Nyugati antiszemitizmus: szégyenteljes két évet zárt Németország az Ensz Biztonsági Tanácsában


Tekintettel arra, hogy 2020. december 31-én megszűnt az Angela Merkel kancellárasszony által vezetett Németország nem állandó tagsága az ENSZ egyik főszervében, a Biztonsági Tanácsban, időszerű lenne megvizsgálni, hogy a súlyos történelmi örökséggel rendelkező német állam két évre szóló mandátuma során miért fogadott el rekordszámban Izrael- és zsidóellenes határozatokat? Az eredeti cikk 2021. január 13-án jelent meg a Kontra oldalán.


Miután 2018. június 08-án Németországot az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsának (ENSZ BT) nem állandó tagjává választották a 2019-2020-as időszakra, az ország komoly lehetőséget kapott arra, hogy a renoméján mély sebeket ejtő 2015-ös migrációs válság, valamint az abból következő 2016-os terrorhullám után ismét komolyan vehető szereplőként tetszeleghessen a világpolitika színpadán.

A német kormány ebbéli ambícióját nem is titkolta, tagsági megbízatását követően a budapesti Német Nagykövetség a következőképpen fogalmazott:

„[…] Németország megbízható szereplőként kíván fellépni a nemzetközi rend erősítése érdekében, még láthatóbb módon kívánja vállalni a felelősséget a multilaterális rendszerben és hozzá akar járulni az aktuális válságok megoldásához és a konfliktusok megelőzéséhez – és mindezt olyan időszakban, amelyben a multilaterális rendszer az ENSZ-el a középpontjában óriási nyomás alá került. Ennek érdekében Németország a nők, béke és biztonság, leszerelés és non-proliferáció, emberi jogok, éghajlat és biztonság, humanitárius nemzetközi jog valamint humanitárius tér témákat helyezi a fókuszba.”

Csakhogy az elmúlt kétévnyi, ENSZ-ben látott német aktivitás igencsak távol áll azoktól a célkitűzésektől, amelyek a fenti közleményrészletben olvashatók.

Mi több, a német diplomácia esetenként szöges ellentétét cselekedte annak, amelyet a világ polgárainak megígért, kiváltképpen azoknak, akik tavaly, a holokauszt 75. évfordulóján közvetlen vagy közvetett érintettségük miatt joggal vártak legalább önmérsékeltet, vagy bizonyos esetekben akár szolidaritást is az egyik legsötétebb történelmi örökséggel rendelkező országtól.

Ugyanis áttekintve Németország tavaly rögzített, Izraelt elítélő határozatok melletti kiállásait, egészen lesújtó kép rajzolódik ki előttünk:

12 hónap alatt összesen 13 alkalommal tették le a németek amellett a voksukat, hogy marasztalják el a zsidó államot többnyire olyan ügyek mentén, amelyek kifejezetten a térségbeli muszlim országok érdeksérelmeit voltak hivatottak kompenzálni.

Hogy a németek által fémjelzett Izrael-ellenes aktivitás valójában miért nem csupán egy, a régió státus quó-jának fenntartásáért tett jószándékú aránytévesztés volt, hűen érzékelteti, hogy egy tavaly novemberben elfogadott, Izraelt elítélő határozatban a német kirendeltség a zsidó állam ikonikus kegyhelyét, a Templom-hegyet következetesen kizárólag az arab nevén (Haram al-Sharif) említette.

A tavalyi évben látott német kettős mérce meglétét tovább súlyosbítja az a tény, hogy miközben rekordszámban szavazott meg „emberjogi kifogások” miatt Izrael-ellenes határozatokat az ország, addig olyan notórius „visszaesőkkel” szemben, mint Kuba (ahol a kormány kritikusait gyorsított eljárás keretében börtönzik be), Pakisztán (ahol állandó üldöztetéseknek vannak kitéve a vallási kisebbségek), Szaúd-Arábia (ahol a mai napig keresztrefeszítések és végtagcsonkítások formájában büntet a teokrácia), vagy Venezuela (ahonnan politikai nyomás miatt ötmillióan vándoroltak el) egyszer sem fogalmazott meg kritikát.

