Ezek az emberek ugyanazok, avagy Gyurcsány o muerte!


Nem beszélhetünk rendkívüli helyzetről, mert jottányit sem újult meg az ellenzék. Az eredeti cikk a Magyar Nemzet 2019. október 22-i számában jelent meg. ​


Mindenki nyugodjon le. Maximum meglepetésről beszélhetünk, rendkívüli dolog semmi esetre sem történt. Még mielőtt némelyek harakirit követnek el: tény, hogy még mindig a kormányzó pártszövetség a legerősebb politikai erő az országban, összefogás ide vagy oda. És az is tény, hogy hozzászoktunk ahhoz több mint egy évtized alatt, hogy mindig mindent fölényesen megnyer a jobboldal, gyakorlatilag érdemi kihívó nélkül. Azt is megszoktuk, hogy konzervatív vezetése van a fővárosnak.

Az utóbbiak az atipikus jelenségek, még ha sokáig is tartottak – és a jobboldali konjunktúra még ezzel együtt is kitartani látszik, pedig az sem ennyire magától értetődő. Magyarország ma sokkal jobboldalibb, mint amennyire bármelyik ország „normál állapotában” lenni szokott. Félreértés ne essék, ez egy jó dolog. De az sem rossz, ha újra elkezdünk, mert el kell kezdenünk harcolni.

Vegyük elsőként a fővárost, amelynek majd egy évtizedig volt konzervatív főpolgármestere. Ezért is beszélhetünk Tarlós-korszakról, amely a Demszky-korszakot követte. És épp a kudarcos Demszky-korszak magyarázza egyáltalán a lehetőségét annak, hogy ma Tarlós-korszakról beszélhetünk.

A volt liberális főpolgármester ugyanis – maratoni uralkodása idején – olyan botrányosan rosszul vezette Budapestet, hogy még egy ilyen „liberális város” is (más terméke nem is volt Demszkynek; egyszerűen minden alkalommal elmondta, hogy Budapest liberális város, mintha ez önmagában vett érdem volna) Tarlóst választotta. Kétszer is.

Ám ehhez kellett valami, amit nevezzünk most az egyszerűség kedvéért Giuliani-pillanatnak. New York is akkor választott magának republikánus polgármestert, amikor már teljesen élhetetlenné vált a város. Ilyenkor veszik örömmel a liberális városok, ha egy konzervatív tesz rendet, hogy aztán gyorsan elfelejtsék, miért is választottak konzervatív polgármestert. És – fájdalom – ahhoz, hogy újra konzervatív főpolgármestere legyen Budapestnek, könnyen lehet, hogy szükség lesz egy újabb Giuliani-pillanatra.

Nehéz volna persze néhány nap távlatából megítélni Karácsony Gergely tevékenységét, ám jelenleg a következőket tudjuk:

1. Ígéretei­nek nagy része betarthatatlan – ami tudható volt megválasztása előtt is, ám az Index és a többi független-objektívnek hazudott lakájmédia leginkább most az ő preventív felmentésére használja ezt a megdöbbentő információt, miközben ájultan tisztogatja az új főpolgármester hátsóját.
2. Az új főpolgármester már most kevesli a pénzt, ezért esélyes, hogy jó baloldali szokás szerint elkezdenek több pénzt bezsebelni a budapestiektől, hogy kedvenc kurátoraikat, színházi rendezőiket, lakásszínházaikat és alternatív kiállításaikat finanszírozhassák, nem is beszélve a „civilek bevonásáról” (nekik is enni kell adni!) meg a melegbárról a Városházán.
3. Praktikus városműködtetés helyett szimbolikus politizálásra számíthatunk, azaz lobogni fognak a szivárványos zászlók (ellenben a székely zászlók nem, az mégiscsak kellemetlen konfliktus volna a nemzetközileg beágyazott, ám otthonában otthontalan baloldal számára) és boldogok lesznek a szabad, hippi dobolókörök, miközben a fővárosi infra­struktúra összeomlik (nem ad pénzt az Orbán, a miénk meg kell a lakásszínházakra), az emberi méltóságot pedig a saját ürülékében fetrengők fogják demonstrálni az utcákon és az aluljárókban.

