A multikulturalizmus kritikája


A multikulturalizmus eszméjét az elmúlt években komoly kritikák érték. Egy indiai származású brit író tanulmányában a multikulturalizmus politikájának a bukását vizsgálja. Véleménye szerint a multikulturalizmus alapvetően nem az egyenlő jogok megadásáról szólt, hanem a többségtől való különbözőség jogának az elismeréséről. A bevándorlóknak azonban nem az volt a célja, hogy őket etnikai hovatartozásuk vagy vallásuk miatt külön kezeljék a többségi társadalomtól, hanem pontosan az, hogy ugyanolyannak kezeljék őket. Ez azonban nem történt meg, a pozitív diszkrimináció pedig akadályozta az integrálásukat. A multikulturalizmusban az egyenlőség már nem azt jelenti, hogy az embereknek egyenlő jogaik vannak etnikai, vallási, vagy meggyőződésbeli különbözőségeik ellenére is, hanem azt, hogy éppen ezek miatt lehetőségük van plusz jogok megszerzésére.  


Kenan Malik: The Failure of multiculturalism Foreign Affairs 2015 march\april

Míg akár 10 évvel ezelőtt is a multikulturalizmus, vagyis egy befogadó és sokszínű társadalom lehetősége, megkérdőjelezhetetlen dogma, az európai társadalmi és szociális problémák egyedüli elfogadott megoldása volt, addig az elmúlt években megfigyelhetjük, hogy egyre többen – még olyan meghatározó politikusok is, mint David Cameron vagy Angela Merkel – a multikulturalizmus bukásáról értekeznek. A multikulturalizmus kritikusai szerint Európa mértéketlen migrációt élt át valódi integrálás nélkül, míg a baloldal rasszizmussal vádolja a kritikusokat. Nem csak a jobboldal kritikus azonban a multikulturalizmussal szemben. Kenan Malik, indiai származású brit író, egyetemi előadó és a BBC munkatársa cikkében például a multikulturalizmus liberális kritikáját adja. Véleménye szerint a multikulturalizmus politikája széttöredezett társadalmakat hozott létre Nyugat-Európában, melyben a kisebbségek elidegenednek a többségi társadalomtól, miközben a többségi társadalom egyre frusztráltabb a bevándorlókkal összefüggésben, és apránként a szélsőjobbhoz fordul megoldásért.

A multikulturalizmus

Malik szerint a multikulturalizmussal alapvetően két eltérő fogalmat jelölnek. Egyrészt magát egy etnikailag színes társadalmat, másrészt pedig azokat a szakpolitikákat, amik ennek elérésére törekednek. Ez a fogalomkettőség pedig sok esetben nehezíti a multikulturalizmussal kapcsolatos társadalmi diskurzust. Elismeri, hogy ma Európa valóban egyre színesebbé válik etnikailag és kulturálisan. Németország például már évek óta az Egyesült Államok után a második legnépszerűbb migrációs célország. Az adott országon kívül született egyének, tehát az elsőgenerációs bevándorlók, számaránya pedig több nyugat-európai országban is meghaladja az összlakosság 10 százalékát. Ausztriában például a lakosság 16, Svédországban 15, Nagy-Britanniában és Franciaországban pedig körülbelül 12 százaléka. A harmadik világból érkező bevándorlás persze egyáltalán nem új jelenség Nyugat-Európában. A második világháború után bekövetkező munkaerőhiányt több európai ország is a volt gyarmatokról érkező bevándorlókkal igyekezett pótolni. Bár az érkezésük a kezdetektől feszültséggel járt, csak a 70-es évek gazdasági válságának következményeként lett a kérdésből össztársadalmi probléma. A társadalmi feszültségek orvoslására a legtöbb ország a multikulturalizmus politikájának különböző megközelítéseit fogadta el. Malik szerint azonban ez alapvető hiba volt, ugyanis a bevándorlók többsége nem igényelte ilyen politikák elfogadását. Szerinte a bevándorlók többségét nem az motiválta, hogy megőrizze kulturális vagy vallási különbségeit, hanem az, hogy ne érje negatív diszkrimináció a mindennapi életben, főként a munkakeresés közben. Tehát nem az volt a céljuk, hogy őket bőrszínük vagy vallásuk miatt külön kezeljék, vagyis pozitívan diszkriminálják, hanem pontosan az, hogy ugyanúgy kezeljék őket, mint az őshonos lakosságot, vagyis ne diszkriminálják őket negatívan. A multikulturalizmus azonban nem az egyenlő jogok megadását jelölte, hanem a többségtől való különbözőség jogának a megadását. Tehát a szerző szerint az egyenlőség már nem azt jelentette, hogy az embereknek egyenlő jogaik vannak etnikai, vallási, vagy meggyőződésbeli különbözőségeik ellenére is, hanem azt, hogy éppen ezek miatt vannak plusz jogaik.  

