Van egy alapvető problémám az „értelmiségi” terminussal – Megadja Gábor a Mandinernek


„Nevetséges gondolat, amikor valaki bejelentkezik a kormányzó elit szerepére, miközben a népet félretolja – persze, remek dolog az elitizmus, ha én vagyok az elit!” – mondja Megadja Gábor a Mandinernek. Az eszmetörténész-publicistát (Századvég, 888) a progressziókritikus gondolkodókról írt új könyvéről, saját értelmiség-kritikájáról, valamint tudományosan komoly és komolytalan munkásságáról („Tudok komoly lenni, csak nem szeretek”) egyaránt kérdeztük nagyinterjúnkban. Az interjú  2019- július 13-án jelent meg a  Mandineren.


Új könyvének címe A haladó politika közép-európai bírálata, ez akár egy önvallomás is lehetne. Mennyire azonosul ezekkel a szerzőkkel – mint Friedrich August von Hayek, Hannah Arendt, Eric Voegelin vagy Leo Strauss –, akiknek írásait elemzi munkáiban?

Választó vonzódás biztos van benne, hiszen ha valaki ötszáz oldalt ír mondjuk Michel Foucault-ról, akkor valamilyen formában biztosan kedveli is, kivéve, ha végig csak bírálja. Annyi különbség van azonban a szerzők között, hogy nehéz lenne azt mondani: azonosulok velük. Viszont mindegyikben találtam valami érdekeset; és talán az, hogy kitől mit emeltem ki, azt is jelzi, hogy mit találtam megfontolandónak a gondolataik közül. A választásommal persze nem kell feltétlenül egyetérteni, de érdekességet bármelyik szerzőben lehet találni, ad absurdum akár még egy baloldali gondolkodóban is.

Munkája elején felvázolja, hogy ami közös ezekben a közép- és kelet-európai szerzőkben, az a jobb- és baloldali totalitárius pusztítás előli menekvésük és emigrációban való alkotásaik, melyek éppen a befogadó liberális demokráciákat kritizálják. Tétele, hogy a megélt üldöztetés egyedi nézőpontot adott ezeknek a szerzőknek a haladó politika bírálatában. Csak hogy ezek a szerzők végső soron mégis a liberális demokrácia választották – azért is éltek nyugaton, nem?

Ebben valóban van ellentmondás. Egyes szerzők a könyvemben antiliberálisok, másik pedig antidemokraták. Például Voegelin írásaiból egyértelmű, hogy nem túlságosan nagy barátja a liberalizmusnak, de talán még a demokráciának sem. Arendt esetében szerintem egyáltalán nem liberális szerzőről beszélünk, az viszont más kérdés, hogy van egy radikálisan demokrata értelmezése is az ő írásainak, és ennek az értelmezésnek is van igazsága. Ő egyszerre elitista és radikálisan demokrata szerző. De alapvetően

mindannyian a totalitarizmusok előtti világot preferálták,

azzal szemben, ami létrejött Európában a húszas-harmincas évek környékén. A modernitás különböző ágazatait mindannyian kritizálták, úgy a totalitarizmust, mint a liberális demokráciát. A legtöbben persze a legnagyobb liberális demokráciába, az Egyesült Államokba emigráltak. Hogy aztán mit mondtak és mit nem mondtak róla, annak van egy egzisztenciális oldala is, hiszen nem illik kritizálni azt az országot, ahol él az ember. A hallgatás is tud beszédes lenni. Persze ez alól is vannak kivételek, lásd Molnár Tamást, akinek erős volt az Amerika-kritikája.

És a többiek?