Budapest akkor fog újra konzervatív főpolgármestert választani, ha jön a következő Giuliani-pillanat, azaz amikor torkig lesznek ezekkel az állapotokkal. A mából ez távolinak tűnik. Addig is ki lehet szúrni a liberális kisebbség szemét a befogadás, tolerancia und emberi méltóság látványpékségével.

És ami még egy tanulság, és ami miatt ­megint csak nem beszélhetünk rendkívüli helyzetről: jottányit sem újult meg az ellenzék. Az, hogy új nevük van régi pártoknak, még nem megújulás, csak rebranding. A frissen megválasztott főpolgármester mögött átszellemülten az a Gyurcsány Ferenc bazsalygott, akitől a balliberálisok hasztalan próbálnak megszabadulni több mint tíz éve. Tehát a baloldalon az érdekszövetségen túl nem maradt más továbbra sem, csak az erkölcsi teher.

A tévében Lendvai Ildikó és Kuncze Gábor elemeznek, Karácsony mögött Lamperth Mónika és Gál J. Zoltán (de most komolyan, Gál J. Zoltán!) tűnik föl. Mellettük ­Demszky Gábornak is sikerült bejelentkeznie kiváló ötletei­vel, „miként adósítsuk el a fővárost a haladás nagyobb dicsőségére” jeligével. Az „ezek ugyanazok” enyhe verdiktnek számít, ha végignézünk az ellenzéki tablón. (Az ember újra hihetetlenül fiatalnak érzi magát!)

És ne felejtsük ki a Momentumot, az új és tiszta generációt, amelynek tagjai a teljes elit leváltásának ígéretével indultak, akik nem kívánták összegyurcsányozni magukat, valamint akik mosléknak titulálták a teljes ellenzéki összefogást (az elnevezés Soproni Tamás érdeme, aki eme moslékos indulásnak köszönheti polgármesteri székét), és akik úgy járnak külföldre feljelenteni az országot, hogy még az öreg szadeszosok is megnyalják mind a tíz ujjukat utána.

A Jobbik még ennél is dicstelenebb utat járt be, hiszen annak idején – ki emlékszik már erre? – a Gyurcsány-rezsimmel való szembenállásnak köszönhették létüket, és legfőbb politikai célkitűzésük a posztkommunisták eltakarítása volt. Most csókolgathatják Feri cipőjét, a néppártosodásból pedig annyi marad, hogy minden identitásukat és tartásukat elvesztették, miközben beolvadtak a posztkommunista–liberális konszenzusba.

A Jobbik az összefogás sikerével megszűnt létezni, bye. Az ellenzék tehát semmiben sem újult meg, legkevésbé morálisan, a DK–Momentum által dominált összefogás ugyanaz a komcsi–libsi összefogás, ami 2010 előtt jelen volt az országban. Akiknek volt (Jobbik) vagy lehetett volna (Momentum, LMP) ettől különálló identitása és arcéle, az beadta a derekát, feláldozta ezeket, és aláfeküdt az MSZP–SZDSZ 2.0 programjának.

Rendkívüli dolog tehát azért nem történt, mert pusztán újra lett látható ellenzék. Ám ez az ellenzék semmiben sem új. Ez a régi, amit jól ismerünk és amit unokáinktól kaptunk kölcsön. Becsüljük meg, nincs másik – úgy tűnik.

Ezért – is – fölösleges az önmarcangolás vagy az értelmiségi szőrszálhasogatás a választás kapcsán. Különösen fölösleges az értelmiség apokaliptikus látomásaiból bármilyen következtetést is levonni.

Ahogy a kormányfő fogalmazott a választás estéjén, még mindig a jobboldal a legerősebb az országban, a cél pedig az, hogy ez így is maradjon. Nagyon hosszú ideig. Ha nem a köldökszösz nézegetésével foglalatoskodunk, erre minden esélyünk megvan.

Ha valaki látta a haladás pirruszi győzelmének első napját a parlamentben, még kevésbé kell aggodalmaskodnia. Ahogy hirtelen erősnek kezdték érezni magukat, egyből kimutatták foguk fehérjét. Sokáig tehát arra sem kell várnunk, hogy az emberek újra észrevegyék, kikkel is állnak szemben: azokkal, akik gond nélkül csinálnának újra egy bolsevik forradalmat, csak segítsenek már a szovjetek, csak még egyszer, utoljára. Ezek ugyanazok.

Szerző: Megadja Gábor, a Századvég Alapítvány vezető kutatója