Az EU és az illegális migráció: kihívások és megoldások a magyar kezdeményezések nyomán

Az EU migrációs paktuma a migránsok visszatoloncolására vonatkozóan kifejezetten szigorú politikát fogadott el. A paktum 2024-es hatálybalépése óta azonban az EU tagállamai nem teljesítették a migránsok szülőhazájukba történő visszatoloncolására vonatkozó elvárásokat. Az EU migrációs paktumának kiegészítése érdekében az Európai Bizottság 2025 márciusában benyújtotta az Európai Parlamentnek a visszatoloncolási rendeletet, amely jogi keretet hivatott biztosítani a visszaküldési központok számára. Az Európai Parlament március 26-án hagyta jóvá a javaslatot, miután a Miniszterek Tanácsa 2025 decemberében döntött az általános stratégiáról. Jelenleg az EU képviselői a jogalkotási eljárás utolsó szakaszairól tárgyalnak. Ez a rendelet lehetővé teszi a kormányok számára, hogy a kiutasítás előtt az elutasított menedékkérőket és az illegális migránsokat, beleértve a gyermekes családokat is, az EU-n kívüli, hub-okba azaz „visszatérési központokba” küldjék.

A különutas megközelítés normalizálása

A politikai konvergencia az adminisztratív gyakorlat, a jogalkotás alkalmazkodása és a politikai normalizálódás révén alakul ki. Pontosan ez történt az EU migrációs politikájával 2015 óta. A határinfrastruktúra a legszembetűnőbb példa erre. Magyarország 2015-ben emelte az első kerítést, amiért elítélték és elmarasztalták. 2023 decemberére az EU külső szárazföldi határait már 1522 kilométernyi fizikai akadály borította – ami a teljes külső szárazföldi határhossz 16 százalékát jelenti –, ezek többsége 2015 után épült. Azoknak az államoknak a listája, amelyek azóta kerítést építettek vagy bővítettek, a következő: Bulgária (235 km), Lettország (457 km), Litvánia (595 km), Lengyelország (186 km), Görögország (49,5 km, további 135 km tervezett), Észtország (69 km, további 90 km tervezett) és Finnország (3 km, további 197 km tervezett). Magyarország 158 km-es kerítésével ma már csak egy a sok közül, nem pedig kivétel.

A tömeges visszatoloncolás, amelyet széles körben elítéltek, amikor Magyarország volt az elsődleges alkalmazója, az egész blokkban rendszeressé vált. Kilenc emberi jogi szervezet által összeállított 2025-ös jelentés több, mint 120 ezer visszatoloncolási esetet dokumentált az EU külső és belső határain 2024-ben.[1] Egyedül Bulgáriában több, mint 52 ezer esetet regisztráltak, ezt követte Görögország (14 482), Lengyelország (13 600), Magyarország (5 713), Lettország (5 388), Horvátország (1 905) és Litvánia (1 002). Ami egykor Budapest ideológiai különutasságának volt tulajdonítva, mára európai operatív normává vált.

A schengeni belső határellenőrzések újrabevezetése – amelyet egykor válságok és kivételes helyzetek esetén alkalmaztak – hasonlóképpen szinte rutinszerűvé vált. Ausztria, Németország, Franciaország, Dánia és Svédország mind ideiglenes ellenőrzéseket vezetett be a migrációs és biztonsági nyomásra hivatkozva. Ausztria 2015 óta különböző formákban fenntartja az ellenőrzéseket a Szlovénia, Magyarország, Szlovákia és a Cseh Köztársaság felé vezető határain, jogi indokként ismételten hivatkozva a „menekültügyi rendszerre nehezedő nyomásra”.[2]

Az externalizáció – azaz a határ- és migrációellenőrzés pénzügyi és politikai megállapodások révén történő, nem uniós államokra való átruházása – intézményi szinten felgyorsult. A 2016-os EU–Törökország nyilatkozat, a 2023-as tunéziai partnerségi megállapodás, valamint a Líbiával és Marokkóval folyamatban lévő megállapodások mind azt a logikát tükrözik, hogy a migrációkezelést „kiszervezik”, amit Magyarország már régóta az egyetlen fenntartható megközelítésnek tartott.[3]

