről szóló, habermasi kritikájában nagyon szellemes és pontos kifejezése volt, hogy „Habermas a távollévőt idealizálja”. Hiszen úgy gondolja, hogy aki nincs ott a diskurzusban, az is ugyanúgy gondolkodna, mint mi. De nem idealizálhatjuk a távollévőt. Mert tudnunk kellene, hogy milyen az a távollévő. És a távollévők, akik épp egy adott diskurzusban nincsenek ott, azok nagyon különbözőek lehetnek. Tehát szerintem egy ilyen nagy, egységes, ami a normákat meghatározó diskurzus, nem lehetséges. Hanem az életünk sok kis diskurzusra széttöredezik.

– Itt a globális felmelegedés kérdése. Ez egy olyan vita, ami egy intellektuális vitából lett mindenkié. Habermas boldog lenne?

– Hogy boldog lenne vagy sem, ezt nem tudom. De azt nem feledhetjük el, hogy hogyan lett ez mindenkinek a kérdése. Nem magától jött a közbeszédbe. Hiszen, hogy mi kerül be a diskurzusba, és kik a diskurzus résztvevői, az egy nagyon fontos dolog. Habermas is csak szőrmentén érinti: a tömegmédiát.

A tömegmédia alapvetően befolyásolja azt, hogy milyen témák, milyen résztvevőkkel, milyen módon tudnak a diskurzusba bekerülni. Azért mondtam, hogy Habermas szőrmentén érinti ezt, mert az 1992-es Ténylegesség és érvényesség c. könyvében, ami a demokratikus jogállam jogelméletéről szól, úgy fogalmazott, hogy a tömegmédia az egyszerűen a civil világnak az elképzeléseit, akaratait felerősíti. Tehát, mint egy semleges erősítő. De hát a tömegmédia azért nem semleges erősítő. Saját szempontjai vannak. A tömegmédia eleve tagolt, különböző elképzelések alapján működik. Meghatározza, hogy miből lehet egy – esetleg 5-10 évvel korábban egy szűk kört érintő – kérdésből sokakat érintő globális kérdés.

– Mit hiányol ebből a diskurzusból? Abból a világméretű diskurzusból, amit a tömegmédia, Japántól Amerikáig befolyásol.  

– Sokszínűbb lehetne ez a diskurzus. Mert – és ez már a politika, aktuálpolitika világába visz minket – ez a diskurzus úgy jelenik meg, mint egy nagyszerű összejövetel. Ahol szűkebb vagy tágabb körben, de okos emberek, felelősségteljes emberek megbeszélnek mindenkit érintő fontos dolgokat. De hát nem erről van szó. Érdekek, akaratok alapján nagyon tagolt a résztvevőknek a köre. Faucault, az ismert francia gondolkodó már 3-4 évtizeddel ezelőtt írt erről, vagyis arról, hogy miként működik hatalomként a diskurzus, miként lehet kizárni abból meghatározott gondolatokat.

Visszatérve a kérdésre, akkor volna ez igazi párbeszéd, ha sokkal tagoltabb lenne, és sokkal színesebb vélemények is megjelenhetnének. Illetve, ha nem az lenne a különböző véleményekre az első reakció, hogy minősítik, hanem valamilyen módon számot vetünk azzal, hogy ő így gondolkodik. Gondoljunk csak bele, magánál a témánál maradva, hogy teljesen másképp viszonyul, aki, ahol él, már tapasztalja az elsivatagosodást, mint egy olyan társadalom, ahol még nincsenek ezek a tapasztalatok. Tehát másképp állnak hozzá, már csak a természeti feltételek miatt is.

– Számot vetve a rendszerváltozás elmúlt 30 évével? Mik azok a főbb témák, amik körül az újkori Magyarország diskurzusai folynak?

– Biztos, hogy első témaként olyat tudok említeni, ami inkább egy hiánypont. Ez pedig a múlthoz való viszony. 30 év után már nyugodtan mondhatja az ember, hogy sokkal több mindent kellett volna a múltból feldolgozni. Ha a könyvkiadást nézem, tudományos munkák tekintetében, nagyon sok minden született, de az egy dolog, mert a tudományos munkák egy szűkebb csoportot érintenek. A társadalom egészét valójában szerintem, azon kívül, hogy vannak ilyen népszerűsítő tévé-, rádióműsorok, az irodalom, tehát a könyv és a film tudja megfogni. Az 1848-hoz való viszonyunk, hogy milyen volt a 19. század 2. felében Magyarországon, abban a Jókai regények alapvető szerepet játszottak. Ahogy a vallásnak, az irodalomnak is nagyon lényeges szerepe van a társadalomban. Vannak persze nagyszerű dolgok ma is. Köbli Norbertnek a filmjei, amiknek ő írta a forgatókönyvét, szerintem példásak e tekintetben. De biztos lehetne még jó pár pozitív példát találni, de az biztos, hogy többre lenne szükség. Irodalom területén még inkább. Talán még filmek vonatkozásában jobban állunk. Ez egy olyan témakör, egy olyan diskurzus, ami nagyon felemás módon valósult meg.

