Je suis kurd, ha egyszer nincs tétje



A jóemberkedés érzelmileg kifizetődő, a valódi árat viszont az érintettek fizetik meg.​ Az eredeti cikk a Magyar Nemzet 2019. október 16-i számában jelent meg. ​


Talán emlékeznek még néhányan arra, mi volt a progresszív üzenet a hidegháború alatt: az Egyesült Államok agresszor, különösen Ronald Reagan elnök, aki békétlenséget szít és atomháborúval fenyegeti a világot.

Ha nem agresszálna, a békés szovjetek lemennének alfába és legelnék azt, ami a galvániszap meg Csernobil után megmaradt. Az Egyesült Államok imperialista, a békés szovjetek meg hisznek a népek szabadságában. Meg különben is, Amerikában verik a négereket, miközben a Szovjetunióban kitűnő az óvodahálózat.

Ugyanazok, akik ezt vallották, a szovjet iga alól felszabaduló kelet-európai népeket leginkább arra intették, hogy tessenek mindenben engedelmeskedni az új gazdáknak – valamiért a haladók mindig azzal kezdik, hogy gazdát választanak maguknak. Ez praktikusan azt jelentette, hogy Washingtonnak és a nyugat-európaiaknak nem illett ellentmondani semmiben, mert a velük való teljes egyetértés és a bólogató János szerepének tökéletes elsajátítása demonstrálta azt, hogy a káeurópai visszamaradott népek képesek és hajlandók késsel-villával étkezni.

A pár évvel ezelőtti imperialisták váltak igazodási ponttá, gazdává. És különben is, hívták fel a bugris kelet-európaiak figyelmét a felvilágosultak, vegyük szépen figyelembe az erőviszonyokat. Az Egyesült Államok erős, mi meg gyengék vagyunk. Jobb tehát, ha szépen meghúzzuk magunkat.

Ne ugráljunk és merjünk kicsik lenni. Úgy tűnt, a progresszívek örökre rendezték a méloszi dialógus dilemmáját és letáboroztak a (poszt)szocialista (politikai) realizmus oldalán.

Nem véletlen, hogy felháborító arcátlanságnak minősült az a politika, amely Magyarország mozgásterének növelésére, a szuverenitás kiharcolására irányult. A (poszt)szocia­lista realizmus szemszögéből elsőként veszedelmes és kockázatos vállalkozásnak tűnt a kísérlet (nehogy megharagudjanak a gazdák!), később aztán morálisan is elfogadhatatlanná vált: azonnal kipenderít minket a szalonból, puszta kézzel garázdálkodunk a svédasztal körül. Megbontjuk a politikai-erkölcsi konszenzust, a „közös európai értékeket”, és mindezt teljesen öncélúan, hiszen túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy önállóak legyünk. Egyedül kevesek vagyunk mi bármihez is – ezért muszáj, hogy rácsatlakozzunk egy gazdatestre.

A (poszt)szocialista realizmusba egy dolog nem fér bele soha, pedig központi elem az erőfelmérés-mérlegelés: a nemzeti érdek képviselete. Valahogy a magyar érdek mindig sokadlagos szempont a kalkulációban.

A (poszt)szocialista realizmus arról szól, hogy igazodjunk mindig az erősebbhez és ne kezdjünk önállóskodni. Láss csodát, a szuverenista érveléssel szemben álló másik iskola, a nemzetközi moralizmus (közös, európai értékek és liberális demokrata minimum!) is a nemzeti érdek elsődlegességét tagadja. A moralisták szerint kötelességünk mindig az elnyomottak és a gyengék mellett kiállnunk, akárhol is éri sérelem őket. Sajnos az, hogy ki az elnyomott, a haladó morál szerint viszonylag gyorsan változik a haladó moralizmus tanításában.