A korábban liberális menekültpolitikával azonosított államok politikai fejlődésében egy szélesebb körű ideológiai elmozdulás figyelhető meg. Dánia az egymást követő kormányzatok alatt minden menekültvédelmet ideiglenesnek nyilvánított, az integráció helyett a visszatérést részesíti előnyben. 2023-ban menekültügyi fellebbviteli testület úgy döntött, hogy Szíria egyes részeit biztonságosnak tekinti a visszatérés szempontjából. Svédország, amely hosszú ideig az EU befogadó politikájának mércéje volt, a 2022-es kormányváltást követően átfogó jogszabályi korlátozásokat vezetett be. A korlátozók tábora tehát, amely egykor a visegrádi blokk kisebbségét alkotta, egyre inkább az európai többséget tükrözi.[4]

Az EU visszaküldési szabályzatával kapcsolatos nézeteltérések és kihívások

A nézeteltérések egy része szemantikai jellegű, például a „önkéntes visszatérés” fogalmának értelmezésével kapcsolatos, míg mások politikai természetűek, például a kiutasítási határozatok EU-szintű kölcsönös elismerése.[5] Mivel a menedékjog iránti kérelmek elfogadásáról vagy elutasításáról a tagállamok végrehajtó hatóságai döntenek, a koordináció hiánya jelenti a legnagyobb kihívást az EU tagállamai számára. Ennek eredményeként az EU csupán a jogi koordináció kereteit biztosítja, az eljárási koordinációt azonban nem. A valódi problémákat minden egyes államban meg kell majd oldani, ám elsősorban az EU-n belül határos országok között szükséges elrendezni. Ezen felül számíthatunk arra, hogy egy olyan migráns, akinek egy országban elutasították a menedékjog iránti kérelmét, és akit egy visszatérési központba helyeztek el, megpróbálhat menedékjogot kérni egy másik országban. Ezt követően a kormány irányultságától és politikájától függően az elfogadási vagy elutasítási arányok ingadozhatnak. Ez a probléma megoldható, ha az EU-tagállamok létrehoznak egy adatbázist az elutasított kérelmekről, és politikai döntéssel elutasítják azoknak a személyeknek a menedékjog iránti kérelmeit, akiket már korábban elutasítottak, függetlenül az elutasítás okától. További vitapontok a tárgyalófelek között a kiutasított migránsokra vonatkozó beutazási tilalom időtartama, a nyomozási hatáskörök, valamint az, hogy a migrációs politikát milyen mértékben kell integrálni az EU külkapcsolataiba.[6]

Kevés ország áll ki nyíltan és lelkesen a visszatérési központok politikájának megvalósítása mellett, közülük Németország és Hollandia emelhető ki. Németország az EU-n kívüli „visszatérési központokat” a blokkba irányuló jövőbeli bevándorlás korlátozásának és visszatartásának további eszközeként tekinti. Így Alexander Dobrindt német szövetségi belügyminiszter kijelentette: „Ezeknek a [központoknak] azt a célja, hogy megmutassák: a Németországba való bejutás nem feltétlenül jár együtt a tartózkodás lehetőségével, ha a származási ország nem működik együtt velünk” – mondta, hozzátéve, hogy különböző EU-tagállamokkal folynak tárgyalások az ilyen központok létrehozásáról, és hogy „az év végéig várhatóan megkötik a megállapodásokat”.[7]

Jelenleg Németországnak azzal a problémával kell szembenéznie, hogy az elmúlt tíz évben menedéket nyújtott körülbelül 1,2 millió szíriainak, akiknek egynegyede már megszerezte a német állampolgárságot. Friedrich Merz kancellár szándéka, hogy a következő három évben a Németországban élő szíriaiak 80 százalékát visszatoloncolja hazájukba.[8] Németország és az új szíriai kormány homályos megállapodásra jutott a szíriai migránsok (akik még nem szereztek tartózkodási engedélyt vagy állampolgárságot) – nagyjából 900 000 ember – visszatoloncolásáról. Ehhez azonban szükség van mind a szíriai kormány készségére, hogy befogadja őket, mind a szíriai migránsok hajlandóságára a visszatérésre, ami valószínűtlen. A német terv szerint a visszatérési központok hídként szolgálnának, lehetővé téve a kiutasított szíriaiak számára, hogy ezekbe a központokba menjenek, majd rajtuk múlna, hogy hazatérnek-e vagy sem. A szír kormány azonban nem képes kedvező gazdasági feltételeket teremteni a szíriaiak visszatérésének ösztönzésére, és ez a jelenlegi generáció esetében egyébként sem fog megtörténni. Még ha némi sikert is elérnek, a szíriai életkörülmények nem érhetik utol a németországiakat. Ennek eredményeként a szíriaiak többsége nem fogja a visszatérést választani. Jelzi ezt az is, hogy az ösztönzők ellenére 2025-ben csak 3678 szíriai tért haza Németországból.[9]