– Nem is oly rég valaki úgy fogalmazott, hogy az elmúlt 30 év magyar történelmi filmjeivel az a baj, hogy vagy holokauszt, vagy kommunizmus, esetleg ’56 tematikájú volt. Gondolja, hogy egy laikusnak ez alapján az lehet a benyomása, hogy a magyar történelem mindösszesen 3–4 témáról szól?  

– Nem is az a 3-4 téma az érdekes, hanem az a tévképzet, hogy a magyar történelem 1900 körül kezdődött. De még ezt se mondanám, mert ami időben visszamegy, azok szinte mind a Kádár-rendszerben – Várkonyi által rendezett akkori viszonylatban szerintem nagyszerű történelmi filmek voltak – keletkeztek. Az elmúlt 30 évben nem is tudom, hogy hány ellenpélda született. Kivételként említem, hogy azért számos fantasztikus történelmi rajzfilm született. A mohácsi csatától kezdve, a magyar várakról, jó pár nagyszerű sorozat. Ezek nagyon megfogják az embereket, de például, hogy ha a tévé nem vetíti, akkor szerintem nem is nagyon tudnak róla. De talán ez is elengedő lesz a fiatalabb generációknak. Visszatérve a kérdésre, valóban lehetne nagyszerű filmeket csinálni, és kell is a magyar történelmünkről.

– Fiatalok. Általánosítok, de ha egy fiatal a töri óra keretein kívül ma magyar történelemről szeretne beszélni, rásütik, hogy te „magyarkodsz”. Illetve, hogy miért foglalkozol ennyire a történelemmel. Habermasi értelemben ők kirekednek a diskurzusból?

– A történelemmel való foglalatoskodás nagyon különféle lehet. Gondoljunk csak arra, aminek aztán a magyarkodáshoz semmi köze, a Gyalog galoppra vagy a Brian életére, a Monty Python csoportnak a két történelmi filmjére. Ami hihetetlen szellemességgel mutat be egy-egy történelmi korszakot, történelmi hagyományvilágot. Szórakoztatóan, és ezen keresztül nem konkrét történelmi ismereteket közvetítenek, nem ismeretterjesztőek ugyan, de a nézőt bevonják abba a világba, amire érdemes figyelni.

– Eric Idle nyilatkozta pár éve Budapesten, hogy „ma már megölnének a Brian élete miatt.”

– Ez valószínűleg így van.

– Miért van így?

– Mert szerintem az elmúlt 10-20 évben őrültebbé vált a kultúra világa. Annyi tabu jelent meg, hogy megszámolni is nehéz. Ez összekapcsolódik a „pc mozgalommal” (political correctness, politikai korrektség – a szerk.) is. Mára elbátortalanodik egy szerző, hogy őszintén elmondhatja-e azt, amit gondol, még inkább, hogy ábrázolhatja-e ironikusan. Ennek alapján a Brian életére tényleg azt lehet mondani, hogy ma már nagyon sokan támadnák. Pedig egy nagyszerű film. Ez a tény szerintem egy kultúra hanyatlását mutatja, amikor efféle tabukat kialakít. Ennek a meghatározó ideológiája, a pc, a politikai korrektség. Hogy bizonyos dolgokról ne beszéljünk, vagy csak meghatározott módon.

– Habermas biztosan nem értene egyet azzal, hogy a pc ilyen formában jó.

– Habermastól nem olvastam a pc-vel kapcsolatos gondolatot.

– Ha a társadalmak tabukat állítanak fel maguk elé, akkor előbb-utóbb az a bomba robban.