Mi az ENSZ BT és hogyan működik? Az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa nevéből fakadóan az ENSZ egyik főszerve, első ülésezésének dátuma 1946. A kezdeti állandó, valamint választott tagszámok végül 1966-ban rögzültek: a szervezetnek öt állandó (Kína, Franciaország, Oroszország, Egyesült Királyság, valamint az Egyesült Államok) és tíz választható tagja van. A választott tagok közül öt Ázsiát vagy Afrikát, egy Kelet-Európát, kettő Latin-Amerikát, s további kettő pedig Nyugat-Európát vagy más, meg nem említett régiót (példának okáért Ausztráliát) képviseli. A tagokat a közgyűlés két évre választja, minden évben öt új tagot választ, ám a mandátumát elvesztő tag nem választható egyből újra. Döntéshozatali mechanizmusa szerint a Tanács a nem eljárásrendi kérdésekben az öt állandó tag egybevágó szavazatával dönt, míg eljárásrendi kérdésekben a Tanács bármely tagjának kilenc támogató szavazatával születhet döntés.

Ám Németország számára a 2019-es év még botrányosabbra sikerült: 12 hónap alatt 15 olyan határozatot szavazott meg a német kirendeltség, amely elítélte a zsidó államot. Természetesen abban az évben is akadt kifejezetten antiszemita hangvételű eset: a Jeruzsálem óvárosának délkeleti részén található zsidó negyed kapcsán Németország igenlő szavazatával járult hozzá ahhoz, hogy az elítélő határozatban „izraeli megszállásként” hivatkozzanak az ottani – egyébként történelmi jogosultsággal bíró - zsidó jelenlétre. 

Mondani sem kell, ahogyan tavaly sem, úgy 2019-ben sem volt jele német tiltakozásnak a szervezetben, ami a korábban említett, folyton-folyvást komoly emberi jogi kihívásokról és durva kihágásokról hírhedt országokat illeti. Mi több, Németország nemcsak a cselekvés szintjén kétarcú, hanem a politikai kommunikációjában is.

Vegyük például Heikko Maas német külügyminiszter 2019-ben közzétett Twitter-üzenetét, amelyet Izrael ENSZ-hez való csatlakozásának a 70. évfordulóján osztott meg. Mint azt Maas akkor írta, „újfent szeretnénk hangsúlyozni, hogy ENSZ-tagként Németország vállt-vállvetve kiáll Izrael állam mellett, amelynek léte és biztonságának garantálása megkérdőjelezhetetlen.”

De ott van Maas 2018-as külügyminiszteri beiktatóján elhangzott kijelentése is, miszerint éppen Auschwitz tragikus esete motiválta őt arra, hogy belevágjon a politikai karrierjébe.

E mély gondolatok azonban nemcsak a korábban említett rekordszámú, helyenként kifejezetten antiszemita hangvételű állásfoglalások miatt tűnnek hiteltelennek, hanem a német kabinet személyi politikája miatt is. Ugyanis a német külügyminiszter és külpolitikai témákban nem mellékesen Angela Merkel kancellárasszony egyik jobbkeze, Christoph Heusgen – aki történetesen Németország ENSZ-nagykövete is egyben – 2019-ben felkerült a Simon Wiesenthal Központ által összeállított, 10 legbefolyásosabb antiszemitákat gyűjtő listájára, miután nemcsak, hogy egyenlőséget tett a Hamász terrorszervezet által kilőtt, izraeli civileket megcélzó 130 darab rakéta és az illegális palesztin telepesek házait leromboló izraeli bulldózerek között, hanem a rekordmennyiségű Izrael-ellenes, elítélő határozatok támogatása miatt is.