Egy másik figyelembe veendő kihívás az, hogy melyik európai ország hozza létre a visszatérési központokat, mennyi forrásra van szükség a projekthez, és ki fogja irányítani ezeket a külföldi központokat. Eddig az EU elutasította, hogy ilyen központokat uniós létesítményként hozzanak létre. Minden európai államnak saját megoldást kell találnia vagy egy államcsoportnak kell együttműködnie a visszatérési központok létrehozásában. Elméletileg több uniós ország is megállapodott abban, hogy együttműködnek az EU-n kívüli visszatérési központok létrehozásában. Hollandia koordinálja a Dániával, Görögországgal, Németországgal és Ausztriával folytatott együttműködést. Hollandia emellett Svédországgal, Dániával és Máltával is tárgyal arról, hogy a menekültek Európába való belépése előtt az EU-n kívül bírálják el a menedékjog iránti kérelmeket.[10]

Már most felmerül az a nehézség, hogy mely országok lennének hajlandók területet biztosítani ezeknek az európai visszatérési központoknak. A terv szerint ezeket a létesítményeket nem uniós országokban, Észak-Afrikában (elsősorban Egyiptomban vagy Tunéziában) és a nyugat-balkáni államokban építenék meg, tekintettel azok Európához való közelségére és az EU-val a migráció terén fennálló együttműködésükre. Albánia az Olaszországgal fennálló megállapodása miatt vezető jelölt, de kis ország lévén, valamint a korrupció és a határellenőrzés terén tapasztalható nehézségek miatt nem lenne képes több százezer ember befogadására. Egyéb lehetőségek közé tartozhat Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Észak-Macedónia, amelyek mind szorosabb kapcsolatokat keresnek az EU-val, és amelyek fontos útvonalaknak adnak otthont. A szubszaharai afrikai országokkal való partnerség szintén lehetséges.[11]

A politikai konvergencia határai

Az elmúlt évtizedben végbement változások az EU migrációs politikájában egy olyan jelenséget szemléltetnek, amely az európai integrációval foglalkozók számára jól ismert: a szervezett ellenállás azon képességét, hogy tartós szabályszegés és politikai nyomásgyakorlás révén – formális intézményi elfogadás nélkül – átalakítsa a normákat. Magyarország migrációs politikáját nem meggyőzés vagy tárgyalások útján fogadták el. Az a politikai erőfeszítések, a választási nyomás és az alternatív megközelítések nyilvánvaló kudarca révén épült be az EU főáramába. Ez strukturális inkoherenciát jelez az EU migrációs keretrendszerének középpontjában. A 2024-es paktumban rögzített politikai eszközök – rugalmas szolidaritás, gyorsított határellenőrzési eljárások, kiterjesztett biztonságos harmadik országok kijelölése – azt a logikát tükrözik, amelyet Magyarország képviselt. Az európai migrációkezelés számára ez kevésbé érthető költségekkel jár, olyan keretrendszerrel, amelynek normatív alapjai a korlátozó tábor felé mozdultak el, miközben szankcionálta az államot, amelyet leginkább ezzel az irányvonallal azonosítanak.

Következtetés

A visszatérési rendelet jelentős lépés egy hatékony visszatérési politika irányába, amelynek célja az illegális migránsok hazaküldése. Részben a politikai akarat hiánya, részben pedig az EU-tagállamok közötti koordináció hiánya miatt, a jelenlegi kitoloncolási arányok és számok rendkívül alacsonyak. A visszatérési rendelethez hasonló jogi keret elősegíti a koordinációs erőfeszítéseket, bár a visszatérési központok létrehozása és működtetése mind a fogadó országok, mind az EU-tagállamok politikai akaratától függ. A visszatérési központok rövid távon csökkenthetik az illegális bevándorlást. A hatékony visszatérési politika kulcsa a visszatérési központoknak a fogadó országok helyi gazdaságába és kultúrájába való integrálása lehet.