Általánosságban elmondható, hogy a többiek hálásak voltak, hogy az Egyesült Államok befogadta őket, és aztán belemagyarázták a saját kedvelt toposzaikat az amerikai rezsimbe, ezekkel magyarázva azt, miért is jó az. Amikor Arendt arról írt, hogy az amerikai forradalom miért jobb, mint a francia, Strauss és Voegelin pedig arról, hogy az Egyesült Államok berendezkedése megtestesíti a klasszikus gondolkodást, az részben belemagyarázás volt, részben igaz, hiszen az Egyesült Államok meg tudta védeni magát a totalitarizmusoktól, és egyfajta civilizációs bástya volt a hidegháború alatt is. A puszta józan ész alapján is meg lehet állapítani, hogy a hidegháborúban Amerika a jó oldalon állt, ez nem volt vita tárgya – sőt, Strauss ezért is bírálta Heideggert, aki azt mondta, a szovjet és az amerikai rezsim „metafizikailag azonosak“. A kritikájuk mértékének és minőségének tehát egzisztenciális és kevésbé egzisztenciális okai is voltak: részben vittek magukkal egy gondolkodásmódot és logikát, ami más volt, mint az amerikai, másrészt pedig erősen hatott rájuk az angolszász common sense gondolata, részben már az emigráció előtt is, és ez beilleszthető volt a gondolkodásukba.

Könyvében részletesen fejtegeti, hogy ezeknek a szerzőknek problémájuk volt az „objektív igazságértelmezéssel", vagyis azzal, ha valaki egy a szemlélőn kívül álló, véleményektől független igazságról beszél. Ezt érdekesnek találtam, mert példának okáért a gendervitában gyakran érvelnek úgy a konzervatívok, hogy „mindegy, minek gondolod magadat, ha egyszer objektíve nőnek vagy férfinek születettél". Azt állítja, hogy az objektív igazság valahogy mégis a baloldali gondolkodás része lenne?

Először is: akkor még nem volt gendervita. Másrészt ezek a szerzők nem mondták, hogy nem létezik objektív igazság. Sokkal inkább

azt mondták, hogy az ember a maga erejéből nem feltétlenül képes megismerni a teljes valóságot és az objektív igazságot.

Azaz, a megismerhetőség határait hangsúlyozzák. Hayeknél és Polányinál ugyan erősen megjelenik a felfogás, hogy a szubjektivitásnak van szerepe a megismerésen, de önmagában ez nem tagadja az objektív valóság létét. A szerzők azt a végzetes önhittséget kritizálták, miszerint emberek egy csoportja – például az értelmiség vagy a kommunista párt központi bizottsága – azt gondolja, hogy a teljes valóságot a saját fejével meg tudja fejteni, hogy a ő elméjük annyira fantasztikus, hogy a valóságot a maga totalitásában képesek megragadni. A másik fontos komponense ennek a bírálatnak, hogy nem létezik elfogulatlan megismerés. Gondoljunk a Rawls farzsebéből kinövő modern liberalizmusra és a „tudatlanság fátylára“. A mai haladók is valamiféle univerzális, globális, elfogulatlan nézőpontból kívánnak beszélni, ami egyrészt nem kívánatos, másrészt nem is lehetséges. Nem tudunk kilépni abból, hogy fehérek, férfiak, nők, keresztények, magyarok stb. vagyunk – akkor sem, amikor döntéseket hozunk, pláne politikai döntéseket. És miért is kéne kilépnünk ezekből? Az elfogulatlan megismerés és döntés liberális illúziók.

Nincs objektív valóság?

Ez nem azt jelenti, hogy nincsen külső valóság. Ezek a szerzők inkább az alázatra emlékeztetnek minket a megismerhetőség tekintetében, ami egyben egyfajta külső korlátot állít fel azzal kapcsolatban, hogy mit tehetsz meg. A felvilágosodás azt gondolta, hogy a teljes valóság megismerhető, és ha megismerhető, akkor meg is változtatható. Ezek a szerzők pedig azt mondják, hogy van valóság, és van egy határa annak, hogy mit változtathatsz meg. Ilyen szempontból a genderkérdésre is vonatkozik a meglátásuk, miszerint van egy külső korlátja annak, hogy mit változtathatsz meg. A nemed nyilvánvalóan nem tartozik a változtatható kategóriába. Én inkább azt mondanám: részükről a valóság kellő mértékű tiszteletéről van szó, vagyis arról, hogy a valóságot nem változtathatjuk meg úgy, ahogyan a kedvünk tartja.

Publicisztikájában gyakran méltatja a magyar államot olyan feladatok ellátásáért – például határvédelem vagy szociálpolitika –, melyeket talán ezek a szerzők az állam túlterjeszkedéseként értékeltek volna. Nincsen itt egy ellentmondás? A kicsi állam híveit idézni, és közben a magyar kormány szociális intézkedéseit méltatni? Az utóbbi állami intézkedések nem számítanak társadalom-mérnökösködésnek?

