Kiemelt gondolat
„A rezsimek életében mindig eljön egy tragikomikus pillanat, amikor hazaárulásnak minősítik a megmentésükre tett (politikai) kísérleteket.”
Kontextus
Bruno Retailleau, a jobbközép Les Républicains (LR) elnökjelöltje szeptember elején hirdette meg programját, amelynek központi eleme a Conseil constitutionnel, vagyis az Alkotmánytanács hatalmának korlátozása. Az Alkotmánytanács Franciaországban a magyar Alkotmánybírósághoz hasonlóan azt ellenőrzi, hogy a jogszabályok és egyes állami döntések összhangban vannak-e az alkotmánnyal. Retailleau emellett a „nép, mint legfőbb bíróság” elvének érvényesítését is szorgalmazza. A formabontó kezdeményezés óta éles viták zajlanak arról, hogy van-e egyáltalán alapja egy ilyen programpontnak, és amennyiben igen, e problémakör vajon kizárólag francia sajátosságnak mondható-e.
Összefoglaló
A Le Figaro hasábjain Guillaume Perrault egy terjedelmes írás keretében érvel amellett, hogy a jelenleg Franciaországban a „bírák kormányának” nevezett jelenség valójában nem egyedi, hanem eredetileg az Egyesült Államokban okozott problémát, egy éppen olyan hasonlóan kritikus időszakban, mint amilyennek a mostani francia politikai helyzetet látja. Mint írja, a népszuverenitás és az alkotmánybírósági közötti feszültség nem új jelenség, mivel Franklin D. Roosevelt első ciklusában (1933–1936) az amerikai Legfelsőbb Bíróság sorra semmisítette meg a New Deal törvényeit, mondván, hogy azok túllépik a szövetségi hatalom alkotmányos kereteit és veszélyeztetik az egyéni szabadságjogokat, különösen a szerződési szabadságot és a tagállamok jogkörét. Az akkori érvelés szerint a Kongresszus nem ruházhat „gyakorlatilag korlátlan” szabályozási hatalmat az elnökre és nem használhatja a költségvetési eszközöket arra, hogy olyan területeken kényszerítsen ki szabályokat, amelyek alkotmányosan a tagállamok hatáskörébe tartoznak. Az író emlékeztet, Roosevelt második, 1936-os fölényes újraválasztása után azonban már nyílt politikai harcot indított a bíróság ellen, rádióbeszédben fordult a nemzethez, „politikailag cselekvő”, kvázi törvényhozó testületnek nevezte a bírákat, és javaslatot tett a számuk növelésére, hogy új, New Deal-párti kinevezésekkel billentse át a többséget. A lépést sokan alkotmányellenesnek, sőt diktatórikus hajlamúként bírálták, de a stratégia elérte célját, hiszen a bíróság megijedt a politikai nyomástól és 1937 tavaszától – először minimális, 5–4-es többséggel – elkezdte jóváhagyni azokat a törvényeket (úgymint minimálbér, szakszervezeti jogok), amelyeket korábban alkotmányellenesnek minősített. Perrault ebből a történetből azt a tanulságot vonja le, hogy a „bírák uralma” felett a választói akarat érvényesítése nem önmagában antidemokratikus, ugyanis Roosevelt esetét ma is sokan pozitív precedensként idézik, miközben egy hasonló logikát a franciaországi elnökválasztási kampányban elhangzottak kapcsán populistának bélyegeznek. Az író szerint a két helyzet közötti analógia arra figyelmeztet, hogy a politikai vezetésnek jogában áll – sőt kötelessége – érvényesíteni a megváltozott társadalmi prioritásokat, még ha ez konfliktussal is jár az alkotmányértelmező bírói testülettel. Ráadásul a történelem azt mutatja, hogy a jogi érvelés rugalmasabb lehet, mint azt a Szentírásként kezelt alkotmány szövege sugallaná.