Amennyiben valaki elfogultsággal vádolná a Wiesenthal Központot, annak ajánlatos lenne fellapoznia a német sajtót, s annak is a politikai korrektséggel aligha vádolható bulvárszegmensét, azon belül pedig a legnagyobb napilapot, a Das Bildet, amely szerkesztőségének már két évvel ezelőtt szemet szúrt Németország Izrael-ellenessége.

A „Németország vajon miért szavaz következetesen Izrael ellen az ENSZ-ben?” című írásból kiderül, hogy Heusgen közreműködésével Németország az ENSZ-ben olyan, kifejezetten a zsidó állam elleni határozatokat fogadott el, amelyeket oly kipróbált antiszemita országok vetettek fel, mint Szíria, Jemen vagy Szaúd-Arábia.

Mint a cikk kiemeli, Heusgennek joga van az izraeli telepespolitikáról véleményt formálni, de az ellen, hogy palesztin politikusok nyíltan antiszemita megnyilvánulásokat tettek vagy, hogy palesztin terroristák nyugdíjait a mai napig folyósítják, még soha sem szólalt fel.

Kritikusok szerint Németország néhány évvel ezelőtti, szélsőbaloldali antiszemitizmus irányába való kilengése igencsak könnyedén megindokolható: szinte magától értetődő, hogy az országba évtizedekkel ezelőtt beáramló nagyszámú török kisebbségek, majd a nem is olyan régen tömegesen érkező közel-keleti migránsok indították el azt a politikai, kulturális, s vallási térhódítást, amelynek tagadhatatlanul hol kisebb, hol pedig egészen kezelhetetlenül nagy részeleme a zsidóellenesség. Ennek fényében az integráció érdekében óhatatlanul elindul a politikai elit részéről egyfajta ideológiai igazodás, amely a potenciális szavazópolgárok vélt vagy valós kulturális, vallási és politikai attitűdjét igyekszik kiszolgálni.

Azonban érdemes leszögezni, hogy a pusztán hatalomtechnikai okokkal magyarázott németországi Izrael-ellenességen túl is akad mit észrevenni: Nyugaton – azon belül is kiváltképp a politikai baloldalon - egyre inkább divattá vált az izraeliek megbélyegzése, akik – szerintük – mindent olyat megtestesítenek, amit a baloldal elutasít: önerőből sikeresek, kapitalisták, van nemzettudatuk és szuverenisták. Nem véletlen látni, hogy Nagy-Britanniától Németországon át egészen az Egyesült Államokig egyre hangosabbak azon baloldali politikusok hangja, akik egyre agresszívebben támogatják a muszlim migrációt, szinte kifejezetten az országaikban élő zsidó kisebbségek kárára.

Természetesen Németországnak szíve joga elindulni - helyesebben fogalmazva - inkább folytatni a baloldali antiszemitizmus irányába megkezdett útját, azonban világpolitikai helyzetén aligha fog mindez segíteni, sőt.

Hiába nem titkolt szándéka Németországnak, hogy előbb vagy utóbb kibővítsék az állandó tagok névsorát a saját javukra, nem állandó tagságuk tavaly év végi lejártához közelítve a két állandó tagsággal bíró szuperhatalom, Oroszország és Kína e német ambíciót igencsak lesajnálóan kommentálta. Amíg Kína ENSZ-nagykövethelyettese, Yao Shaojun azt mondta, „[mindez] nagyon nehéz feladat lesz”, addig az orosz nagykövethelyettes, Dmitry Polyansky Heugensnek hanyag eleganciával azt üzente: „nem fogtok hiányozni”. Mindezek fényében kijelenthető, hogy úgy tűnik, Németország a mai napig nem vonta még le történelme egy jelentős részének a tanulságait, bár kétségtelen tény: jobb később, mint soha.

Szerző: Sümeghi Lóránt, a Századvég vezető elemzője