Ha a liberálisok „éjjeliőr állam"-ötletéből indulunk ki, akkor a világon minden társadalom-mérnökösködésnek számít, ami a semmittevésen túlmutat. Persze még az éjjeli őrködésbe is belefér a határvédelem, azt hiszem. Ennyi erővel ugyanis még az is társadalom-mérnökösködésnek számít, hogy rendőr van az utcán, vagy hogy beállítják a közlekedési lámpákat, és így irányítják a forgalmat. Ez egy abszurd, ideologikus libertárius álláspont lenne. Én viszont felhívnám a figyelmet, hogy sem Hayek, sem Ludwig von Mises, sem pedig Polányi Mihály – mindannyian a tervezés kritikusai – nem utasították el teljesen az állam szerepét. Polányi egyenesen azt írta, hogy az állam mindenhol kijavíthatja a piac hibáit, csak nem léphet a helyébe, mert nem tudja átvenni azt a feladatot, amit a piac lát el. Ezzel egyébként egyet is értek: a piaci rendnél, vagyis

a szabadkereskedelemnél még nem találtak ki jobb elrendezést arra, hogy miképp éljünk és miképp kereskedjünk.

Nem tudja az állam ezeket a feladatokat teljesen elrendezni, éppen azért, mert tudásprobléma lép fel, és ebben a kritikában igazuk is van ezeknek a szerzőknek: az állam nem tudja központilag birtokolni azt a tudást, amit a piac úgymond spontán módon a szereplők közt elosztva birtokol. De ezen a vitán túlhaladtunk, van újraelosztás, még az Egyesült Államokban is. Ez nekem ma megkerülhetetlennek tűnik. Az állam hatalmáról pedig éppen Arendt írta, hogy a Lord Acton-féle hatalomkorlátozó, „minden hatalom megront"-gondolattal nem ért egyet. Még az amerikai forradalomról is azt írta, hogy az több hatalmat hozott létre, nem pedig kevesebbet. Arendt, Strauss és Voegelin hasonlóképpen bírálták a liberálisok hatalomfóbiáját. Ezeknél a szerzőknél összességében nem jellemző a hatalomtól való ódzkodás. Ők nem a hatalom liberális kritikusai: nem féltek a hatalomtól, és nem is gondolták, hogy hatalom nélkül lehetséges társas viszonyokat építeni. Az ilyesfajta utópizmus távol állt tőlük, és egyébként tőlem is távol áll. Nem életképes gondolat, hogy társas élet és politikai társulás létezzen mindenféle kényszer nélkül. A kényszer mértékéről és milyenségéről lehet és kell vitákat folytatni, de a totális kényszermentesség óvodás utópizmus.

Egy másik érdekes ellentmondás lehet, hogy – mint ön is elismeri a könyvben – ezek a szerzők némileg elitisták, akik kritikusak a tömegdemokráciával szemben. A mai populizmus azonban nagyban a tömegdemokráciára épít. Én itt is érzek egy ellentmondást.

A szerzőknek a hatásköre az adott korszakra érvényes. Ezek a szerzők féltek a tömegektől és a többségelvűségtől, még akkor is, ha az Egyesült Államokban demokrácia volt. Ennek oka volt, hogy látták korábban, hogyan szervezi meg a tömegeket a totalitarizmus, és ebben a tömegek legrosszabb arcát látták. De azért ott van a sztorinak a másik arca is: ők ennek ellenére a liberális értelmiségi elitet messzemenőkig megvetették. Az, hogy elitisták voltak – azaz hittek valamifajta minőségi megkülönböztetésben –, még Arendt esetében is igaz. Vele szemben bírálat tárgya volt, hogy idealizálja a görög poliszt, ahol ugyebár rabszolgákat tartottak. Ezt a kritikát Arendt még csak nem is méltatta válaszra. Elitisták voltak, de nem felvilágosult vagy racionalista elitisták, vagyis nem hittek abban, amit liberális barátaink szoktak megfogalmazni: hogy ők az értelem elitje, az ész kiválasztottjai, akiknek kormányozni kéne és dönteni az emberek helyett. Ők mindössze elfogadták a hierarchiák létét, hogy léteznek aszimmetrikus társadalmi viszonyok.

