A migráció fegyvere – a tömeges népvándorlás mint a politikai nyomásgyakorlás eszköze


Egy amerikai kutató tanulmányában azt vizsgálta, használható-e a migráció jelensége a nyomásgyakorlás eszközeként a nemzetközi politikában. A szerző több mint 70 olyan esetett azonosított 1951 óta, amikor egyes államok azért kezdeményezték, támogatták vagy csak használták ki a nemzetközi migrációt, hogy a célországokkal szemben kedvező pozícióba kerüljenek a nemzetközi politika színterén. A szerző vizsgálatai során azt is megállapította, hogy a liberális demokráciák könnyebben manipulálhatóak migrációs folyamatok mentén, kiváltképpen, ha az adott demokrácia még frissnek mondható az adott országban.


Kelly M. Greenhill: Weapons of Mass Migration: Forced Displacement as an Instrument of Coercion, Stratetig Insights, Vol. 9 (1) Spring/Summer 2010

Kelly M. Greenhill a Tufts University kutatója, aki doktori fokozatát a MIT-en szerezte 2010-es tanulmányában azt vizsgálta, hogyan használták korábban egyes államok a tömeges népvándorlást a politikai nyomásgyakorlás eszközeként. A tanulmány dátuma azért is érdekes, mert relatíve régi, mégis nagy pontossággal írja le a napjaink történései mentén felismerhető trendeket. Greenhill csak az 1951-es ENSZ Menekültügyi Konvenció életbelépése óta eltelt időszakot vizsgálta a tanulmány szempontjából releváns kérdések mentén. Arra volt kíváncsi, miként, hányszor és milyen sikerességi ráták mentén használták egyes országok a népvándorlási hullámokat azért, hogy nemzetközi politikai céljaikhoz közelebb kerüljenek. Érdekesség, hogy a kutató a Menekültügyi Konvenció egyik nem kívánt mellékhatásaként értelmezi a politikai eszközzé tett migráció jelenségét.

63 esetben használták a migrációt eszközként, az esetek több mint felében sikerrel

Greenhill annak érdekében, hogy a kérdést jobban megértse, 63 olyan esetett azonosított az 1951-es ENSZ Menekültügyi Konvenció életbelépése óta, amelyben egyes országok a nyomásgyakorlás eszközeként tekintettek a tömeges migrációra. Greenhill ezalatt azt érti, hogy szándékosan gerjesztették vagy olyan irányba terelték a folyamatokat, hogy a célországoknak ezzel komoly politikai és humanitárius nehézségeket okozzanak. Majd a helyzet rendezésében való részvételt olyan feltételekhez kötötték, amely számukra kedvező, és amelyet a megcélzott ország egyébként vonakodna teljesíteni.

Greenhill ezek közül kiemeli az 1980-as kubai tömeges migrációt az Egyesült Államok irányába. Az eset lényege, hogy 1980 áprilisa és októbere között Fidel Castro kubai államfő engedélyezte a kubai polgárok számára, hogy elhagyják a szigetországot. Legtöbbjük az Egyesült Államok felé vette az irányt és az érintett időszakban mintegy 125 ezer kubai polgár érkezett meg Florida partjaihoz. Greenhill szerint Castro célja kettős volt, egyrészt csökkenteni akarta az Egyesült Államok kubai menekültek iránti fogadókészségét. (Demonstrálva a nehézségeket, rávenni az USA-t szigorúbb bevándorlás politikára ezzel hosszú távon csökkentve a disszidálok számát.) Másfelől az országát érő gazdasági szankciókat akarta csökkenteni úgy, hogy cserébe ismét lezárja a kikötőket. Ezért Castro tudatosan engedte, hogy bűnözők is az USA felé vegyék az irányt. Greenhill szerint Castro részben eredményt ért el: a válság nyomán Jimmy Carter elnök népszerűsége csökkenni kezdett otthon, ami szigorúbb bevándorláspolitikához vezetett, másfelől viszont a várt gazdaságpolitikai változások elmaradtak.

