A toleranciából könnyen lehet intolerancia


Egy volt német szociáldemokrata politikus új könyvében a németországi véleményszabadság korlátairól számolt be. A szerző szerint a politikai korrektség gátat szab a szabad gondolkodásnak. Az 1980-as évektől egyre inkább elfogadottá vált politikai korrektség, mint normarendszer sok esetben gátolja a valós társadalmi problémák kibeszélését. A jelenségek tabusítása mögött gyakran ideológiai megfontolás áll, mivel az azokról való beszéd nem illeszkedik egy irányadó világképbe. Ez azonban tovább növeli a politikai elit és a választók közötti szakadékot, ami végső soron veszélyezteti a demokratikus működést.


Thilo Sarrazin: Der neue Tugendterror. Über die Grenzen der Meinungsfreiheit in Deutschland

2010 nyarának végén jelent meg Thilo Sarrazin volt német szociáldemokrata politikus Deutschland schafft sich ab (Németország felszámolja önmagát) című könyve. A mű igencsak felborzolta a kedélyeket a bevándorlás és az integráció témakörében. Miközben a baloldali politikust rendkívül heves támadások érték a média és a politikai fősodor részéről, amelyek következtében végül lemondásra kényszerült a Német Nemzeti Bank igazgatótanácsi pozíciójáról, a kötet minden idők egyik legkeresettebb művévé vált a német nyelvterületen. Sarrazin a személyét a kifejtett véleménye miatt ért támadások hatására döntött úgy 2012-ben, hogy Der neue Tugendterror (Az új erényterror) címmel új könyvet ír, amelyben bemutatja a véleményszabadság németországi helyzetét.

A német média szelektál

Sarrazin szerint a német közbeszédben a szabad gondolkodást egyre nagyobb mértékben szorítják korlátok közé. Szerinte az igazság fogalmát egyes médiumok olyannyira relativizálják, hogy határai már-már elmosódnak. Könyvében azt írja, a német média szabadabban értelmezi a tényeket és a statisztikákat, amennyiben azok nem illeszkednek egy előre megfogalmazott gondolati mintához. Ilyenkor szerinte a német újságírók egy magasabb rendű morális igazságra hivatkozva egyes tényeket elhallgatnak, másokat eltorzítanak.

Sarrazin szerint azok a társadalmak, amelyek egy meghatározott világnézet dominanciája miatt letagadják a valóságot, súlyos árat fizetnek ezért, hiszen ezzel lemondanak a fejlődési lehetőségekről, és lemaradnak.

Az író hangsúlyozza, hogy bár a modern nyugati demokráciákban nem lehet a társadalmilag károsnak tartott véleményeket erőszakkal visszaszorítani, mára kifejlődtek a vélemények ellenőrzésének és befolyásolásának kifinomultabb módszerei. A szerző szerint ezek az informális módszerek a média és a politikai hatalom sajátjai. Ezeket a módszereket az teszi különösen hatékonnyá, hogy a legtöbb ember konszenzusban szeretne élni és nem akar konfrontálódni, ezért – az uralkodó véleményformáló nyomásoknak engedve – hagyja magát befolyásolni. A szerző kiemeli, hogy a média és politika véleményformáló ereje olyan emberekre hat leginkább, akik az adott területen nem rendelkeznek szakmai ismeretekkel. Szerinte tehát a laikusok sokkal fogékonyabbak a valóságnak nem megfelelő tudósításokra.

Sarrazin szerint az is probléma, hogy a társadalmi vitákban nem vesznek részt a társadalom széles tömegei, és emiatt ezeket a vitákat az értelmiségi osztály határozza meg. Az értelmiségi osztályt teológusok, filozófusok, írók, tudósok és a média képviselői alkotják. A feladatukat abban látják, hogy a világ történéseinek kommentálása során is egyfajta értékrendszert közvetítsenek. Az elemzéseik így gyakran az uralkodó értelmezési kereteket követik.

