Aki mindenkinél magasabbra jutott


„Épp ezért számomra sosem volt kérdés, miért mászik hegyet az ember. A hegymászás épp olyan sport, mint a futball, az autóversenyzés, a boksz vagy a vitorlázás. A kitartásról, az áldozathozatalról, az összetartásról és nem utolsósorban a kockázatvállalásról szól.”

Nagy érdeklődéssel olvasom az Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnése kapcsán megjelent kommentárokat. Legutóbb talán Erőss Zsolt három évvel ezelőtti balesete váltott ki ekkora érdeklődést a közvéleményből. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy sokan, akik sosem jártak magashegységben, sosem léptek ki a komfortzónájukból, milyen könnyen mondtak erkölcsi és szakmai ítéletet a tragédiát szenvedő két hegymászó felett. Felelőtlenek, önzők, rossz döntéseket hoztak – hangzanak a sommás ítéletek a hirtelen a magashegyi mászás avatott szakértőivé váló újságíróktól, bloggerektől. És természetesen ismét előkerült a sokat hangoztatott érv: egyáltalán mi értelme hegyet mászni? Minek mentek oda? Miért nem maradtak otthon? Akkor nem történt volna baleset.

Bevallom, nem tudok elfogulatlan lenni a kérdésben. Amatőr hegymászóként mélységes tisztelettel tekintettem Erőss Zsoltra és mindazokra a hegymászókra, akik életük kockáztatása árán, etikusan, a természet iránti alázattal, csúcsokat meghódítva szereznek dicsőséget maguknak és hazájuknak. Épp ezért számomra sosem volt kérdés, miért mászik hegyet az ember. A hegymászás épp olyan sport, mint a futball, az autóversenyzés, a boksz vagy a vitorlázás. A kitartásról, az áldozathozatalról, az összetartásról és nem utolsósorban a kockázatvállalásról szól. Mindezeket a tulajdonságokat azonban olyan intenzíven sűríti magába, ami a hegymászást megkülönbözteti minden más sportágtól. Erőss Zsoltot épp az emelte ki a középszerű hegymászók vagy az oxigénpalackos turisták tömegéből, hogy kész volt megfizetni a sikerért a legmagasabb árat. Sokan épp ezért kárhoztatják, sokan pedig – köztük én is – ezért tisztelik.

Teljesítménye azonban túlmutat a meghódított csúcsok számán. Élete első komoly mászóeredményeit szegényes felszereléssel, nehezen megspórolt pénzén érte el egy olyan ország polgáraként, amelynek jóformán semmilyen hegymászó-tradíciója nem volt. Ami tradíció ma létezik, azt Erőss és társai teremtették meg az elmúlt húsz évben. Nélkülözhetetlen tapasztalatokkal gyarapították a magyar hegymászást, hogyan kell profi magashegyi expedíciót szervezni, kitaposva ezzel az utat a következő generációk előtt.

Önmagában ez a teljesítmény is tiszteletet parancsoló, de Erőss ennél is többet tett. Szerénységével, három évvel ezelőtti balesetét követő gyors talpra állásával és nem utolsósorban az utána elért csúcsmászásaival példát mutatott küzdeni tudásból és akaratból. Erőss mindenféle heroikus pátosztól mentesen tovább folytatta azt, amihez a legjobban értett. Mászott tovább. Csak az örökké cinikus ellendrukkerek és hivatásos fanyalgók estek ki a szerepükből: egy pillanatra elhallgattak.

Nem tudjuk pontosan, mi történt egy hete a Kancsendzöngáról történő ereszkedés közben. Egy biztos, Magyarország elveszítette eddigi történetének legnagyobb, legsikeresebb hegymászóját. Vajon hány kortárs magyarról mondhatjuk még el, hogy saját területén a valaha élt legnagyobb tehetség? Nekem hirtelen csak Erőss Zsolt neve jut az eszembe.

Lánczi Tamás