– Igen, de Habermasnál ezek a diskurzusok mindig racionális diskurzusok. A racionális diskurzusban, ha felteszik a kérdést, hogy illik egy vallási hagyományt megsérteni? Hát nem illik. De a Brian életénél maradva az ironikus ábrázolás egy nehéz kérdés, hiszen az effélét nem lehet kicentizni. Szerintem az iróniának és a humornak nem lehet tabukat állítani. Ne így álljunk hozzá. A nézők majd eldöntik. Valakinek elfogultság, valakit felháborít, mást meg szórakoztat. Legyen az műalkotás, film, vagy bármi más.  

– Témánál maradva, jövőre lesz Trianonnak a 100. évfordulója. Ha a románok csinálnának mondjuk egy igényesen elkészített mozit, Monty Python stílusban, nem feltétlen sértően, de ironikusan, viccesen. Tudna rajta nevetni?

– Igazából nem tudom ezt elképzelni. Egy távoli analógia, Báthory Erzsébetről a szlovákok csináltak filmet. Néhány szempontból nézhető, érdekes volt. Hogy a történelmi hitelessége milyen, az most másodlagos kérdés. De szórakoztató film volt. Tehát elvileg lehetne ilyet készíteni. Noha jó pár nagyszerű román filmet láttam az elmúlt 10-20 évben, ironikus stílusúra nem emlékszem. Az irónia mindig önirónia is. Nem tudom, mennyire lehet reális egy román film Trianonról, ami egyúttal önironikus is, tehát tényleg Monty Python-i értelmezési keretben nézve, viccesen ironikus és nem bántó.

– A Gyalog galopp önirónia volt, az angol történelmet gúnyolja, végtelenül viccesen, de nem sértően. Na, de a Brian életében azért már valóban voltak sértő dolgok. Mondjuk, valószínűleg egy ortodox zsidó nem éppen szereti azt a filmet, mert …

– Egy keresztény is ugyanúgy.

– Igen. Ugyanakkor ennyi év távlatával az a film lehetett volna hagyományteremtő. De mégsem lett az, mert jött a pc és az valószínűleg erősebb volt.  

– Elvágta ezt a lehetőséget, igen. Amúgy ez a lehetőség, ha az irodalmat is bekapcsoljuk, egy több száz éves út az európai kultúrába, tehát nemcsak ennek a Brian életének a folytatását, mint hagyományteremtést vágta el az elmúlt pár évtized, hanem sok mindent az európai kultúrából.

– Itt térnék rá a Charlie Hebdo jelenségre. Mohamed prófétát ábrázolták, nem túl vicces, inkább sértő módon. A muszlim fundamentalisták erre az európai kultúrkört teljesen megrémítő módon reagáltak. Tehát, ha a Brian élete ma készülne el, Eric Idle-nek igaza lenne.

– Valószínűleg igen, de itt van egy alapvető különbség. Charlie Hebdo karikatúrája következtében megöltek embereket. A pc pedig megbélyegzést jelent, kirekesztését egy gondolkodónak az elfogadott gondolkodói világköréből, de azért Európában volt a felvilágosodásnak egy alapvető szerepe. Nem csak a racionalitás, hanem, hogy szekularizálódott a világ. Azaz a vallási, nevezzük így, fundamentalizmus, nem tud fizikai erőszakba átfordulni.

– Tehát ennyivel legalább több az európai kultúrkör? Ugyanakkor a hagyományteremtések, amit a könyvében is pedzeget, szűkülnek be. Szűkül be a tér?

– Igen, szűkül, és a szűkülés azért is borzasztó, mert akik mondjuk, vehemensebbek, vagy emocionálisabban viszonyulnak ehhez a mai európai, sok szempontból kaotikus helyzethez, azok egyre inkább az agresszivitás irányába fordulnak. Most olvastam el a Gerilla című könyvet. A francia szerző egy borzasztó világot ír le Franciaország végnapjairól. Egy olyan világról ír le, ahol már mindenki csak az erőszakos megoldásban látja, a probléma megoldás eszközét, az önvédelmet.

A pc-ből következő megbélyegzésnek megvan egy olyan komoly hátránya, hogy akik nem a fősodornak megfelelően gondolkodnak, úgy érzik magukat, hogy ők senkik, őket nem képviseli a politikai nyilvánosságban senki, és egyre inkább radikálisabb eszközökhöz fordulnak. Tehát már önérdekből sem lenne értelme ennek a tabu sorozatnak. A pc nagyon veszélyessé lett.

– Mi a megoldás? Jobban kellene tudni az egyházaknak bekapcsolódni az emberek életébe, hogy jobban közvetítsék a szeretetet, az emberek közötti probléma megértésének akarását, vagy több Monty Python kéne? Több embert kellene arra sarkallni, hogy ezeket a problémákat humorral kezeljék?