A politikai korrektség (PC), avagy bizonyos témák tabusítása

Az egykori politikus szerint a 20. század szörnyű tévedései nagy morális romlást jelentettek Németországra, de az egész világra nézve is. A polgárság elbizonytalanodása és egy szent utópia iránti vágyakozás vezetett oda, hogy az antiautoriter, balliberális, helyenként marxista nézetek a médiában sokkal erősebbé váltak, mint a társadalom egyes szegmenseiben. Ebből adódóan a szerző szerint kialakultak bizonyos társadalmi kódok (gesellschaftliche Code), amelyeknek az a sajátossága, hogy racionális alapon nem lehet őket megkérdőjelezni, hiszen ezek alapvetően emocionális pilléreken nyugvó értékek. Így az ezekkel szembeni állásfoglalás sem racionális érvelésnek számít, hanem egy értékrendszer elleni támadásnak, a támadások elkövetőit pedig provokátornak vagy bomlasztónak tekintik. Ennek a társadalmi kódokon nyugvó értékrendszernek a kritikájaként jelent meg a politikai korrektség fogalma az 1980-as években az Egyesült Államokban. A politikai korrektség fogalma alatt azokat az íratlan szabályokat értjük, amelyek meghatározzák azt, hogy egy adott társadalomban mit illik és mit nem illik mondani, illetve mit hogyan lehet mondani.

A politikai korrektségnek köszönhetően bizonyos társadalmi kérdések és a velük összefüggő válaszok újra tabuvá válnak. Ezeket a tabukat pedig az emberek többsége többnyire tudat alatt követi is. Aki pedig ezeket a határokat átlépi, az számíthat arra, hogy bizonyos médiumok nyilvánosan pellengérre fogják állítani. Ennek köszönhetően a szerző szerint a véleményszabadság határvonala máshol húzódik meg a gyakorlatban, mint a német Alaptörvényben. Ezek a korlátok ugyan nem formálisak, de egyértelműen szűkítik a véleményszabadságot. Fontos hangsúlyozni Sarrazin szerint, hogy ezek a korlátok nem társadalmi döntés eredményeképpen jöttek létre, hanem véleményformáló csoportok hallgatólagos konszenzusa által. A társadalmi kérdések és témák tabusításának is különféle fokai vannak. A legenyhébb az, amikor egyes kérdésfeltevéseket vagy empirikus adatok egyes értelmezési lehetőségeit egyszerűen kirekesztik a társadalmi diskurzusból. Ezt a helyzetet a szerző véleményszűkösségnek nevezi. Ennél keményebb formája a tabusításnak a véleményterror, amelynek az a lényege, hogy azt a személyt, aki bizonyos kérdéseket feltesz, vagy bizonyos válaszokat megfogalmaz, azt nevetségessé teszik, szándékosan félremagyarázzák vagy morálisan lejáratják.