Egy aufklérista diktatúra meglehetősen távol állt tőlük.

Ráadásul az is benne van a kritikájukban, hogy a felvilágosodás és a francia forradalom elitista projektek voltak. A felvilágosult értelmiség először az abszolutista uralkodókat kereste meg ötleteivel, aztán amikor kikosarazták őket, akkor gondoltak a nép megszervezésére. Ők a jövőbeni, általuk átalakított-manipulált népet szerették – volna. Meg kell nézni a vendée-i lázadást: parasztok lázadtak fel a felvilágosult elit ellen, Isten és a király nevében. Valóban van itt egy ellentmondás, amit én úgy fogalmaztam meg, hogy a jobboldal nem feltétlenül demokrata, de demofil, vagyis inkább ethnofil; azaz, nincs meg benne az a megvetés a nép iránt, mint a baloldalon. A baloldal egy idealizált népet szeret, nem pedig a létező népet, amelynek előítéletei vannak, például vallása, nemzete, meg egyéb bűnös elfogultságai.

Máshol azt írja, hogy ezek a szerzők kritizálták a „nemzeti vezér" figuráját, akiben „a nacionalista és a romantikus-individualista szemlélet egyesül". Napjainkban ismét az erős emberek reneszánsza látható. Gondolja, hogy ezek a szerzők elítélték volna a populista személyi kultuszt?

Itt arról az elképzelésről van szó, amit Hitler is hirdetett, miszerint a népszellem őbenne és csakis őbenne testesül meg, ez egy finoman szólva is „érdekes", nagyon öntelt felfogás. Polányi a fent idézett szövegben egy romantikus képet bírál. Donald Trump romantikus alak? Nekem nem úgy tűnik. Az erős vezetőket viszont általánosságban nem bírálták. A hatalomtól való liberális irtózás nem volt jelen ezeknél a szerzőknél. Semmi bajuk nem volt például egy erős monarchiával, de Straussnak is Winston Churchill volt a kedvenc politikusa, ahogy nem hiszem, hogy bármelyik szerző is fázott volna Charles de Gaulle-tól, pedig ő aztán nem volt gyengekezű. Az absztrakt kritika és a konkrét esetek között nagy különbség van, ezek a szerzők pedig

nem az erős vezetőket, hanem a huszadik századi totalitárius vezéreket bírálták.

Arendt külön kiemelte a különbséget az autoriter és totalitárius vezetők között – olyannyira, hogy egy Francót vagy Salazart minőségileg és minden tekintetben különbözőnek ítélt egy Hitlertől vagy egy Sztálintól. Ez a felfogás teljesen szembemegy a bevett balliberális értelmezéssel, melyek e rezsimeket rokonoknak tekintik.

Sokszor mondja, hogy ezek a szerzők más korban írtak, mégis gyakran látni azt, hogy manapság például Hayekkel próbálják agyonütni a jobboldali értelmiségieket. Mennyire relevánsak ma azok a kritikák, amelyeket ezek a szerzők megfogalmaztak?

Persze, amikor a jobboldal kormányoz, rögtön lekerülnek a Tocqueville-kötetek a polcokról, és előveszik a többség zsarnokságának toposzát. Ettől még persze nem érdektelenek ezek a kritikák, hiszen nem ördögtől való gondolat, hogy a többség sem minden...

A mai populizmusban ez nem szentségtörés?

Tőlem, legyen. Amikor szellemi dolgokról beszélünk, minden kritika megfontolandó. Az más kérdés, hogy szerintem a mai helyzetre nem érvényesek ezek a többség-kritikák. Ha a konkrét helyzetet figyelem, akkor nem látom a zsarnoki többség uralmát a szegény, elnyomott kisebbségek felett. Egy dimenzióban talán létezhet ilyen: politikailag hiába képeznek többséget például a konzervatívok Amerikában, sokan úgy bánnak velük, mint a szegregáció idején a feketékkel délen. Minden platformtól megfosztják őket, cserébe megverik őket néha, és halálos fenyegetéseket kapnak az olyan modern Ku-Klux-Klánoktól, mint az Antifa. Csoda, hogy ugyanabba a mosdóba bemehetnek még néhány helyen, mint liberális polgártársaik.

