Törökország 2026. július 7–8-án Ankarában másodszor rendezett NATO-csúcstalálkozót. Korábban 2004-ben Isztambulban vállalta el a szervező szerepét. Mindkét csúcstalálkozó azért jelentős, mert összekapcsolja a közel-keleti biztonságot a NATO Egyesült Államok által megfogalmazott globális biztonsági terveivel. Míg az első csúcstalálkozót az iraki háború keretezte, amely drasztikusan megváltoztatta a régiót, addig ezt a második törökországi csúcstalálkozót az iráni háború kontextusa határozza meg, és várhatóan ez is mérföldkő lesz a Közel-Kelet történelmében. A 2026-os csúcstalálkozó az amerikai vezető szerep megerősítésének szándékát jelezte, és határozott üzenetet küldött Kínának és Oroszországnak az Egyesült Államok eltökéltségéről, hogy ellenőrzése alatt tartsa a közel-keleti biztonságot. Ez az elemzés a csúcstalálkozó legfontosabb, Közel-Keletet érintő döntéseit és eseményeit tárgyalja. Ezután rávilágít a NATO lehetséges szerepére a Közel-Kelet stabilizálásában és ennek következményeire.

A 2026-os ankarai NATO csúcs és a Közel-Kelet

Annak ellenére, hogy nem tagjai a NATO-nak, öt arab országot – Bahreint, Kuvaitot, Katart, Szíriát és az Egyesült Arab Emírségeket – meghívták a találkozóra. Négy ICI-öböl-állam a partneri sávban vett részt, Szíriát viszont (Ahmed al-Sharaa elnököt) Erdoğan meghívott vendégeként, a csúcs margóján fogadták, ahol Trumppal is találkozott — nem formális partnerdelegációként. Szíriát tehát Törökország nyomására vonták be, ami egyértelműen megerősíti Törökország szerepét a szíriai ügyekben, és egyben Szíria visszatérését az Egyesült Államok befolyási övezetébe. Az Egyesült Államok arra számít, hogy Szíria segítséget nyújt majd Libanon stabilizálásában és a Hezbollahon keresztül érvényesített iráni befolyás gyengítésében. Washington emellett a szíriai–izraeli kapcsolatok normalizálásán is dolgozik. Ezen a találkozón a NATO egyértelmű jelét adta annak is, hogy támogatja az Iránnal folytatott háborúban érintett négy öböl-menti országot (Bahreint, Kuvaitot, Katart és az Egyesült Arab Emírségeket). Ezek az országok szenvedték el a legnagyobb károkat ebben a háborúban, mivel iráni rakéták és drónok célpontjai voltak, ugyanakkor kulcsfontosságúak a Nyugat energiaellátásának biztonsága szempontjából.[1]

A NATO egyre növekvő szerepvállalása a Közel-Keleten a 2026. február 28-án az amerikai–izraeli vezetéssel kirobbant Irán elleni háborúval magyarázható. Trump elnök a háború első heteiben azzal vádolta a NATO-szövetségeseket, hogy nem nyújtottak elégséges logisztikai támogatást az amerikai erőknek a háborúban, különösen a repülőterek biztosításával az amerikai harci repülőgépek számára, és a Hormuzi-szoros ellenőrzésével kapcsolatban.[2] Azóta a NATO-tagállamok és a titkárság olyan nyilatkozatokat tettek, amelyek arra utalnak, hogy esetlegesen részt vesznek a Hormuzi-szoros hajózási biztonságának biztosításában. A konfliktus megszakításos, felőrlő szakaszban van, mivel az április 8-i, majd a június 14-i egyértelmű megállapodás (MOU) júliusban összeomlott, miután Irán az általa előírt útvonalat megkerülő hajókat támadott meg, az Egyesült Államok pedig visszaállította a tengeri blokádot. A szoroson át a forgalom gyakorlatilag befagyott, a tárgyalások Ománon keresztül megrekedtek. A francia–brit vezetésű, mintegy húsz ország — köztük számos NATO-tagállam — által támogatott tengeri misszió készen áll, teljes bevetése azonban tartós tűzszünettől függ. A Hormuzi-szoros biztonsága olyan kártya, amelyet az iráni vezetés még nagyon hosszú ideig ki fog játszani egy elhúzódó háborúban. Ezért az Egyesült Államok a légi csapásokra és az Iránnal folytatott nukleáris tárgyalásokra kíván összpontosítani, miközben bevonná a NATO-t a Hormuzi-szoros ellenőrzésébe.[3]