A társadalmi témák tabusítására példát is hoz a szerző, amikor az Allensbach Intézet azon kutatására hivatkozik, amely szerint az emberek egy sor témát olyannak ítélnek, amivel „könnyen megégethetik magukat”. Ilyen téma a bevándorlás kérdése és a nemi szerepek kérdésköre. Azonban – ahogy a szerző is rámutat – a politikai viták tabusítása nagyon veszélyes. Ez ugyanis oda vezet, hogy a polgárokat egyébként érdeklő kérdések nem kerülnek fel a politikai napirendre, aminek velejárója az, hogy a magát a polgároknál felvilágosultabbnak tartó média és politikai elit teljesen eltávolodik a választóktól. Ennek pedig meglepetésszerű politikai következményei is lehetnek. A szerző konkrét példaként elmlíti a 2009-es és a 2010-es svájci népszavazásokat. 2009-ben ugyanis a svájciak népszavazáson tiltották be a minaretépítést, annak ellenére, hogy a politika és a média is egyaránt a tilalom ellen agitált. 2010-ben pedig a külföldi bűnelkövetők kiutasításáról szóló népszavazás ért el meglepő sikert szinte teljes ellenszélben. Nem véletlen a szerző szerint az sem, hogy a nem várt népszavazási/választási eredmények miatt frusztrált média és politikai elit válaszképpen megalkotta a dühpolgár (Wutbürger) fogalmat arra a jelenségre, amikor a lakosság élesen szembehelyezkedik egy adott kérdésben a politikai és média elittel. A dühpolgár – a kifejezés megalkotója szerint – egoista, frusztrált, többnyire idős, kevésbé felvilágosult, barbár visszalépést jelent korának vívmányaival szemben és nem képes racionális döntéseket hozni. A szerző szerint ez a fogalomalkotás is annak a jele, hogy a toleranciából könnyen alakulhat ki intolerancia, hiszen ahelyett, hogy az elit megpróbálná megérteni az elégedetlenség okát, billogot süt az elégedetlenkedőkre. Ebben az összefüggésben, aki a jelenlegi uniós politikát kritizálja, az Európa-ellenes, nacionalista, de legalább populista lesz. Aki szerint pedig az iszlám a jelenlegi állapotában nem kompatibilis a nyitott, demokratikus társadalmakkal, az iszlamofóbnak és idegenellenesnek lesz bélyegezve. Sőt a szerző szerint már azért is rasszizmust kiáltanak, ha valaki a török tanulók átlag alatti PISA-eredményeit elemzi. Sarrazin szerint azonban az, hogy valakit alaptalanul rasszizmussal vádolnak nem csak az alaptalanul megvádolt személynek árt, hanem az egész társadalomnak is. Az ugyanis, hogy rendszeresen alaptalanul vádolnak meg személyeket rasszizmussal valójában a valódi rasszizmust relativizálja, devalválja és ez éppen az antirasszizmus ügyének árt. A szerző szerint azonban ennek az alaptalan vádaskodásnak is megvan a maga célja, méghozzá az, hogy a megvádolt személyt a véleménye miatt morálisan diszkvalifikálják.

A PC nyelvezete és axiómái

A politikai korrektségnek Sarrazin szerint nem csak az a jellemzője, hogy bizonyos témákat tabusít, hanem az is, hogy kialakult a politikai korrektségnek egy sajátos nyelvezete, szókészlete is. A beszélt nyelvet tehát a szerző szerint a véleményterror eszközévé tették. Kialakultak nyelvi ajánlások, tilalmak, szabályok, amelyek a gondolkodás, valamint a diskurzus formálására, továbbá a társadalmi, politikai tudatosság és akaratképzés alakítására szolgálnak. Az új nyelvezetre az etnikai és szexuális vonatkozású megnevezések kapcsán figyelhetünk fel leginkább.

A szerző összefoglalja a politikai korrektség axiómáit is. A politikai korrektség vezérelve szerinte az egyenlőségeszme. Ezen ideológia követői vallják, hogy minden különbség a körülményekre (nevelés, oktatás) vezethető vissza és nem az ember személyére (etnikum, kultúra). Az elmélet szerint minden kultúra egyenértékű és a nyugati keresztény kultúrának semmiféle előjoga nincs. A politikailag korrekt véleményformálók szerint az iszlám a béke vallása és csak gazdagítja Németországot és Európát. Szintén a politikai korrektséghez tartozik a szerző szerint az a gondolat, mely szerint a klasszikus családmodell már meghaladott és a gyereknek nincs szüksége apukára és anyukára. Legalább ennyire fontos elvi alaptétel az is, hogy a gyermekvállalás magánügy, a nyugati demográfiai problémákat pedig majd megoldja a bevándorlás. De fontos axióma az is, hogy a földön minden ember egyenjogú és így mindenki egyformán igényt tarthat a német életszínvonalra. Jellemző gondolat az is, hogy a nemzetállamok felett már eljárt az idő és a jövő a világtársadalomé.

Összegzés

Thilo Sarrazin a könyvében a politikai korrektség jellemzőiről írva mutat rá arra, hogy ha a toleranciát leginkább hirdető gondolkodók világnézetüknek nem megfelelő véleménnyel, értelmezéssel találkoznak, könnyen válnak intoleránssá.