Háború Iránban és hatása Európára

Az iráni háború háttere

Irán nem teljesítette az amerikai követeléseket, amelyek között szerepelt a nukleáris program leállítása, a ballisztikus rakéták korlátozása, valamint a Közel-Kelet destabilizálására és Izrael fenyegetésére szolgáló finanszírozás és milíciák (Hamász, Hezbollah, a jemeni húszi milíciák, iraki síita milíciák) fegyverzésének feladása. Irán az 1990-es évek óta kockázatos geopolitikai játékot űz az Egyesült Államokkal.[1] Az elmúlt 45 évben mindkét fél szélsőséges pusztítással fenyegetett, amelyben az volt a győztes, aki elhitette a másikkal, hogy ő soha nem fog kitérni, még akkor sem, ha ez az összeomlást jelenti. Irán stratégiájának lényege az volt, hogy meggyőzze az Egyesült Államokat, hogy a konfrontáció ára (regionális háború, olajárak robbanása, esetleges nukleáris eszkaláció) magasabb, mint a kompromisszumkötés ára. Ezért épített ki rakétakapacitást, proxyhálózatokat és nukleáris programot – nem feltétlenül azért, hogy ténylegesen használja, hanem hogy az engedmény az amerikai fél számára racionálisabbnak tűnjön.

Egyes vélekedések szerint az iráni rezsim ezt a stratégiát az 1979–1981-es iráni túszdráma alapján alakította ki, amely végül az irániak győzelmét és a demokrata Carter elnök vereségét eredményezte.[2] Így Irán, különösen az elmúlt 20 évben, ballisztikus rakétákat, drónokat és nukleáris programot fejlesztett ki, milíciákat finanszírozott, és többrétegű fenyegetéseket épített ki az amerikai katonai bázisok körül a Perzsa-öbölben és Izraelben, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben Washington visszavonul a nyílt konfrontációtól.

Ez a stratégia 2015-ben jól működött Irán számára, amikor Obama beleegyezett abba, hogy Irán nagyobb szerepet töltsön be a térségben és folytassa nukleáris programját – bár csak kismértékű urándúsításra jogosult. Trump szerint a 2015-ös iráni nukleáris megállapodás (JCPOA) rossz alkut jelentett az Egyesült Államok számára és csupán arra ösztönözte Iránt, hogy folytassa programját, így az USA meghátrált annak érdekében, hogy elkerülje az összecsapást Iránnal. Trump 2018-ban kilépett ebből a megállapodásból.[3] Irán a Biden-kormány idején újraindította nukleáris programját. Amint Trump 2025-ben visszatért a hatalomra, új, sokkal korlátozóbb megállapodást akart tető alá hozni, először 2025 áprilisában. A tárgyalások kudarcba fulladtak, ami 2025 júniusában a tizenkét napos háború kitöréséhez vezetett. A konfliktusban a támadó fél Izrael volt, míg az Egyesült Államok elsősorban védelmi támogatást nyújtott Izrael számára. Mivel az USA és Izrael katonailag megnyerte ezt a konfliktust, Trump úgy gondolta, hogy Irán kénytelen lesz elfogadni az új feltételeket.[4]

Az iráni rezsim nem tanult a hibáiból, és figyelmen kívül hagy bizonyos tényezőket, amelyek megváltoztatták a kontextust az 1979-es és 2015-ös iráni sikerekhez képest. A 2026-os háború időzítése a regionális és globális tényezők összeadódásából eredeztethető. Elsősorban az amerikai stratégiai érdekeket tükrözi a Közel-Keleten, Izraelnek azonban jelentős szerepe van a háború időzítésének, felgyorsításának és intenzitásának meghatározásában. Mivel Irán rendelkezik olyan katonai képességekkel, amelyekkel fenyegetheti Izraelt,[5] Tel-Aviv készen állt arra, hogy vállalja a háborúval járó kockázatot, még akkor is, amikor a Trump-kormány időt akart adni a tárgyalásoknak.  A februári kétkörös amerikai-iráni egyeztetés kapcsán Netanjahu meggyőzte Trumpot, hogy Iránnal nem érdemes elvi megállapodást kötni, mert Teherán úgysem tartaná be.[6]

A háború globális aspektusa az Egyesült Államok és Kína közötti rivalizálás.[7] Kína az iráni olaj elsődleges kedvezményezettje, a legtöbb stratégiai eszközzel és befektetéssel rendelkezik Iránban, és az Egyesült Államok elsődleges gazdasági riválisa a Közel-Keleten (Kína az arab öbölmenti országok elsődleges partnere). Ha az USA-nak sikerül rezsimváltást elérnie Teheránban, akkor nemcsak Iránban, hanem az arab öbölmenti országokban is csökkenteni tudja vagy akár meg is szüntetheti Kína befolyását. Irán ellenőrzése alá vonása megzavarja Kína „Egy övezet, egy út” kezdeményezését is, amelyben Irán kulcsfontosságú szerepet játszik. Miután az USA átvette az irányítást a venezuelai olaj felett, most azon dolgozik, hogy csökkentse Kína gazdasági dominanciáját a Közel-Keleten.