A Közel-Kelet volt az ankarai csúcstalálkozó záró nyilatkozata tágabb biztonsági környezetről szóló szakaszának tárgya. A nyilatkozat a következőképpen fogalmaz: „A Szövetség továbbra is reagál és alkalmazkodik a stratégiai versengéshez, a széles körű instabilitáshoz, a hibrid fenyegetésekhez és az ismétlődő sokkhatásokhoz, amelyek meghatározzák tágabb biztonsági környezetünket. A szövetségesek ismételten hangsúlyozzák, hogy Iránnak soha nem szabad nukleáris fegyverrel rendelkeznie, és felszólítják Iránt, hogy teljes mértékben tartsa tiszteletben a hajózás szabadságát a Hormuzi-szorosban”.[4] Ez a nyilatkozat kifejezetten jelzi azt a szándékot, hogy támogassák az Iránnal szembeni amerikai megközelítést, amelynek célja Irán nukleáris katonai képességeinek felszámolása és az iráni fenyegetés megszüntetése a Hormuzi-szorosban. Az Egyesült Államok néhány nappal azután, hogy a NATO Ankarában támogatta az amerikai álláspontot, újra megkezdte Irán elleni intenzív légitámadásait.[5] Noha az Egyesült Államoknak nincs szüksége a NATO-ra a légitámadásokhoz, a NATO részvétele a Hormuzi-szoros biztosításában jelentős segítséget jelentene.

A NATO képességei a Közel-Kelet stabilizációjára

A NATO stratégiai lépést tett a közel-keleti biztonsági szerepvállalás irányába, amikor 2004-ben Isztambulban tartott csúcstalálkozóján létrehozta az Isztambuli Együttműködési Kezdeményezést (ICI). A kezdeményezés Bahreint, Katart, Kuvaitot és az Egyesült Arab Emírségeket bevonta a biztonsági együttműködés szervezésébe a terrorizmus elleni küzdelem, képzés és oktatás területén, részvételi lehetőséget kaptak a NATO-gyakorlatokon, valamint a katonai interoperabilitás előmozdítása, katasztrófavédelem és polgári vészhelyzeti tervezés, személyre szabott tanácsadás a védelmi reform és a polgári–katonai kapcsolatok terén, illetve együttműködési lehetőséget a határbiztonság terén az ember-, kábítószer- és fegyvercsempészet megelőzése érdekében.[6]

Ezenkívül a NATO 2025 szeptemberében kapcsolattartó irodát nyitott Ammánban. Jordánia már régóta segíti az Egyesült Államok katonai és stratégiai jelenlétét, és a NATO-val több mint három évtizede működik együtt.[7] Bár az iraki háború kudarca kétségbe vonta az amerikai közel-keleti stratégiát, a 2023-ban kirobbant gázai háború és az iráni milíciák jelenléte a térségben rávilágított az Egyesült Államok szerepére a régió stabilizálásában. Várható, hogy Jordánia hozzájárul majd Gáza igazgatásához és szerepe lehet az izraeli–palesztin konfliktus rendezésében, mivel az elmúlt évtizedekben kitartott az Izraellel kötött békeszerződés mellett.[8]