A csőcselék lehet politikai kisebbség is.

De ettől még létezhet és létezett is ilyen helyzet, tehát a kritika nem elfeledhető. Ami aktuális, azt ki kell emelni: például, hogyan lett a vallási eretnekségből forradalmi totalitarizmus, hogy a vallástól eltávolodott és csak saját magunkból magyarázott világ hogyan vezetett ahhoz, hogy a világ ellenőrzését és átalakítását is mi saját magunk el tudjuk végezni teljes egészében. Voegelin a modern gondolkodásban felfedezte azt az önhitt gondolatot, miszerint az ember megváltása önmagán múlik, miszerint mi képesek vagyunk kollektív módon megváltani magunkat, elérhetjük a tökéletességet a saját erőfeszítéseink révén, és kiiktathatunk minden tökéletlenséget és problémát a világból. Ez az utópikus gondolkodás, amelyet a szerzők bíráltak, ma is ugyanúgy jelen van a progresszív gondolkodásban, mint akkor, csak talán más formában. Ezeknek a szerzőknek a kritikája ma is arra figyelmeztet, hogy a tökéletlenséggel együtt kell élni, hogy a nyugati civilizáció ellentmondásokra épül fel, és hogy ezeket nem lehet feloldani. Ezek olyan felismerések, amelyek ma is abszolút legitim bírálatai a progresszív politikának.

Kényelmes lenne tovább kritizálni a progresszív gondolkodást, de menjünk vissza ahhoz, hogy miképp fér össze a többség kritikája a populizmussal. A populizmus kritikusai arról beszélnek, hogy van itt egy megvezetett, oktatás és információk elől elzárt többség, amely naivan megszavazza a populista vezetőket, és ezért már lassacskán a demokrácia korlátozásának gondolata is felmerül egyesekben.

A józan ész igenis jelen van az egyszerű emberek körében, sőt ez inkább hozzájuk kapcsolódik, és nem a liberális elithez, amely azt hiszi, hogy ők az értelem egyedüli felvilágosult hordozói, és ezért rájuk kell bízni a régensi szerepet. Kolnai Aurél még meg is különböztette a „közönséges" és az „egyszerű" embert. A közönséges ember egy megalkotott, művi, a totalitáriusok által kedvelt, üres lap jellegű figura, amit telefirkálnak ideológiával, kvázi beprogramoznak. Az egyszerű emberek ezzel szemben azok, akikről már az imént is beszéltem, akiknek a liberálisok szemében nem bocsánatos bűneik vannak – akik azt gondolják, hogy meg akarják őrizni a hazájukat olyannak, amilyen. Azért ez nem ugyanaz, mint amikor lincselni indul a tömeg, és még a legarisztokratikusabb szerzők sem mentek odáig, hogy egy felvilágosult, liberális elitnek kéne kormányoznia.

Van egy alapvető problémám ezzel a terminussal, hogy „értelmiségi”.

A liberális értelmiség a sajátjának nevez egy olyan tulajdonságot, amellyel alapvetően minden érett, felnőtt ember rendelkezik, hiszen minden egészséges felnőtt embernek van értelme, tud gondolkodni, még akkor is, ha nem akadémiai terminusokban teszi ezt. És mivel ezek az emberek a való életben élnek, a tapasztalataik is közelebb állnak a valósághoz, mint a liberális értelmiség tapasztalatai. A liberálisok egyik fő problémája pont arra vezethető vissza, ami már a felvilágosodásnak is a problémája volt, miszerint a nép nem úgy gondolkodik, mint a felvilágosult elit. És mivel nem úgy gondolkodik, ezért a liberális elit elkezdett a többség kritikájával foglalkozni.

