Daniele Caramani: markánsabb pártokra van szükség


Gyakran hangoztatott nézet, hogy a modern pártrendszer válságát éli. A modern pártoknak egyfelől a populista mozgalmak, másik oldalról a technokrata elit bírálatának a kereszttüzében kell tevékenykedniük és fenntartaniuk a modern demokratikus berendezkedést. Daniele Caramani, a University of Zurich professzora írásában a kétfajta kritika legfontosabb pontjait járja körül. Kielemzi a populizmus és a technokrata attitűd közötti hasonlóságokat és különbségeket, miközben tanácsot is ad a pártoknak, hogy milyen elemeket kell beépíteniük, ha meg akarják őrizni domináns szerepüket. Szerinte csak azok a pártok képesek megmaradni a politikai versenyben, amelyek képesek gyorsan reagálni a felmerülő problémákra, képesek újszerű megoldásokat találni a bevett normák helyet, így előzve meg a válságokat, amelyek a populista és technokrata törekvések legitimációs alapjai.


Daniele Caramani: Will vs. Reason: The Populist and Technocratic Forms of Political Representation and Their Critique to Party Government, American Political Science Review, Volume 111, Issue 1 February 2017, pp. 54-67

A pártokat és általában a modern pártrendszert ért erős kritikák legfontosabb szószólói a populista mozgalmak szerte Európában. A közhiedelemmel ellentétben ezek nem csupán jobboldali pártok lehetnek, a görög Szirizát és a spanyol Podemost is ebbe a táborba lehet sorolni. Kevés szó esik azonban a másik végletéről, a technokrata válaszról, ami ha nem is tömegmozgalmakban, de az úgynevezett értelmiségi körökben van jelen. Bár egyszeri szemlélőként ezek a törekvések kevésbé látványosak, de a technokrata attitűd a populizmushoz hasonlóan próbálja aláásni a "pártok kormányzását".

Ami közös – kizárólagosságra törekszenek

Caramani szerint sem a populizmus, sem a technokrata hozzáállás nem modern jelenség. Mindkettőre található ókori előzmény: a római köztársaságok működése a populista kormányzási mód példája, míg Platón filozófus királysága pedig a technokrata irányzatok előképe. Közös elem a két ideológiában az apolitikusság, a modern demokráciák átpolitizált voltának bírálata. Igaz, a két irányzat más-más aspektusból fogalmazza meg állításait. Mindkét irányzat azt mondja, hogy a modern demokrácia elvesztette a legfontosabb értékét: a társadalom egésze iránti érzékenységét. Mindkét irányzat homogén tömbként kezeli a társadalmat, tekintet nélkül annak sokszínű jellegére. Ez azért van így, mivel mindkét kritikai vonal úgy gondolja, birtokában van egy olyan cselekvési tervnek, amely a társadalom egésze számára elhozza a politika- és konfliktusmentes berendezkedést.  Ezért kritizálják a pártok és azok ideológiája által széttöredezett modern rendszert, aminek – szerintük – sem érdeke, sem lehetősége nincs egy nagy "közös jó" felé irányítani a társadalmat.

A különbség: népakarat a szakértőkkel szemben.

Azonban az, hogy vannak közös pontok a két ideológiában, nem jelenti azt, hogy alapvetően ne lennének különbözőek. A legalapvetőbb kérdés, amiben a két irányzat eltér, hogy miből vezetik le a modern állam legitimitását. Míg a populisták a közakaratra hivatkoznak, addig a technokratáknál a racionális elméletek és a szakértelem a politikai legitimáció alapja. Azonban mindkét felfogás eltér a hagyományos pártversenyen alapuló demokráciák legitimációkoncepciójától. Ezek az alapvetésbeli eltérések meghatározzák mind a populisták, mind a technokraták politikai attitűdjeit. A populisták fogékonyabbak a társadalom egészének problémáira, amelyre hivatkozva igyekeznek promótálni politikai megoldásaikat. Érdemes megjegyezni, hogy a populizmus megoldásait egyetlen közéleti szereplő is megtestesítheti – egyfajta néptribunként. Ezért tartják sokan veszélyesnek a populista törekvéseket, hiszen könnyen alakulhat át személyi kultusszá. Ennek ellenére, bár a tökéletes populista modell alapvetően illiberális, viszont semmiképp nem nevezhető autokratikusnak, hiszen valóban hiányoznak a fékek és egyensúlyok, de ezeket is maguk a választók képviselik. Így a végső politikai felelősség a választókat terheli.

Ezzel szemben áll a technokrata modell, ami nem bízik meg az átlagember döntéshozatali képességében. Egy technokrata rendszerben alapvetően a szakértők viselik a politikai felelősség minden terhét, cserébe a nagyközönség ki van zárva a döntéshozatalból, bízniuk kell a vezetőikben. Tudományos spekulációk vezetnek el náluk a fentebb már említett közjó eléréséhez.  Így a technokrácia inkább hasonlít egy autoriter rendszerhez, hiszen itt a népesség túlnyomó többségének semmiféle beleszólása sincs a kormányzásba. Caramani szerint az Európai Unió, mint a legmarkánsabb technokrata elemekkel rendelkező politikai intézmény demokratikus deficitje is ide vezethető vissza.

A két irányzat ezen túl más szempontok mentén fogalmazza meg kritikáit a konkrét pártokkal szemben is. A populisták jellemzően azzal érvelnek, hogy a képviselők már nem a választókat képviselik a kormányzásban, hanem magát a kormányzás sajátos logikáját, így elvesztették a kapcsolatukat magával a legitimitást jelentő rétegekkel. Ezzel szemben a technokraták szerint az egész modern demokrácia egy mobilizációs versennyé alakult, ahol minden döntés mögött csak az az egy gondolat áll, hogy hoz-e elég szavazatot az intézkedés a következő újraválasztáshoz.

Mit tanulhat ebből a pártrendszer?

Caramani szerint továbbra sem valószínű, hogy véget érne a ma ismert, pártversenyen alapuló demokráciák kora. Alapvetően létezik egy olyan trend, hogy amikor valamiféle válság (politikai, gazdasági, akár háborús) éri el Európát, a kritikus hangok felerősödnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a mai pártoknak ne kellene reagálniuk a kritikákra. Caramani szerint azok a pártok, amelyek képesek az új problémákkal megfelelően megbirkózni, megmaradnak, míg a többiek eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Azok a pártok lehetnek sikeresek, amelyek képesek megtalálni a középutat a népakarat, a szakértők és a verseny között, mivel ezek a pártok lesznek képesek valóban adekvát és újszerű megoldásokat találni az elhasználódott struktúrákkal szemben. Ez azt is jelenti, hogy néha muszáj népszerűtlen intézkedéseket hozni, néha pedig félre kell rakni az ellentéteket, ha közös ügyről van szó. A populisták és technokraták nagy hibája a rugalmatlanság, míg az előbbieknek el kell fogadnia, hogy a demokratikus intézményeken belül van hely a szakértőknek, addig az utóbbi nem veheti semmibe a szavazók preferenciáját.