Szerény javaslat


Az a szerény javaslatom, hogy a normális életet élő homszexuálisok álljanak ki a nyilvánosságban őket megjelenítőkkel szemben a normalitás mellett, és a normális élet lehetőségével érveljenek amellett, hogy örökbe fogadhassanak gyermekeket. - Molnár Attila Károly, a Századvég Kiadó felelős vezetőjének véleménycikke a kontra.hu-n.


Az LMBTQ és gender-nyomulás nagy tömegeket nem hoz izgalomba Magyarországon. Az egykori és tömegeket megszólítani képes szociális programját sutba dobó baloldal jobb híján átvette a nyugati kultúrmarxizmust. Csak a nyugati GDP-t nem vették át, és sokakat izgató gazdasági növekedésre csak egy ötletük van: a baloldal állítólag nem lop. A „szakértelem” már passzé, maradt a haladókat, és csak őket jellemző „jószándék”.

1990 után a magyar jobboldal identitása antikommunista és keresztény volt, majd a szocializmus tapasztalatának elkopása, az érintett nemzedékek kihalása során egyre inkább nemzeti lett. A nemzeti érdekeket és szuverenitást védi a külföldi államok, politikai szervezetek, nagyvállalatok és NGO-k beavatkozásával szemben. A 2010-re felhalmozott tapasztalat szerint a magyar érdekek nem feltétlenül esnek egybe a külföldiekkel, és a külföldi igények kiszolgálása nem hozza magával a hőn áhított gazdasági növekedést.

A magyar jobboldalnak az identitása nem kell, hogy ehhez a gender-nyomuláshoz kapcsolódjon. A „borzalmas” keresztény fehér heteroszexuálisok baloldali gyalázása megérkezett Magyarországra, de a jobboldalnak továbbra is a normalitást kell képviselnie.

A normalitás tartalma változik, vitatható, de a baloldal – bár az állítólag elnyomottak felszabadítását célozva folyamatosan moralizál – tagadja, hogy egyáltalán létezne normalitás, és létezne deviancia. A normies gúnyos, pejoráló kifejezés lett a kultúrmarxista mozgalmi szlengben. De azért még létezik normalitás: az elittől és a vele szövetkezett városi felső-középosztálytól – amely irányítja a tömegkultúrát a média, a film- és zenei ipar és az egyetemek révén – elszakadt és lenézett vidéki bugrisok, tahók és bunkók élete. Akik dolgoznak, tanulnak, adót fizetnek, felelősek magukért és a környezetükért, akiket naponta megmér a munkaerőpiac teljesítménykényszere, és éppen ezért értékelik a szorgalmat, önfigyelmet, beosztást, lemondást, a tiszteletet és hasonlókat. És mindezt az életet hajlandók megvédeni.

A magyar jobboldal, miként a francia, brit vagy amerikai, erre a politikai senkiföldjére tört be, és elitellenessége miatt nevezik populistának, az uralkodó – alapvetően balliberális – elit staus quo-jának támadása miatt pedig ál-konzervatívnak.

A kultúrmarxizmus forradalma aktuális alanyának – mivel a proletáriátus Nyugaton felszívódott, az maradék munkások pedig nem rájuk, hanem inkább az imámjaikra hallgatnak – az LMBTQ „közösséget” nézte ki. Az ő sérelmeikre hivatkozva akarja a világot uralni, hogy „jobbá tehesse”. De ahogyan a munkások zöme sosem lett kommunista vagy marxista, ugyanúgy a homoszexuálisoknak sem kell feltétlenül a kultúrmarxista abnormalitást támogatni. A kultúrmarxizmus az egyenlőség érdekében beavatkozó totalitárius megoldásait ma ezeknek az embereknek a sérelmeivel, „jogfosztottságaival” igazolná. 

Az egyik ma sokat szereplő sérelmük a házasság fogalma, amit hagyományosan nő-férfi kapcsolatnak gondolunk, és nehéz belátni, miért kellene egy fogalmat átalakítani, hacsak nem valamilyen hatalompolitikai szándék áll mögötte. A homoszexuálisok most is élhetnek együtt államilag elismert élettársi kapcsolatban, csak a viszonyukat nem házasságnak nevezzük. Mert ez a fogalom foglalt.

Megfontolandóbb mai sérelem az örökbefogadás kérdése. Az örökbefogadás nem jog. Senkinek sincsen joga rábökni egy gyermekre és követelni, hogy hazavihesse, mert neki gyerekigénye van. Ezért a jogok követelése helyett sokkal jobban tennék, ha az LMBTQ emberek nem erre hivatkoznának, hanem arra, hogy normális életet tudnak nyújtani a gyerekeknek. Az örökbefogadott gyerekekből normális felnőtteket nevelnek, ami nem mondható el az állami gondozásról.

Mert az igazság az, hogy az állami gondozottak nagy részének sosem lesz normális élete, a társadalom szélén kötnek ki a drog, prostitúció, hajléktalanság világában.

A Pride-nak és az LMBTQ aktivistáknak köszönhetően ezekről az emberekről az a kép alakult ki, hogy nemhogy abnormálisak, de élvezettel és büszkén élnek nem normális életet. És a Pride-on mutatott viselkedés alapján józan ember nem hogy egy gyermeket, de egy kecskét sem bízna rájuk. Azért egy gyermeket sem szabad örökbe adni, hogy bárki bármit csinálhasson vele, mert az neki joga állítólag. 

Az a szerény javaslatom, hogy a normális életet élő homszexuálisok álljanak ki a nyilvánosságban őket megjelenítőkkel szemben a normalitás mellett, és a normális élet lehetőségével érveljenek amellett, hogy örökbe fogadhassanak gyermekeket. Mert egy normális családban a gyerek nagyobb valószínűséggel lesz normális, mint állami gondozottként. Ezt már csak azért megtehetnék, mert a Pride résztvevőinek zöme nem homoszexuális, csak a baloldali elit status quo-ját most éppen kultúrmarxizmussal védeni kívánó balos.

Ugyanakkor belátom a dolog nehézségét. Ha egy homoszexuális elismerné, hogy van normalitás és az valami jó, nem pedig valami bűnös elnyomó izé, akkor magára vonná nem csak a mai LMBTQ-hangadók, hanem az egész haladó kultúrmarxista tábor haragját. Ugyanis számukra a normalitás az egyik legutálatosabb kifejezés, ahogyan a normális életmód maga az ősbűn a felelősségeivel, az elvárásaival.

Éppen ezért a normalitás mellett kiálló homoszexuálisokat a jobboldalnak támogatnia kell. A „private is public” baloldali harci kiáltás. A jobboldal sosem gondolta így. A szexuális vágynak sosem volt szerepe a jobboldal identitásában, és nem kell a baloldal által felállított játszmába belemennie. A határvonal nem a heteró- és homoszexuálisok közt, hanem a normális életre törekvők és az abnormalitást ünneplők közt van. Ezért volt hiba, hogy a jobboldal nem védte meg a normalitás mellett kiálló homoszexuális tagját, és ráadásul ezzel még közvetve meg is erősítette a bigottsága vádját. 

A jobboldalnak elég erős az identitása – az ismert és megszokott világunk védelme a színes rongyok alatt azt támadó ideológusokkal szemben –, ezért nem kell újakat keresnie, mint a létező szocializmus bukása után tántorgó baloldalnak.