Én viszont azt hiszem, hogy nevetséges gondolat, amikor valaki bejelentkezik a kormányzó elit szerepére, miközben a népet félretolja – persze, remek dolog az elitizmus, ha én vagyok az elit!  Ha ezektől a szerzőktől valami egészen távol állt, akkor az a népnevelés. Nem lehet összevetni az ő kritikájukat azzal a korszakkal, amikor a totalitárius manipuláció az összes létező csatornát elfoglalta. Ez a mai viszonyokkal értelmezhetetlen, hiszen ma az nem jut információhoz, aki nem akar. Volt erről egy jó videó a tavalyi országgyűlési választások után: az egyik liberális portál elment egy faluba, ahol 98%-ban nyert a Fidesz, és az egyik helyi ember elmondta, hogy neki százhúsz csatornája van a tévén, azt néz, amit akar, és neki aztán ne mondják, hogy nem tudja, mi folyik a világban. A vidéki embereknek is bejön az RTL klub, van 4G, wifi, működik az internet, bejön az Index. Annyira pedig nem szabad lebecsülni az embereket – és szerintem ez undorító is –, hogy ne tudnák használni a saját fejüket, hogy ne tudnának különbséget tenni jó és rossz, értékes és kevésbé értékes között. Ez egyszerűen nem igaz. Tévedés, hogy csak az értelmiség képes ilyen ítéletekre, és hogy ezért rájuk kéne bíznunk magunkat.

Általában nem ezen a hangon szólal meg, hanem a vicceskedő, beszólogatós véleménycikkek és beszélgetős műsorok nyelvén. Békés Márton történész gyakran beszél arról, hogy a politikai innovációt a kulturális innovációnak kell követnie. Miért nem beszél gyakrabban történészi igényességgel? 

Tudok komoly lenni, csak nem szeretek.

Talán az a háromszáz oldal nagyjából elég is komolyságból.

Teljesen egyetértek Békés Mártonnal abban, hogy csak a kultúrán keresztül lehet tartós eredményt elérni. Ő erre Antonio Gramscit szokta idézni, de Andrew Breitbart is ugyanezt mondta. Az más kérdés, hogy mindenki más hangon próbálja meg erősíteni ezt a kulturális előretörést. Azt szoktam mondani, hogy a könyvem „türelmes embereknek" való, akik hajlandóak átrágni magukat rajta. Általában azonban igyekszem eltávolodni ettől, nem szeretném a tudományos nyelvezetet használni. Persze szükség van erre a nyelvezetre meg a vitaklubos konzervatívokra is, akik akadémiai nívón fogalmazzák meg ezt a mondanivalót, de szükség van azokra is, akik populárisabb formában beszélnek ugyanerről. Régóta hiszem, hogy az igazi áttörések akkor érhetők el a kultúra átalakításában, ha nagyon jó popkulturális termékek jönnek létre. Egyelőre erre nem látom ennek jeleit Magyarországon, pedig egy olyan alkotás, mint Amerikában a South Park, bármilyen akadémiai értekezésnél többet ért el. De itt van Milo Yiannopoulos is, aki nagyobb hatást ért el, mint értekezések egész tucatja. Ezzel nem becsülöm le az értekezéseket, ott is tartani kell a frontot, de szükség van azokra, akik a popkultúra figuráiként fogalmazzák meg ezeket az üzeneteket. Ha nem lenne South Park, ha nem lenne Milo, fényévekkel állna rosszabbul a nyugati jobboldal és a politikai korrektséggel szembeni küzdelem ügye.

Most viszont kissé kiesett a popkultúrából, hiszen nem szerepel a Keménymagban. Megérte lezsidózni Jakab Pétert? 

Először is, nekem nincsen a kezemben a Gyöngyösi-lista, és ezért nem tudom, ki zsidó, és ki nem az. Nem tudtam, hogy Jakab Péter zsidó származású. Amikor az esetet követően rákerestem, akkor láttam, hogy elmondja egy helyütt, hogy valóban az, de hogy neki aztán semmilyen zsidó identitása nincsen. Úgy tűnik, annak a műsornak hatására éledt fel benne az identitás. Vannak még csodák.

De akkor honnan jött a Jákob, ha nem tudták, hogy zsidó származású?