– Megoldást nagyon nem tudnék mondani. De én a megoldást nem elsősorban az egyházaktól várnám. A megoldást a politikai elittől, a politikai nyilvánosságtól, tömegmédiától, filmektől, kultúrától várnám. Hogy a különbözőség iránti érzékenység legyen tényleg a fősodor, és ne csak szavakban. És, ne csak bizonyos különbözőséget tüntessen ki a diskurzus, míg megint másokat csak megbélyegez saját szempontjai alapján.  

– Nagyon kevesen tudják, hogy csángó származású. Nyilván a kommunizmusban ez nem volt egy előny, de utána se nagyon propagálta ezt. Csángónak lenni az igazi kisebbség, mert még Erdélyben, a székelyek között is a csángó egy kisebbség. Tehát itt arra is gondol, hogy az ön kisebbségi létét igazából nem éli meg az, aki nem ismeri a csángókat?

– Igazából az ezzel kapcsolatos hátrányokat nem én, hanem édesapám szenvedte el. Én semmit. Édesapám ’45-ben a Kis-Magyarországon ragadt, nem ment vissza Gyimesfelsőlokra, mert két volt katonatársával találkozott, akik visszamentek és mindjárt táborba zárták őket. Megszöktek és mondták, hogy román uralom van. Itt maradt tehát Magyarországon. ’57-ben születtem, ez ügyben semmilyen hátrányom nem volt. Bizonyos komikus dolgok azért ebből fakadtak, ’60-ban, 3 éves koromban mentem először a nagyszülőkhöz, édesapám szüleihez Gyimesfelsőlokra. Az egyetem kezdetéig rendszeresen utaztunk. Mivel ott mindenki magyarul beszélt, nem is értettem, hogy akkor most külföldre megyek vagy nem megyek külföldre? Ebből lett később egy komikus dolog. Amikor előfelvételisként katona lettem, 75-ben, egy írnok vette fel az adatokat. Megkérdezte tőlem, hogy vannak-e külföldön rokonai? Automatikusan azt válaszoltam, hogy nem! Akkor az írnok kihúzta filctollal a vonatkozó sort. Kis késéssel hozzátettem, hogy hát Erdélyben persze vannak. Én nem valamilyen politikai fifikából mondtam ezt, hanem számomra a gyerekkori élmények alapján az nem külföldként jelent meg. Persze dühöngött az írnok egy kicsit, de ez most nem olyan érdekes.

Tehát visszatérve a kérdés elejéhez, az biztos, hogy egy kisebbséggel kapcsolatos problémát, élethelyzetet az ember jobban meg tud érteni, ha van valami minimális saját tapasztalata. Éppen ezért, én nagyon jó ötletnek, sőt inkább alapvetőnek tartom, a fiatalabb generáció számára, hogy általános iskolában, középiskolában, legalább egyszer egy hétre valahová a külhonba menjenek osztálykirándulásra. Egyszerűen azért, hogy lássák, hogy milyen ott az élet, ott is vannak magyarok. Ne azt mondják, hogy jé, ezek a románok magyarul beszélnek. Hanem ott is vannak magyarok. Ez egy fontos tapasztalatszerzés. Mert a média világában a kisebbségekről három szempontból beszélhetünk: etnikai – most ezt érintettük – vallási kisebbség, és mondjuk azt, hogy egyéb kisebbségek, ahová melegektől kezdve egy csomóan beletartoznak. És én úgy látom, hogy amikor kisebbségről van szó, akkor a diskurzusba ez utóbbi csoport problémái jelennek meg elsősorban. Amik persze fontosak, jelenjenek meg, de a másik kettőnek is meg kellene. Főképp az etnikai kisebbségeknek nehéz. Ők egy másik országban nagyon keveset tudnak tenni, segítséget pedig nem sokat kapnak.

– Évtizedeken keresztül tartott minden hétfőn órát az ELTE jogi karán.

– Igen, hétfőn reggel 8-tól. Elszántak jöttek.

– Úgy tudom, van is egy ilyen mondás: „minden hétfőn Karácsony van”. Ezt tartották a diákjai. Volt úgy, hogy a katedráról feladatának érezte elmondani aktuális dolgokról a véleményét?