Az EU és az illegális migráció: kihívások, visszatérési politika és a magyar különút normalizálódása:

Az EU 2024-es migrációs paktuma és a 2025-ös visszatérési rendelet gyökeres fordulatot jelent: az évtizede marginálisnak tartott magyar migrációs modell mára európai normává vált. Ez az összefoglaló a legfontosabb fejleményeket, a visszatérési politika korlátait és a nyitott kérdéseket veszi sorra.

A különutas megközelítés normalizálódása:

Ami 2015-ben botránynak számított, 2026-ra európai sztenderd lett. Három területen érhető tetten ez a fordulat:

Kerítések és határinfrastruktúra:

2015: Magyarország volt az első – és elítélték érte

2023-ra: 1 522 km fizikai akadály az EU külső szárazföldi határain (teljes határhossz 16 százaléka)

Építők: Bulgária (235 km), Lettország (457 km), Litvánia (595 km), Lengyelország (186 km), Görögország, Észtország, Finnország

Magyarország 158 km-es kerítésével ma már csak egy a sok közül

Tömeges visszatoloncolások:

2024-ben több mint 120 000 visszatoloncolási eset az EU határain (9 NGO közös jelentése)

Bulgária: 52 000+ eset – messze a legtöbb

Görögország: 14 482 | Lengyelország: 13 600 | Magyarország: 5 713

Ami egykor Magyarország ideológiai különutasságának tűnt, ma európai operatív norma

Schengeni belső határellenőrzések:

Ausztria, Németország, Franciaország, Dánia, Svédország – mind bevezette

Ausztria 2015 óta folyamatosan fenntartja az ellenőrzéseket

Jogi indok: „menekültügyi rendszerre nehezedő nyomás” – ugyanaz, amit korábban Magyarország alkalmazott

Kulcsmegfigyelés: A politikai konvergencia nem meggyőzés, hanem választási nyomás és az alternatívák nyilvánvaló kudarca révén ment végbe. Az EU szankcionálta azt az államot, amelynek modelljét végül átvette.

A visszatérési rendelet – mit hoz, mit nem old meg?

Az Európai Bizottság 2025 márciusában terjesztette be, az EP március 26-án fogadta el. Jogi keretet teremt az EU-n kívüli visszatérési központok számára.

Mit tesz lehetővé?

Elutasított menedékkérők és illegális migránsok – beleértve gyermekes családokat – EU-n kívüli hubokba küldhetők

Visszatoloncolás előtti ideiglenes elhelyezés harmadik országban

Jogi koordinációs keret az eddig széttagolt tagállami gyakorlatokhoz

Miben nem segít?

Eljárási koordináció hiánya – az elfogadásról/elutasításról a tagállamok döntenek

Egy elutasított kérelmező más tagállamban újra kérelmet nyújthat be

Megoldás: közös EU-adatbázis az elutasított kérelmekről – egyelőre nem létezik

Vitapontok: beutazási tilalom időtartama, nyomozási hatáskörök, migráció beépítése az EU külkapcsolataiba, „önkéntes visszatérés” fogalmának értelmezése

A visszatérési központok – ki, hol, hogyan?

Támogatók:

Németország: a tartózkodás nem garantált az EU-ba való belépéssel – Dobrindt belügyminiszter

Hollandia: koordinálja a Dánia–Görögország–Németország–Ausztria koalíciót

Svédország, Málta: tárgyalások folynak az EU-n kívüli előzetes elbírálásról

Lehetséges helyszínek:

Észak-Afrika: Egyiptom, Tunézia – EU-közelség, meglévő partnerségek

Nyugat-Balkán: Albánia (olasz precedens), Bosznia, Szerbia, Észak-Macedónia

Szubszaharai Afrika: potenciális, de gyenge koordinációs készség

A német eset – tanulságok:

~1,2 millió szíriai kapott menedéket az elmúlt 10 évben, 25 százalékuk már német állampolgár

Merz kancellár: a szíriaiak 80 százalékát 3 éven belül visszatoloncolná

2025-ben mindössze 3 678 szíriai tért önként haza Németországból

Következtetés: az önkéntes visszatérés az ösztönzők ellenére marginális marad