Nem volt mögötte semmilyen elképzelés. A Keménymagban gyakran éltünk azzal az olcsó viccel, hogy emberek nevét átírtuk, például Bangóné Borbély Ildikóra sokszor utaltunk „Bangóné Bangó Bangóként“. Neki sem ez a polgári neve. De

ez az egész antiszemitizmus-vád teljesen nevetséges a Jobbik részéről.

A Jobbik pont az a párt, amely erősen terhelt antiszemitizmus tekintetében. Én nem is gondoltam, hogy a Szegedi Csanád-ügy után maradt még a köreikben egyáltalán zsidó származású ember. Nekünk semmi mosakodni valónk nincsen antiszemitizmus ügyében, szemben Jakab Péterrel, akinek előkerültek nehezen mentegethető mondatai is a témában. Az ő pártjukban van elszámolni való ebben a kérdésben, nem a mi házunk táján. Bocsánatot kérni talán fölösleges volt.

Megbánta, hogy elnézést kért?

Egy nappal később sorjáztak arról a felvételek, amikor antiszemita poénokat ereget. Tőle kérjek bocsánatot? Az én múltam ezen a téren teljesen tiszta. Amikor 2007 környékén elindítottuk a Konzervatórium blogot, akkor is az volt a kritika velünk szemben, részben amúgy a jobboldali értelmiség részéről, hogy „cionista beszivárgók" vagyunk.

És annak tartja magát? Csak azért kérdem, mert egy cikkében „cionkancsónak" nevezte magát.

Alapvetően igen. Volt ráció ebben a kritikában, mi már akkor, amikor a jobbos értelmiség egy része még fújt ezekre a dolgokra, finoman szólva nagy szkepszissel fogadtuk ezt a palesztinpárti történetet. Hála Istennek azóta ez a helyzet rendeződött. Magyarország ma kivételesen jó viszonyt ápol Izraellel. Ez így helyes.

Mi már akkor is megkaptuk, hogy cionisták vagyunk és filoszemiták.

A mi történetünk ebben egyenes és végigkövethető, szemben Jakab Péternek és pártjának történetével. Abszurd, hogy egy szélkakas ripacsnak magyarázkodjunk. Maximum a nevekkel való olcsó poénkodás érdemel ejnyebejnyét – az én nevemmel ezt nehéz megállni –, de amivel percemberkék szembesítenek minket, ráadásul teljesen hazug módon, azt elengedhetjük. 

Zárjunk a popkultúrával! Azt mondta, hogy nem valószínű, hogy Magyarországon egy South Park-féle alkotás létrejöjjön. Miért gondolja így? A Keménymag nem pont ebből az okból jött létre?

A Keménymaggal felmentünk egy olyan pályára, ahol eddig nem próbálkozott a jobboldal. Fel kellett oda is menni. Anno a Tutiblog is nagy újítás volt, és később a 888.hu is ezt a nyelvezetet honosította meg. Ezek jó előrelépések, de a politika világa felől érkeztek. A South Parkot azért mondom, mert popkulturális alkotás, ami erősen reflektál a politikára. Ez nem ugyanaz, mint amikor mi a politikából reflektálunk a popkultúrára. Alapvetően más fókuszból világítja meg a dolgokat a két műfaj. A South Park pont ezért sikeres, és egy ilyen műsor kialakulását egyelőre nem látom, ami teljesen a popkultúra világából hat a politikára.  Pedig egyébként is

jobb eszköznek tekintem ebben a harcban a gúnyt, mint a felháborodást.

Persze rengeteg dolgot mond vagy tesz a baloldal, amin joggal háborodunk fel, de ne csak a felháborodás hangján beszéljünk. Mi azt mondtuk, hogy ezek tök hülyék, ezeken minek felháborodni, ezeken röhögni kell. Ez egy újfajta eszköz volt ilyen szempontból, és szerintem a mai napig fontos, hogy gúnyoljuk őket. Akkora tragédia nem történik, ha húsz éven keresztül a liberális média maró gúnnyal illette a konzervatívokat, keresztényeket, most pedig mi válaszul ugyanezt adjuk vissza nekik. Szerintem belefér még legalább húsz évig, hogy mi gúnyolódunk rajtuk.

Fotók: Földházi Árpád


Megadja Gábor - A szabadság reakciós harcosai című könyve itt vásárolható meg.