Dambisa Moyo: A segélyek megfojtják Afrikát


Az afrikai államok segélyezését szinte minden nyugati állam egyfajta kötelességének tekinti. Dambisa Moyo, az Oxfordon végzett, zambiai születésű közgazdász és nemzetközi elemző azt állítja, hogy az efféle segítő azonban nem feltétlenül éri el célját. Bizonyos szempontból a segélyek többet ártanak a térségnek, mint amennyi problémát megoldanak. Moyo szerint érdemes megfontolni, hogy a külföldi donorok segélyek helyett inkább más eszközökkel ösztönözzék a helyi lakosokat arra, hogy maguk is vegyék ki a részüket abból, hogy saját államuk sikeressé váljon.


Dambisa Moyo: Dead Aid - Why Aid Is Not Working and How There Is a Better Way for Africa, Penguin Books, 2009

Dambisa Moyo könyve alapján éles határvonal rajzolódik ki a segélyektől függő és ezekre kevésbé támaszkodó afrikai országok között. A túlzott függőség csapdába zárja az országokat. A mértéktelen mennyiségben beáramló segélyek ellenőrizetlen felhasználása korrupciót szül. A korrupció miatt a piac is torzul, ami további elszegényedéshez vezet. Az egész folyamat pedig egy ördögi körré alakul, mivel a szegénységség újfent igényli a segélyezést. Az író azt az alternatív útvonalat vázolja a segélyfüggő országnak, hogy mondjanak le a külföldről beáramló anyagi forrásokról és a hazai, illetve nemzetközi pénzpiacokon helytállva próbálják meg gazdaságukat fellendíteni.

Fertőző segélyek

A könyv egy érdekes felütéssel indul. Vajon mit szólnának az afrikai államok ahhoz, ha egyik nap kapnának egy olyan telefonhívást, amelyben arról tájékoztatják őket, hogy 5 év múlva elzárják a „segélycsapokat” – örökre? Dambisa Moyo erre a kérdésre keresi a választ könyvében. Véleménye szerint a segélyek sokkal többet ártanak egy adott társadalomnak, gazdaságnak, mint amennyi haszon várható tőlük. A könyv négy nagyobb érvvel támasztja alá azt, hogy miért van negatív hatása a mértéktelen mennyiségben Afrikába áramló segélyeknek.

Az első az, hogy a segély közvetlenül nem járul hozzá a gazdasági mutatók javulásához. Állítása szerint 1940 óta mintegy 1000 milliárd dollár áramlott a fekete kontinensre, ám látható változást mégsem hozott. A legtöbb ország lakosa ugyanúgy szegénységben él (lásd: szub-szaharai területek), sőt, azokban a régiókban, ahol leginkább domináns volt a segélyezés mechanizmusa, a szegélység még jobban elmélyült.

Második állítása, hogy a fegyelmezetlen és átláthatatlan segélyezés növeli a korrupció jelenlétét. A transzparencia hiánya miatt egy szűk vezető elit markában köt ki és gyülemlik fel az országba áramló anyagi támogatások többsége, amit aztán saját érdekeik mentén használnak fel. Moyo szerint a korrupció csak további korrupciót szül, tehát egyfajta ördögi kör alakul ki.

A harmadik érv a polgárháborúk kérdésköréhez kapcsolható. Az író úgy véli, három nagyobb igazság mondható el az ilyen konfliktusokról. Legtöbb esetben az erőforrásokért megy a harc, leginkább a gyenge gazdasággal rendelkező államokban hallhatunk róluk, továbbá jellemzően belső konfliktusként indultak. A külföldről érkező támogatások birtoklása ez esetben vonzó tényezőként jelenik meg a harcban álló felek számára.

A negyedik elem gazdasági faktorokra vezethető vissza. A mértéktelen támogatások nem ösztönzik arra a kormányokat, hogy spóroljanak, beruházzanak. A felelőtlenül felhasznált összegek miatt infláció is kialakulhat, az export jelentős hanyatlásnak indulhat, továbbá az is előfordulhat, hogy egyes országoknak nincs meg a kapacitásuk arra, hogy befogadják az anyagi támogatásokat. A folyamatos segélyezés függőséghez vezethet, aminek hosszú távon nem minden esetben van pozitív kifutása (dependencia a nyugati donoroktól, afrikaiak „elkényelmesedése”).

A gazdaságra és a kormányzatra kellene támaszkodni

A szerző fontos elemként említi továbbá a nemzetközi tőke- és árupiacon való jelenlétet, az export és import nemzeti támogatását. Hangsúlyozza továbbá azt is, hogy a kínai befektetések és együttműködési projektek is hozzájárulhatnának a fellendüléshez. A kormányok átláthatósága is segítene abban, hogy a nemzetközi bizalom kiépülhessen az afrikai országokkal szemben. Az író azt javasolja, hogy a külföldi anyagi források ellenőrizetlen felhasználása helyett inkább felügyelt beruházásokon keresztül kellene hatni a gazdasági folyamatokra. Példaként hozza a nagymennyiségű olajkészletekkel rendelkező államokat, akik annak ellenére, hogy adottságaik miatt prosperáló országként kellene jelen lenniük a nemzetközi piacokon, mégis kiugróan magas szegénységi mutatókkal rendelkeznek. A kormányzatokra kellene támaszkodni továbbá a kiépült segélyezési hálózatból megélő szervezetek elleni harcban is. Moyo szerint az efféle szervezetek már egyfajta intézményesülési folyamaton is átestek, s negatív hatásuk erősen érződik az anyagi és tárgyi javak elosztásakor. A korrupción túl tehát az ilyen szervezet felszámolása is a kormányra marad az író állítása szerint.

Összegzés

Dambisa Moyo egy olyan égető gazdasági és társadalmi problémára próbál megoldást kínálni, ami az afrikai államok függetlenedése óta szinte már minden fórumon napirendre került. Véleménye szerint a fegyelmezetlen és korlátlan segélyezés megpecsételte fekete Afrika sorsát, s olyan ördögi körbe és csapdába lökte a segélyfüggő országokat, amiből szinte lehetetlen kijutni. Ezért is javasolta azt az író, hogy a nyugati donorok fagyasszák be az Afrikába irányuló anyagi segítségeket és helyette a nemzetközi piacokon való afrikai jelenlétet támogassák. A jövőre nézve pedig a távol-kelettel való intenzívebb együttműködést javasolja.