Másik ilyen kirívó példa Greenhill szerint a közel-keleti Hat Napos Háború után történt, amikor Jordánia egyértelművé tette az Egyesült Államok számára, ha nem helyez nyomást Izraelre a béketárgyalások megkezdése érdekében, Jordániának hatalmában áll eszkalálni a palesztin menekültválságot, így okozva nehézséget az USA-nak és Izraelnek. Greenhill szerint a stratégia csak részben jött be a jordán félnek.

Bajkeverők, provokatőrök és haszonlesők

Greenhill szerint azok az államok, amelyek a migrációt nyomásgyakorlási eszközként akarják felhasználni, alapvetően három stratégia mentén közelíthetnek a kérdéshez. Egyfelől lehetnek „bajkeverők” (generators), akik direkt olyan (geo)politikai környezetet alakítanak ki, amely egy migrációs hullám elsődleges oka lehet (például Castro). A „provokatőrök” (agents provocateurs) úgy járnak el, hogy egy meglévő migrációs hullám hatásait lehetőleg felerősítsék (például Jordánia). Az „opportunisták” (opportunists) pedig csak a meglévő folyamatokból próbálnak a legtöbbet kihozni saját maguk számára (például Zaire a ’90-es években: az állam diplomáciai elismeréséért cserébe ígérte a migráció csökkenését).

Célok és mérhető sikerek

A szerző úgy véli a migrációt politikai célok mentén meglovagoló államok (kihívók) alapvetően ötféle hatást érhetnek el a célállamokban. A hatások érvényesülése mentén állapítható meg, mennyire voltak sikeresek a kihívók erőfeszítései. Ezek a hatások lehetnek:

  • a politikai vezetésre eróziós hatással;

  • lázító hatásúak (akár konkrét felkelések formájában);

  • a túlzott erőforrásigény mentén megbéníthatják a célországokat;

  • korlátozhatják a célországok katonai képességeit;

  • akár megakadályozhatják azokat harctéri sikerek elérésében is.

Jól látható, hogy az első három hatás inkább a politikai cselekvést, míg az utolsó kettő a katonai képességeket veszi célba.

Liberális demokráciák fokozott kitettsége

Greenhill szerint a migráció által legjobban zsarolható országok a nyugati típusú liberális demokráciák. Egyrészt ezek az államok jobban elkötelezettek az emberi jogok védelme felé, ezért kiemelt témaként kezelik majd az esetleges humanitárius katasztrófák bekövetkeztét, másfelől a szabad politikai véleménynyilvánítás következményeként közvéleményük hamarabb és nagyobb mértékben polarizálódhat, mint más országok esetén. Greenhill szerint ugyanis a kihívók sikeréhez az járul hozzá leginkább, ha a közvélemény minél inkább megosztott a bevándorlás kérdésében. Így ugyanis a politikai elit egyre kevésbé képes hatékony válaszokat adni a kialakult helyzetre. Ezen felül Greenhill megjegyzi, hogy a nyugati államokra jellemző bizonyos fokú képmutatás. Szívesen tűnnek fel ugyanis a magasabb moralitást jelentő államberendezkedés szerepében, ami viszont sokszor megnehezíti egy humanitárius katasztrófa hatékony kezelését. A szerző úgy véli, a viszonylag friss demokráciák a legkitettebbek a migráció okozta károknak, ugyanis itt a politikai elit legitimációja még kisebb, mint a szilárd demokráciák esetén, a kemény diktatúrák viszont a legellenállóbbak a migrációs kihívásoknak.

Konklúzió

Összességében elmondható, hogy Greenhill szerint a tömeges népvándorlás egyértelműen lehet a politikai nyomásgyakorlás eszköze, sőt egyenesen hatékony más eszközökhöz képest is. A vizsgált eseteket tekintve a migrációs nyomásgyakorlás közel 56 százalékos sikerességi rátával dolgozik, míg a hagyományosnak mondható gazdasági szankciók eszköze csak 33 százalékban mutatkozik sikeres stratégiának. Ez az arány mindenképpen az egyik leghatékonyabb nyomásgyakorlási eszközzé teszi a tömeges népvándorlást.