A 2026-os ankarai találkozón a NATO-tagállamok megvitatták az öböl-menti arab országokkal közös, a Hormuzi-szoros biztonságát szolgáló missziót. Franciaország és Nagy-Britannia felvázolta egy NATO-tagállamok által is támogatott, de formálisan NATO-n kívüli, francia–brit vezetésű körülbelül tucat országból álló koalíció létrehozásának tervét, a Hormuzi-szorosban végrehajtandó többnemzetiségű tengeri expedícióra vonatkozóan. Számos NATO-tagállam már aknakereső hajókat, hadihajókat és támogató hajókat állomásoztatott a térségben, különösen az Ománi-öbölben, egy vízi útvonalon, amely az Arab-tengert köti össze a Hormuzi-szorossal, és amelyet Irán, Omán és az Egyesült Arab Emírségek határolnak. Párizs és London az Ománi-öbölben szándékozik elindítani első misszióját, hogy elkerülje a közvetlen konfrontációt Iránnal. Hogy ez a misszió tovább halad-e a Hormuzi-szoros felé, a NATO részvételének mértékétől, Irán reakciójától, valamint az amerikai stratégiától függ. Jelenleg Franciaország az egyetlen olyan ország, amely szívesen vállal kezdeményező és aktívabb szerepet az Egyesült Államok támogatásában a régióban.[9]

A NATO a Földközi-tenger térségében

1994-ben a NATO létrehozta a Mediterrán Párbeszédet, egy együttműködési platformot, amelynek célja a jó kapcsolatok és a kölcsönös megértés előmozdítása a mediterrán országok és a NATO-szövetségesek között, elősegítve ezzel a biztonságot és a stabilitást a tágabb értelemben vett mediterrán régióban. A Mediterrán Párbeszéd jelenleg a következő, a NATO-hoz nem tartozó országokat foglalja magába: Algériát, Egyiptomot, Izraelt, Jordániát, Mauritániát, Marokkót és Tunéziát. Ezt a párbeszédet rendszeresen erősítik katonai és politikai együttműködés, valamint képzés révén. Jordánia, Egyiptom és Marokkó részt vesz a NATO katonai tevékenységeiben is.[10] Ennek ellenére a NATO 2011-es líbiai beavatkozása nem járt sikerrel, Kadhafi eltávolításához vezetett, ám komoly vitákat váltott ki, mivel fokozta az instabilitást.[11] A 2024-es washingtoni NATO-csúcstalálkozón a NATO egyértelmű elkötelezettségét fejezte ki a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és a Száhel-övezetben való szerepvállalás és együttműködés megerősítésében, és cselekvési tervet fogadott el az erőteljesebb, stratégiaibb és eredményorientáltabb megközelítésről.[12]

A Földközi-tenger térségének legfontosabb, a NATO-n kívüli szövetségesei közül Marokkó egyedülálló példát jelent arra, hogy egyszerre biztosít stratégiai jelenlétet a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és a Száhel-övezetben. 2004-ben Marokkó megkapta az Egyesült Államok által adományozott „jelentős, NATO-n kívüli szövetséges” (major non-NATO ally, MNNA) státuszt.[13] Marokkó terrorizmus elleni küzdelemben szerzett tapasztalatai, valamint az Atlanti-óceán partján fekvő elhelyezkedése – amely hozzáférést biztosít Nyugat-Afrikához és a Száhel-övezethez – összhangban állnak a NATO stratégiai elképzeléseivel. A Földközi-tenger déli partján fekvő országok közül minden más országnál jobban fokozta a NATO-val való együttműködését katonai szinten is, így a Koszovói Erőhöz (KFOR), a Bosznia-Hercegovinában működő Végrehajtó Erőhöz (IFOR) és Stabilizációs Erőhöz (SFOR) is hozzájárult. 2020-ban Marokkó adott otthont egy NATO által támogatott regionális katonai gyakorlatnak (REGEX 2020).[14]

A NATO és az új kihívások

Ha a 2026-os konfliktusok stratégiai kockázataira koncentrálnánk, akkor az Izrael és Törökország között Szíria miatt kialakult konfliktus – amelynek során Izrael megtámadta a török erőket és egy Abu al-Dhuhurban található katonai bázist – közvetlen hatással lehet a NATO-ra, mivel Izrael jelentős nem szövetséges ország, Törökország pedig a szervezet tagja.[15]

A Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán között 2026. augusztus 7-én aláírt Mekkai Közös Védelmi Megállapodás létrejöttével új stratégiai kockázat merül fel a NATO számára. Törökország a NATO tagja, míg Szaúd-Arábia és Pakisztán a NATO fontos, nem tagállami szövetségesei. Szaúd-Arábia csak nemrég, Trump második ciklusában kapta meg az MNNA-besorolást (Major non-NATO ally), míg Pakisztán 2004 óta rendelkezik ezzel. A három országot aggasztja az Egyesült Államok közel-keleti politikája, valamint az iráni és izraeli katonai akciók.[16]  Ha a három ország bármelyike belekeveredne egy Iránnal vagy Izraellel folytatott konfliktusba, a NATO ellentmondó stratégiai célok között ragadna. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Törökország a NATO-ban az Egyesült Államok után a második legnagyobb haderővel rendelkezik.

Ugyanez vonatkozik a Ceuta és a migráció miatt Marokkó és Spanyolország között fennálló feszültségre is, még ha a két ország közötti katonai összecsapás valószínűtlen is, hiszen jelentős gazdasági érdekek kötik össze őket. Már tárgyaltuk az iráni háborút, amely tovább radikalizálta a Forradalmi Gárdát, amely most a Hormuzi-szorosban és a Vörös-tengeren a tengeri energiaellátási csatornák szabotálásával próbálja kialkudni fennmaradását és időt nyerni. A gazdasági terrorizmus tehát olyan problémává válik, amellyel a NATO-nak hamarosan szembe kell néznie. További kihívást jelent Irán azzal fenyegetőzése, hogy megtámadja Európát. Az iráni Forradalmi Gárda képes drónokat és ballisztikus rakétákat bevetni Görögország, Ciprus és Bulgária ellen is.[17]

Perspektívák

Izrael örömmel fogadná, ha a NATO aktívabb szerepet vállalna a Közel-Keleten. Törökország és Izrael között nézeteltérések vannak Szíria ügyében, Törökországnak a Hamászra gyakorolt befolyása, a török–katari támogatás a közel-keleti iszlamizmus számára, valamint a török–pakisztáni–szaúd-arábiai szövetség kapcsán, amelynek célja az iráni rezsim megmentése egy békemegállapodásért cserébe. A NATO alkalmas a török–izraeli válság kezelésére, mivel olyan ernyőszervezet, amely az amerikai stratégiát képviseli, és amelyben mind Izraelnek, mind Törökországnak megvan a maga szerepe. Izrael már évek óta szorgalmazza, hogy a NATO hivatalos szerepet töltsön be a Közel-Keleten, és hogy Izrael is csatlakozhasson a szövetséghez (Izrael 1987 óta a NATO egyik legfontosabb nem tagállam szövetségese).[18]

Hasonló erőfeszítések folynak annak érdekében is, hogy csökkentsék Irán azon képességét, amellyel veszélyt jelenthet a Közel-Keletre, a világgazdaságra és a létfontosságú energiaáramlásokra. Bár ezek a folyamatok időt igényelnek, Törökország, Izrael és számos arab ország a NATO szerepét meghatározónak tartja a Közel-Keleten.

Ha a NATO aktívan részt vesz a Közel-Keletről érkező energia védelmében, a világgazdaság stabilizálódik, és az Európába irányuló energiaáramlás biztosítva lesz. A 2026-os iráni háború megmutatta, hogy a gazdasági biztonság elengedhetetlen Európa számára, és a Perzsa-öbölbeli országokból Európába tartó olaj- és gázszállító hajók védelmét szolgáló összehangolt rendszer megakadályozhatja, hogy a kontinens a közel-keleti politikai zavargások, konfliktusok és instabilitás miatt kiszolgáltatottá váljon. Az európai gazdaság az európai áruk öböl-menti piacra történő szállításától is függ, és ha a szállítási útvonalak nem biztosítottak, az jelentősen befolyásolja Európa versenyképességét Kínával szemben. A legtöbb európai hajóval ellentétben a kínai hajók eddig szabadon szállíthattak energiát és termékeket az Öbölbe (valamint a Vörös-tengerre) és onnan vissza. Stratégiai szempontból az európaiak tisztában vannak azzal, hogy ez a helyzet fenntarthatatlan, és aktívabb szerepet kell vállalniuk a tengeri kereskedelmi útvonalak biztosításában.[19]

