Harcok, háborúk, hálózatok – létezhet-e átgondolt felelősség a nemzetközi jogban?


Az elmúlt évtized nagy krízisei, válságkirobbantó spekulációi, az egyes országok csődhelyzet közelbe hozása vagy a nemzetközi migrációs hullámok mozgatása, a kontinenseket megbénító járványok, pandémiák ismételten felhívják a figyelmet a  biztonság, a kiszolgáltatottság vagy éppen a titkos háttérfolyamatok mikéntjének kérdéseire. A pandémiakrízis szülte nemzetállami válaszokra adott nemzetközi támadások ismételten fölvetették Soros György és alapítványi hálózatának felelősségét. De lehet-e azt állítani, hogy valakinek akár jó is lehet, ha válság keletkezik, és szinte káoszszerű folyamatok szabadulnak el a világban?


A pénzügyi, gazdasági köntösbe bújtatott agresszió humanitárius válságot is okozhat, és például járványügyi veszélyhelyzetben vagy a tömeges, irreguláris migráció miatti válsághelyzetek időszakaiban az érintett állam, közösség biztonságát és nemzeti szuverenitását különösen veszélyeztetheti. Az ilyen krízishelyzetekben az államok adott esetben különleges jogrend bevezetésével reagálhatnak, és a törvényalkotó általi rendkívüli felhatalmazás jogosítványai, szabályai könnyen kerülhetnek külső agresszív erők és hálózatok célkeresztjébe, ami csak tovább nehezíti a válság menedzselését, és adott esetben a válsághelyzet súlyosbodását, katasztrofálisra fordulását is eredményezheti. És igen: akár háborúhoz is vezethet, például az adott állam pénzpiacának veszélyeztetésével.

Mint ismeretes, Soros György az angolt font elleni, 1992 októberének „fekete szerdáján” végrehajtott shortolásos támadással rövid idő alatt 1,1 milliárd fontot keresett, majd az akció nyomán összesen mintegy három és fél milliárd fontnyi pénzhez jutott a terjeszkedő NGO-birodalom. Soros spekulációs akciójának hátterében az az elvi megfontolás is állhatott, hogy a brit nemzeti valutát azért kell támadni, mert az túlértékelten bejuthatott az euró bevezetését is lehetővé tevő ERM-rendszerbe. Soros a 2008-ban kibontakozó világgazdasági válság idején is a brit fizetőeszköz gyengülésére spekulált, mégpedig eredményesen: a milliárdos úgynevezett rövid pozíciók kiépítése nyomán szerzett hasznot a font gyengüléséből.

Az 1997-es ázsiai válság idején egyes túlértékeltnek tartott ázsiai valutáknál (például a thaiföldi baht, a maláj ringgat esetében) is árfolyamcsökkenésre spekulált Soros, amely miatt Ázsia egy részén de facto nem kívánatos személyként kezelték a New York-i üzletembert. Soros György soha nem volt tekintettel a nemzeti szempontokra, és mindig is büszke volt arra, hogy milyen ügyesen képes boldogulni a tőzsdepiacok – árfolyamok, értékpapírok, derivatívák szövevényes világában. Ez is mutatja, hogy neki a káosz az igazi érvényesülési terepe: könnyű a zavarosban halászni, akár ez is kedvelt mondása lehetne.

Soros addig elment, hogy nem egyszer jogsértő módon is ügyeskedett a pénztermékekkel. Így például a Société Générale francia bank 1988-as gyanús pénzügyi tranzakciói kapcsán az ő tevékenységét is vizsgálta a francia tőzsdefelügyeleti hatóság, majd jóval később – az ügy 2006-os újratárgyalásakor – közel egymillió euró pénzbüntetést rótt ki rá a francia legfelsőbb bíróság; Sorosnak az ügyben benyújtott keresetét pedig 2011 őszén elutasította a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága.

Soros hasonló módon játszott volna – a politika megnyerni kívánt hátszelével – Magyarország legnagyobb kereskedelmi bankja, az OTP esetében is. A magyar pénzpiacok fölött szeretett volna befolyást szerezni, amihez az OTP „elértéktelenítésén” keresztül vezethetett volna útja az elképzelés szerint. A pénzintézet tervezett privatizálása érdekében a Soros Alapítvány (Soros Fund Management LLC) prompt ajánlatot tett a bank 25 százalékára. Ez a kísérlet végül Csányi Sándor elnök-vezérigazgató és Horn Gyula kormányfő ellenállásán bukott meg.