A multikulturális politikák bukása

A multikulturalizmus politikája tehát rossz célokat tűzött ki maga elé. Ennek illusztrálására Malik cikkének második felében három európai ország integrációs politikáját vizsgálja meg, Nagy-Britanniát, Németországot és Franciaországot. Nagy-Britanniát tarja a multikulturalizmus egyik mintapéldájának. Az országban a 80-as évektől kezdve a bevándorlók vallási vagy etnikai alapon különböző mesterséges kategóriákba kerültek, és később ezek alapján különböző jogosultságokra tettek szert. Malik szerint ez azért is volt problémás, mert a bevándorlók egyáltalán nem képeztek etnikailag vagy vallásilag homogén csoportot. Például egy bangladesi, egy szíriai, vagy egy indonéz muszlim teljesen máshogyan éli meg a vallását, és más kultúrával is rendelkeznek. De az etnikai kategóriák sem egyszerűek, egy indiai például sokszor előbb identifikálja magát punjabinak vagy bengálinak, mint indiainak. Idővel ezek a konstruált csoportok a jogosultságaik miatt érdekeltekké váltak közös identitások kialakítására. Ez amellett, hogy megerősítette a bevándorló csoportok saját kívülállóságának érzetét, elidegenítette őket a többségi társadalomtól is.  Sőt, a bevándorlók idővel etnikai és vallási alapon egymással is elkezdek rivalizálni az erőforrásokért, így a bevándorlók közötti konfliktusok is erősödtek. Ezt a jenséget a szerző Birmingham példájával támasztja alá. Míg a városban 1985-ben a fehérek, a feketék és az ázsiaiak együtt tüntettek a jobb munkafeltételekért, addig 2005-ben etnikai zavargások törtek ki a fekete és ázsiai bevándorlók között.

Németország nem tekinthető klasszikus értelemben multikulturalizmust követő országnak. Az országba érkező bevándorlókat ugyanis sokáig „gastarbeiterként”, vagyis vendégmunkásokként kezelték, akik idővel elhagyják az országot. Ezt jól szimbolizálja az a tény is, hogy egészen 1999-ig az ország csak a jus sanguinist, vagyis a vérségi alapú állampolgárság szerzést ismerte el. Így a bevándorlók gyermekei még akkor sem szerezhettek német állampolgárságot, ha már Németországban születtek. Bár 1999-től egyszerűbbé vált a bevándorlók állampolgárság szerzése, még mindig csak körülbelül 800 ezer török származású német állampolgárt tartanak nyílván. A szerző szerint a 80-as évektől azonban Németország is fokozottan a multikulturalizmushoz hasonló politikákat fogadott el. A bevándorlókat ezen politika alapján ugyan nem tekintették német állampolgároknak, de lehetővé tették számukra, hogy megőrizzék saját kultúrájukat,  nyelvüket és szokásaikat. A felelőtlen politika hatására párhuzamos társadalmak alakultak ki az országban. Olyan zárt török közösségek alakultak ki például, akik nem is beszélték a német nyelvet. A politika főként a másod és harmadik generációs bevándorlókat idegenítette el, akik mivel nem érezhették magukat németnek ezért etnikai és vallási közösségeikben kerestek menedéket. Ennek köszönhető, hogy míg az első generációs török bevándorlók többsége szekuláris volt, addig ma például a németországi törökök egyharmada jár rendszeresen mecsetbe, ami még bizonyos törökországi területeknél is magasabb arány.

A szerző szerint hagyományosan Franciaországot tartják a multikulturalizmus ellenpárjaként ahol a bevándorlók integrálását a multikulturalizmus helyett asszimilációval igyekeztek megoldani. A bevándorlók francia állampolgárságot kaptak és hivatalosan az élet minden területén egyenlően kezelték őket. A politika bizonyos értelemben sikeresnek tekinthető, ugyanis felmérések szerint a Franciaországban élő muszlimok 42 százaléka tartja magát elsősorban franciának, ami jóval nagyobb arány, mint Németországban vagy Nagy-Britanniában. Ráadásul az országban élő muszlimok kevésbé vallásosak is, mint más nyugati országokban. Malik szerint azonban a valóságban a francia társadalom is multikulturálisan kezelte a bevándorlóit. A 2000-es évek közepéig a francia elnök François Mitterrand által csak le droit à la différence (a különbözőség joga) politika keretében általánosan tolerálták a bevándorlók kulturális és vallási különbségeit. Emellett a francia állam szemet hunyt a bevándorlókat érő rasszizmus és negatív diszkrimináció felett. A felnövő másod és harmadik generációs bevándorlók így gyakorlatilag domináns kulturális identitás nélkül nőttek fel. Az asszimilációs politikának köszönhetően nagyrészt elveszítették szüleik etnikai és vallási identitását, de a velük szemben tanúsított negatív diszkrimináció következtében teljes értékű francia identitásuk sem alakult ki. Ennek köszönhetően főként a szervezett bűnözésben kerestek menedéket, ami jól látható az elmúlt években rendszeressé váló párizsi zavargásokban is.

Megoldás?

Malik szerint tehát a multikulturalizmus, de a francia asszimilációs politika is teljes kudarcnak tekinthető. Liberálisként a nyugat-európai társadalmak kulturális sokszínűségét alapvetően jó dolognak tartja, de megőrzéséhez a multikulturalizmus helyett más megoldásra van szükség.  Olyan politikát javasol, ami ötvözné a multikulturalizmus diverzitást elfogadó attitűdjét és az asszimilációs politika azon aspektusát, hogy az állampolgárokat egyenlően kezeli. Nincs szükség pozitív diszkriminációra a bevándorlókkal szemben, egyszerűen nem szabad őket negatívan diszkriminálni. Szintén kiemeli, hogy Európának le kell fektetnie bizonyos univerzális, mindenki által elfogadható elveket. A multikulturalizmus azzal járt, hogy a progresszív liberálisok kulturális relatívizmust vezettek be. Azokat, akik univerzális értékekről beszéltek, azonnal rasszistának kiáltottak ki. Véleménye szerint igenis el kell fogadni, hogy léteznek vallásokon és kultúrákon is átívelő univerzális értékek, amik betartását el kell várni minden állampolgártól, így a bevándorlóktól is.