Összegzés

A 2026-os, Ankarában megrendezett NATO-csúcstalálkozó megerősítette a NATO Közel-Kelet iránti egyre növekvő érdeklődését. Különösen Franciaország és Nagy-Britannia áll az élen a Hormuzi-szoros védelmére és a Perzsa-öbölből Nyugat felé irányuló energiaellátás biztosítására irányuló erőfeszítésekben. A NATO jelenléte a Közel-Keleten hozzájárulhat a Törökország és Izrael közötti feszültségek enyhítéséhez, miközben védelmet nyújt az öböl-menti országoknak és a globális gazdaság biztonságát is támogatja. Ugyanakkor a NATO – tagállamai és főbb szövetségesei mellett – komoly biztonsági kockázatokkal szembesül, például a Törökország és Izrael közötti, Szíriával kapcsolatos konfliktussal, a Marokkó és Spanyolország közötti, Ceutával és a migrációval kapcsolatos incidenssel, valamint az Iránnal az energiaellátást biztosító tengeri útvonalak miatt kialakult atrocitásokkal.

NATO a Közel-Keleten:

A 2026. júliusi ankarai NATO-csúcs mérföldkőnek számít: a szövetség most először nyilvánítja ki határozott szándékát a Közel-Kelet stabilizálásában való részvételre. Az elemzés az ankarai döntéseket, a NATO közel-keleti eszköztárát és a nyitott kockázatokat veszi sorra.

Kontextus: Az iráni háború (2026. február 28. – folyamatban) és a Hormuzi-szoros blokádjának fenyegetése gyökeresen megváltoztatta a NATO közel-keleti mérlegelését. Ami 2024-ben még stratégiai opció volt, 2026-ra operatív szükségletté vált.

Az ankarai NATO-csúcs és a Közel-Kelet:

Meghívott, nem tagországok:

  • Bahrein, Kuvait, Katar, EAE – ICI-tagok, partneri sávban vettek részt
  • Szíria (Ahmed al-Sharaa elnök) – Erdoğan személyes vendégeként, nem partnerdelegációként
  • Szíria részvétele Törökország befolyásának megerősítése, egyben Damaszkusz visszatérése az amerikai érdekszférába

A csúcs legfontosabb közel-keleti üzenetei:

  • Az EU 22 tagállama közös levélben”:„Iránnak soha nem szabad nukleáris fegyverrel rendelkeznie”
  • Felszólítás Iránnak: tartsa tiszteletben a hajózás szabadságát a Hormuzi-szorosban
  • Implicit NATO-támogatás az USA iráni légi csapásaihoz – néhány nappal a csúcs után újra megkezdődtek
  • Francia–brit koalíció terve: ~20 ország, Ománi-öböl, NATO-n kívüli keretben – de NATO-tagállamok részvételével

Miért nem formálisan NATO-misszió?

  • Franciaország és Nagy-Britannia szándékosan NATO-n kívüli keretbe helyezte a tengeri missziót – elkerülendő az 5. cikk automatikus alkalmazhatóságát és a közvetlen Irán–NATO konfrontációt.

A NATO közel-keleti eszköztára:

Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés (ICI) – 2004 óta:

  • Tagok: Bahrein, Katar, Kuvait, EAE
  • Területek: terrorizmus elleni küzdelem, katonai képzés, interoperabilitás, határbiztonság
  • Korlát: politikai-biztonsági partnerség – nem védelmi garancia

Mediterrán Párbeszéd – 1994 óta:

  • Tagok: Algéria, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Mauritánia, Marokkó, Tunézia
  • Rendszeres katonai-politikai együttműködés és képzés
  • Jordánia, Egyiptom, Marokkó tényleges NATO-műveletekben is részt vett (KFOR, IFOR, SFOR)

Egyéb kapacitások:

  • NATO összekötő iroda Ammánban – 2025 szeptemberétől
  • Jordánia: közel 30 éve NATO-partner, várható szerepe Gáza igazgatásában és az izraeli–palesztin rendezésben
  • Marokkó: MNNA-státusz 2004 óta, egyedülálló jelenlét Közel-Keleten, Észak-Afrikában és a Száhelben

Líbiai tanulság (2011): A NATO líbiai beavatkozása Kadhafi eltávolításához vezetett, de fokozta az instabilitást. Ez a precedens ma is óvatosságra inti a szövetségest a közvetlen katonai beavatkozásoknál.