Közel másfél évtized telt a következő OTP-akcióig: ekkor, 2008. október 9-én, a tőzsde zárása előtt a Soros Fund Management LLC egy londoni befektetési szolgáltató (ISP) segítségével leszorította a bankpapírok árfolyamát. Ez befektetői kilépési limitek aktiválásához vezetett, s így összesen 390 ezer OTP-részvény jutott ki a piacra. Ez több száz millió forintnyi pénzt hozott a shortoló filantrópnak.

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) ekkor közleményt hozott nyilvánosságra, amelyben kimondták: Soros Györgyék megsértették a piacbefolyásolás tilalmára vonatkozó jogszabályi előírásokat. 2011-ben végül a Legfelsőbb Bíróság helyben hagyta az alsóbb fokú bíróságok ítéletét, amelyben elutasították a PSZÁF határozata elleni keresetet.

De Sorost a botrányos spekulációs ügyletei miatt Amerikában is keményen bírálják jobboldali, nemzeti körökben: például amiatt, hogy nem akar regisztráltatni az Amerikai Értékpapír-piaci és Tőzsdefelügyeletnél (SEC), ezáltal nem teszi hozzáférhetővé tőzsdeügyeit egy nyilvános (és szövetségi szintű) ügynökségi ellenőrzéshez.

Soros pénzügyi terjeszkedésében, hálózatának kiépítésében a humanitárius érv sokszor csak mázként szolgált és szolgál, hogy azzal elfedje a valós szándékokat. Az amerikai Glenn Beck, ismert konzervatív politikai kommentátor idézte egyszer Soros György szavait arról, miszerint a globális gazdaság működését csakis globális társadalom és globális szintű döntéshozatal biztosíthatja, és ebbe nem fér bele a nemzetállami érdekérvényesítés.

A nemzetállamok jogosítványainak szűkítése, a nemzetközi térben való meggyengítésük révén lehetővé válhat a nyitott társadalmak, a „világtársadalom” megvalósítása, a nemzeti-vallási sajátosságok fokozatos felszámolása. A spekulációból szerzett tőke hatalmas szervezeti háttér megmozgatását teszi lehetővé a migrációtól a pénzpiaci kiszolgáltatottság eléréséig.

Például 2014 és 2018 között legkevesebb 1,7 millió migráns és menedékkérő kelt át a Földközi-tengeren Európa irányába, és ebben Soros György feltőkésített szervezeti hálózata is komoly szerephez jutott. A Nyílt Társadalom Alapítványoktól (OSF) kapott támogatást így például a Földközi-tenger térségében tevékenykedő SOS Mediterranée és Orvosok határok nélkül nevű NGO, valamint a Save the Children nevű szervezet is. 2016-ban a fősodratú Financial Timesban kritikus cikk jelent meg arról, hogy az Európai Unió határvédelmi ügynöksége, a Frontex is aggodalommal figyeli a Földközi-tengeren működő egyes NGO-k és embercsempészek közötti összejátszások miatt előállt helyzetet. A tömeges és szabálytalan migráció veszélybe sodorta egy sor európai állam határbiztonságát, szociális és közbiztonságát, és végső soron iszlamista terrorhullámhoz vezetett a kontinens szívében.

Humánus védelem helyett valójában támadásról beszélhetünk – mégpedig emberek, Európa más földrészek polgárai elleni erőszakos akciókról, vagyis kőkemény érdekérvényesítési kísérletekről, a szuverén államok és nemzetek rovására. Itt említhetjük a 2012 után Észak-Macedóniában (akkori nevén Macedóniában), Albániában, Szerbiában vagy Izraelben tett beavatkozási kísérleteket, támadásokat is, amelyek a geopolitikai biztonság szempontjából kulcsállamoknak tekinthető egyes országokban többször belpolitikai válsághoz is vezettek. Arról nem beszélve, hogy mindeközben több mint 20 ezer ember lelte halálát a lélekvesztőkön. Mindez pedig megtörténhetett komolyabb nemzetközi jogi következmények nélkül, sőt még igazán a nemzetközi szerződések és a közelmúltbeli szokásjog alapján sem könnyű tisztázni a számonkérés jogi alapjait.

De mit is jelenthetne ez, és hogyan is lehetne de jure megfogni a nemzetek biztonsága elleni szisztematikus támadássorozatot?