– Nem, nem. Én, mint ahogy más összefüggésben mondtam, ahhoz a hagyományhoz tartozom, aki a tudományos ismeretek közvetítését a világnézeti dolgoktól próbálja, amennyire lehet, elválasztani. Az más kérdés, hogy van olyan hallgató, aki mondjuk, fogadóórán megkeres, mert évfolyam dolgozatot ír, de a katedrán kizárt dolog volt számomra, hogy erről beszéljek.

– Akkor ön is racionális e tekintetben.

– Igen, mert én próbálom a katedrát nem világnézet közvetítésként, hanem tudományos ismeret közvetítésként felfogni.

– Volt olyan élménye pályafutása során, ideértve a diákéveket is, amikor megszegte a saját szabályát? Amikor a zsinórmértéke megbicsaklott a valóságban?

– Sejtem, hogy mire gondol (nevet). A jogelmélet államvizsgámon történt még réges-régen. Az egyik tétel, a 3 tételből az össznépi állam jellemzése volt, vagy valami ilyesféle. Ez Hruscsov alapján, szovjet ideológiába kialakított fogalom volt. Az első két tételről beszéltem, és a harmadiknál azt mondtam, hogy hát erre nem tudok mit mondani, mert ez nem létezik. Néztek rám nagy szemekkel és hát meglett a honorálása, egy 4-est kaptam. De nem buktattak meg, az fel se merült.

– Ennyi év tudományos pályafutás után mire a legbüszkébb?

– Arra, hogy jó pár nagyszerű doktorandusz hallgatóm volt. Azokra, akiket klasszikus értelemben nem nevezhetem tanítványaimnak, mert én nem abban segítettem, nem ahhoz próbáltam hozzásegíteni senkit, hogy olyan elméleti alappal lássa a világot, ahogy én. Hanem ahhoz próbáltam hozzásegíteni, hogy kialakítsa egy megalapozott, korrekt, saját elképzelést, tudományos elképzelést a világról. És sikereim, ha voltak, azok abban vannak, hogy néhány nagyon jó doktorandusz hallgatóm végzett a múltban.

– Tervez még könyveket írni?

– Igen. Most azt tervezem, hogy a természetképnek a történelmi változásáról írjak egy könyvet. Hogy a természetet miként értették, főként az újkorban, milyen módon értelmezték. Ezzel elkezdtem már a 90-es évek elején foglalkozni, amikor a természetjog témaköre nagyon intenzíven érdekelt, és hamar arra jutottam, hogy: kinek milyen a természetjogi álláspontja, az attól függ, hogy mit ért természet alatt. És aztán végül is ez abbamaradt, valamennyire lezártam, és abbamaradt ez a természetjogi vizsgálódás részemről. Viszont a természetképnek az alakulása az továbbra is érdekelt, csak az elmúlt 20 évben zárójelbe volt téve, mert Luhmann és Carl Schmitt elmélete, a politikai teológia kérdései izgattak. Most, hogy ezzel a könyvvel, a „Döntés és hagyománnyal” valamennyire az elmúlt 20 évet lezártam, újra felmerült bennem, hogy természetjoggal foglalkozzak. Főképp, ami érdekel, az a kertművészet.  Versailles egy geometriailag megtervezett kert. Az angol kert pedig az, hogy megtervezünk egy vadont, egy olyan kertet, ami a természetesség képét mutatja. Persze nem feledhetjük: ez is egy tervezett kert.

– Milyen a magyar kert?

– Azt nem tudom még, odáig nem jutottam el, majd pár év múlva elmondom.

– És a természetjogászok közül kit tudna ma kiemelni, aki biztosan inspirálni fogja majd a könyvében?

– Bizonyos szempontból úgy fogalmaznék, azért is maradt abba annak idején az érdeklődésem, mert Frivaldszky János, aki a természetjoggal mindig is sokat foglalkozott, láttam, hogy nagyszerű dolgokat ír. Így igazából örültem, hogy van itthon egy ilyen fontos képviselője a természetjognak. Viszont én itt ebben a természetkép alakulásában nem a jogi dolgokról akarok írni, hanem inkább filozófiai vetületükről.

– Mit kérne a habermasi értelemben vett fiatal értelmiségtől a következő 30 évre?

– Hát, hogy olvasni és gondolkodni az olvasottakon. Olvasni kell. Ha az ember nemcsak napi 1-2 oldal cikket olvas el, hanem 100-200-300 oldalas könyveket, akkor megismerkedik egy gondolkodásmóddal. Lehet, hogy irritálja, és nem fog arra támaszkodni, de megismeri.

Fotók: Vasárnap.hu

Forrás: Vasárnap.hu