Aktuális kihívások a NATO számára:

Török–izraeli feszültség Szíria miatt:

  • Izrael megtámadta a török erőket és az Abu al-Dhuhurban lévő bázist
  • Törökország NATO-tag, Izrael az USA egyik legfontosabb nem tagállami szövetségese
  • Ha a konfliktus eszkalálódik: a NATO egymással szemben álló tagállami és partneri érdekek között reked

A Mekkai Közös Védelmi Megállapodás (2026. augusztus 7.):

  • Aláírók: Szaúd-Arábia, Törökország, Pakisztán – mindhárman MNNA-státuszú vagy NATO-tag
  • Közös aggodalom: az USA közel-keleti politikája, iráni és izraeli katonai akciók
  • Törökország a NATO-n belül a 2. legnagyobb haderő – párhuzamos védelmi struktúra kiépítése precedens nélküli
  • Ha bármelyik fél belekeveredik egy Iránnal vagy Izraellel folytatott konfliktusba: a NATO ellentmondó célok között ragad

Iráni fenyegetés európai célpontok ellen:

  • Az IRGC képes drónokat és ballisztikus rakétákat bevetni Görögország, Ciprus és Bulgária ellen
  • A Hormuzi-szoros blokádja és a Vörös-tengeri energiacsatornák szabotálása: gazdasági terrorizmus
  • Ezek a fenyegetések már közvetlenül NATO-területeket érintenek

Stratégiai perspektívák:

Mit nyer a NATO a közel-keleti szerepvállalással?

  • Energiabiztonság: az öböl–Európa tengeri útvonalak védelme csökkenti az EU Kínával szembeni versenyhátrányát
  • Török–izraeli feszültségek kezelése: a NATO ernyőszervezetként alkalmas közvetítő szerepre
  • Az USA terhe csökken: a logisztikai és tengeri feladatok megosztása szövetségesekkel

Korlátok és kockázatok:

  • A tengeri misszió csak tartós tűzszünet után telepíthető teljes erővel
  • A Mekkai Megállapodás Törökország kettős lojalitását erősíti
  • Líbiai és iraki precedensek: a katonai beavatkozás nem garantálja a stabilizálódást

Összefoglaló:

Mit döntött a 2026-os ankarai NATO-csúcs a Közel-Keletről?

  • Megerősítette az iráni nukleáris fenyegetéssel és a Hormuzi-szoros szabad hajózásával kapcsolatos szövetségesi álláspontot. Francia–brit kezdeményezéssel tengeri misszió körvonalazódik az Ománi-öbölben.

Miért érdekelt a NATO a Hormuzi-szoros védelmében?

  • Az európai energiaellátás döntő hányada ezen az útvonalon halad át. Ha a kínai hajók szabadon szállíthatnak, az európaiak viszont nem, az közvetlenül rontja Európa versenyképességét.

Mi a Mekkai Megállapodás és miért kockázat a NATO-nak?

  • Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán 2026. augusztus 7-én kölcsönös védelmi megállapodást írt alá. Törökország NATO-tagként párhuzamos védelmi struktúrát épít, ami ellentmondó lojalitásokat teremthet.

Van-e közvetlen iráni fenyegetés NATO-tagállamok ellen?

  • Az IRGC képes Görögországot, Ciprust és Bulgáriát drónokkal és ballisztikus rakétákkal elérni. A tengeri energiacsatornák szabotálása is érinti a NATO-tagállamok gazdasági érdekeit.

Csatlakozhat-e Izrael a NATO-hoz?

  • Izrael 1987 óta az USA egyik legfontosabb nem tagállami szövetségese, és évek óta szorgalmazza a formális NATO-tagságot vagy szerepvállalást. A török–izraeli feszültségek miatt ez politikailag egyelőre nem megvalósítható.