Az agresszió a nemzetközi jogban fegyveres erő alkalmazását jelenti egy állam által más állam szuverenitása, területi integritása vagy politikai függetlensége ellen, illetve az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Alapokmányával össze nem férő bármely más módon. A politikában az agresszió erőszakos külső beavatkozás más állam belügyeibe, fenyegetéssel, hátrányt okozó vagy okozni képes gazdasági/politikai intézkedésekkel.

A politikában általában a támadó szándék megnyilvánulását; erőszakos önérvényesítést; vagy önkényes fellépést jelent egy adott közösség (pl. nemzet) ellen egy másik csoport, közösség érdekérvényesítése vagy jelenség érvényesítése céljából. Egy ország, nemzetállam pénzpiaci stabilitásának vagy biztonságának veszélyeztetése – vajon beletartozhat-e ebbe a körbe?

Az agresszió jogi meghatározása mozoghat tágabb keretek között, és a gyakorlati viszonyokra történő alkalmazása részben a döntéshozó(k) akaratától is függhet. Az ENSZ-közgyűlés 1974. évi 3314. számú határozata tartalmazza a definíciót, és a határozat mellékletében egy listát is ad azokról a cselekményekről, amelyek végrehajtása prima facie agressziónak minősíthető, tekintet nélkül arra, hogy történt-e katonai hadüzenet. A dokumentum szabályozza annak több esetét, amikor egy állam fegyveres erői támadást, vagy inváziót hajtanak végre, majd a határozat 4. cikke kimondja: az ENSZ BT bármely itt fel nem sorolt cselekményt is agressziónak minősíthet. Az agresszió továbbá a nemzetközi jogban úgynevezett béke elleni bűncselekménynek minősül. Az ilyen típusú cselekmények körébe olyan bűncselekmények tartoznak, amelyek a békét, a népek, nemzetek szabadságát, a nemzeti, népi, faji vagy vallási csoportok létét és elnyomásmentes élethez való jogát veszélyeztetik.

2015-ben a jogászok, biztonságpolitikai szakértők, elemzők jelentős része szerint invázió (sőt háborús állapot) sújtotta Európát. Egyesek felvetették, hogy erőre kapott egy olyan folyamat, amely a háttérben már évtizedek óta zajlik. Más kutatók, elemzők – például a koronavírus-járvány kapcsán – a biofegyverek alkalmazásának veszélyeit fejtették ki. Egyes ilyen eseteknél fontos szerepét sejtik a spekuláns tőke háttérhatalmának, Földi László szakértő szavai szerint: a hatalomnak az a célja, hogy nyílt erővel és nyomásgyakorlással olyan pályára kényszerítse Európát, ahonnan már nincs visszaút.

A háborús bűncselekmények (war crimes) sorában cselekményi tényállást hoztak létre például a Vöröskereszt szimbólumaival való visszaélésre. De mit lehet konkrétan tenni mindazok ellen (nemzetközi jogi szankciókkal), akik humanitárius szervezeti álca mögött, nem kormányzati szervezetként hoznak döntést olyan, szuverenitást és nemzetbiztonságot érintő kérdésekben, amelyek sokkal inkább államok, nemzetállamok kormányait illetnék meg – és mindezzel akár katasztrófát, háborús káoszt zúdítanak rájuk, akár sok tízezer, százezer ember halála árán is? Ezek az államokon kívüli/felüli szervezetek szinte hadműveletszerű, utasításos cselekmények sorát hajtják végre az államokkal szemben.

A bűnös hadviselés fogalmát ugyancsak megtalálhatjuk a nemzetközi jogban. Ez olyan katonai parancsnokokra (ha nem is éppen NGO-s „parancsnokokra”) vonatkozik, aki a hadviselés nemzetközi jogi szabályainak megsértésével folytatnak hadműveletet, súlyos károk okozásával a polgári lakosság életében, egészségében vagy javaiban, továbbá védelem nélküli helység vagy fegyvermentes övezet ellen indított támadásokra vonatkozik. De hogyan alkalmazható ez a nem fegyverrel történő hadviselés eseteiben?

A válaszokat megelőlegező megállapítás itt most legfőképpen az lehet, hogy a hagyományos értelemben vett nemzetközi jogi fogalomhasználat újragondolását, korszerűbb praxisának alkalmazását kívánhatják meg az elmúlt 10-20 év változásai és átalakult, újszerű hadviselési gyakorlatai.