Vegyük például Izrael és a zsidóság példáját: egy ideig hivatásos kollektív áldozatokként szerepeltek, ám hamar agresszorokká váltak. Úgy tűnik, hogy mindenki, aki elkezd megállni a saját lábán és kiállni az érdekeiért – miként Izrael teszi –, hamar agresszorrá vedlik. Izrael persze meg tudja védeni magát, akár tetszik ez a moralista nemzetközi közösségnek, akár nem. Sajnos a nyugat-euró­pai zsidóság nincs ilyen szerencsés helyzetben, ők kollektív áldozati státusukat elvesztették a haladó morál szemében.

Így amíg korábban divat volt néhány obskúrus kelet-európai értelmiségi kapcsán az antiszemitizmus miatt nemzetközi műfelháborodásokat vezényelni, addig ma nem szükséges aggódni az ablakon kivágott zsidó öregasszonyokért. Főleg akkor nem, ha a kihajító félhivatásos elnyomott csoporthoz tartozik, és valószínűleg nehéz gyerekkora volt.

A helyzet úgy hozta, hogy a törökök kurdok elleni offenzívájával a moralista kórus erősödött meg. Magyarországgal szemben minden európai ország hajlandó elítélni Törökországot – ami nyilvánvalóan megálljt parancsol majd a török offenzívának. Pont annyira, mint amennyire az ideiglenes matricák a Facebook-profilképeken.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy a vészmadaraknak igazuk van, és példának okáért az oroszok tényleg Európa vesztére törnek: vajon az Európában tartózkodó amerikai haderőtől és fegyverektől tartanának inkább, vagy egy Frans Timmermans-tweettől?

A teátrálisan előadott közös európai deklarációk is nagyjából ennyit érnek. Papucs orrán pamutbojt. Minden ilyen erő hiányában előadott színpadias kinyilatkoztatás csak arra jó, hogy a moralista önmaga előtt tetszeleghessen kicsit és letudja a jóemberkedést. A kurdokat nem menti meg ugyan, de újra megerősíti az ország népe és a világ közvéleménye előtt a moralista, hogy ő Jó Ember.

Persze a (poszt)szocialista realista és a moralista érveket előadók gyakran ugyanazok az egyének: túl kicsik vagyunk a magyar érdek képviseletéhez. Ám ha akad egy olyan konfliktus, amihez nekünk semmi közünk, abban azonnal meg kell szólalnunk. Eddig EU-s pénzek nélkül levegőt sem tudtunk venni, most hirtelen erőnk lett megakadályozni egy külföldi katonai akciót? Hogy méltányosan bánnak-e a törökök a kurdokkal? Nem valószínű.

A kellemetlen kérdés viszont az, hogy mennyire kell nekünk ezzel foglalkoznunk? Dolgunk-e, hogy igazságot tegyünk ebben a konfliktusban? És ha igazságot teszünk, azzal mit értünk el?

Annak idején a nemzetközi baloldal szépen beprogramozta a kulturális tudatipart, hogy emelje fel az izraeli–palesztin konfliktust, és az egyetlen morálisan elfogadható álláspont a palesztinpártiság legyen. Ha valaki pártolta a palesztinok ügyét, azt morális pátosz lengte körbe. De kinek az ügye ez? A palesztinok tüntetnek a székely autonómiáért? Nekünk sincs közünk a világ minden sarkában lévő konfliktusokhoz.

Úgy tűnik a nemzetközi forradalom és felszabadulás programjában bízó moralisták semmit nem tanultak az arab tavaszból és a hasonló eseményekből. Jobb, ha nem akarunk mindenhol a világon rendet tenni. A létező világ ugyanis, szemben a moralisták utópiá­jával, erkölcsileg abszurd, és lehet, hogy kisebb kárt okoz az, ha a nemzeti érdekeinket követő politikát követjük.

Bármilyen kiábrándítóan is hangzik, a török–kurd konfliktust mi nem tudjuk megoldani. Az ilyen konfliktusokat külső moralista beavatkozók meg általában úgy szokták segíteni, mint a sportszeletes figura. Erő hiányában meg annyira sem. A jóemberkedés érzelmileg kifizetődő, mert valódi tétje nincs. A valódi árat mindig az érintettek fizetik meg. De biztosan köszönik a profilképes matricákat.

Szerző: Megadja Gábor, a Századvég Alapítvány vezető kutatója