Az iráni rezsim szerkezete és támogatottsága

Az iráni gazdaság súlyos válsággal küzd, az infláció 40 százalék feletti szintje és az iráni riál összeomlása – amely 2026 elejére, az 1979-es értékéhez képest 20 000-szeresére zuhanva, 1,4 millió riálra esett egy dollárhoz képest[8] – 2025 végén és 2026 elején országos tüntetési hullámot váltott ki, amelyet a rezsim a Forradalmi Gárda elnevezésű katonai szervezet (IRGC) segítségével erőszakosan vert le.[9]

Az IRGC már régen nem pusztán katonai erő: kiterjedt gazdasági birodalmat épített ki, amely magában foglalja az olaj- és gázszektort, a közlekedési infrastruktúrát, a bankszektort, a telekommunikációt, a mezőgazdaságot és az ingatlanpiacot. Becslések szerint az IRGC az iráni gazdaság 30–40 százalékát ellenőrzi, beleértve a kikötőket, a telekommunikációt és az építőipart.[10] A 2025-ös iráni költségvetési törvény az olaj- és gázexportból befolyó bevételek 51 százalékát az IRGC-nek és a Rendvédelmi Erőknek juttatta.[11] A Gárda állam az államban, amelynek a khomeinizmus már csak legitimációs máz: az IRGC parancsnokai terveket dolgoztak ki arra az esetre, ha a klerikális rezsim összeomlik – ezek szerint a Gárda stabilizáló erőként pozicionálná magát, lényegében egy puccsot végrehajtva.

Az iráni kisebbségek reakciója

Irán etnikai összetétele szempontjából a perzsák az összlakosság 51 százalékát teszik ki, az azeriek 24 százalékot, a kurdok 8–17 százalékot, az arabok és a beludzsok 3, illetve2 százalékot. A kisebbségek reakciói eltérőek és törésvonalakat tárnak fel. A januári tüntetések idején szinte minden kurd város leállt; Beludzsisztán egy nappal később csatlakozott, szintén az etnikai és vallási marginalizáció hosszú tapasztalatai alapján. Az azeri területek ezzel szemben késlekedve és óvatosabban reagáltak – ők ugyanis az Iszlám Köztársaságon belül viszonylag kedvező pozíciókat foglalnak el a politikai, katonai és gazdasági intézményekben.[12] Ugyanakkor nagyon fontos figyelembe venni, hogy az autonómiatörekvések részleges kielégítése is szinte megoldhatatlan kihívás elé állítaná bármely utódrendszert.[13]

A proxyhálózatok fragmentációja

Khamenei halálával a rezsim proxyhálózata már nem koordinált háborús gépezetként, hanem egymástól elszigetelt szigetek sorozataként működik – Libanonban a Hezbollah saját túlélési háborúját vívja, Jemenben a húszik belső offenzívával szembesülnek, Irakban a milíciák az iraki állam összeomlását kockáztatják.[14] Az iraki milíciák március 5-ig 29 drón- és rakéta-hadműveletet hajtottak végre, és megfenyegették az Irakban tartózkodó európai erőket is, ha azok részt vesznek a konfliktusban.[15] Ugyanakkor a proxymilíciákat egyelőre korlátozzák a belpolitikai realitások és a képességbeli hátrányok, ezért lehetséges, hogy válaszuk rövid távon nagyrészt retorikai marad, néhány szimbolikus csapással kiegészülve.[16] A Hezbollah mintegy 25 000 rakétával, 1000 drónnal és több ezer harcossal rendelkezik ugyan, de mozgásszabadságát és katonai jelenlétét az izraeli határon súlyosan meggyengítette a 2024-es háború. A libanoni kormány betiltotta katonai tevékenységét, és az AMAL mozgalommal való szövetsége is a valaha volt legtörékenyebb állapotban van.[17]

Gazdasági következmények

Irán a Hormuzi-szorost 2026. március 2-án hivatalosan is lezártnak nyilvánította, és megfenyegette az áthaladni próbáló hajókat. A Kpler energetikai tanácsadó cég adatai szerint 2025-ben napi 13 millió hordó haladt át a szoroson, a globális tengeri nyersolajforgalom mintegy 31 százaléka.[18] A lezárást Irán nem hagyományos haditengerészeti blokáddal, hanem olcsó dróncsapásokkal érte el, amelyek elegendőek voltak ahhoz, hogy a biztosítótársaságok és hajózási vállalatok kivonuljanak az útvonalról.[19] A szoros nem a fizikai akadály miatt zárt, hanem az észlelt kockázat miatt – és ez azt jelenti, hogy a megnyitáshoz nem elég a katonai jelenlét, hanem a hajótulajdonosoknak és a biztosítóknak meg kell győződniük a tényleges biztonságról.[20] Ez elhúzódó válságot vetít előre. A Maersk, a CMA CGM és a Hapag-Lloyd felfüggesztette az áthaladást, a tankerszállítás gyakorlatilag nullára esett, Katar pedig teljesen leállította LNG-termelését – ez a globális LNG-kínálat közel 20 százalékát jelenti.[21]

Európát közvetlenül érinti, hogy a kontinens jet-üzemanyag-ellátásának kb. 30 százaléka a szoroson keresztül érkezik, és a globális LNG-kínálat egyötöde is ezen az útvonalon halad.[22] A Bloomberg Economics számításai szerint teljes lezárás esetén a Brent ára 108 dollár/hordóra emelkedhet, miután március elején már 92 dollár fölé kúszott.[23] Európa elzárkózott az orosz olajtól és gáztól, így az olaj- és gázárak elkerülhetetlen emelkedése növelni fogja az inflációt és lassítani fogja a GDP növekedését. Például az olajárak 14 százalékos emelkedése 0,5 százalékpontos inflációnövekedést és a GDP-növekedés 0,1 százalékpontos csökkenését eredményezheti.[24] Ez egy mérsékelt becslés, mivel az olaj ára már az első három nap után 13 százalékkal emelkedett. A kompenzációs ígéretek (kitermelés-növelés) ellenére a Perzsa-öbölben az ellátási lánc megszakadása hatással van más területekről érkező ellátásra, ami meg fogja emelni a költségeket és következésképpen az árakat is. Az energiaellátást célzó ukrajnai háború és az energiaárakat befolyásoló közel-keleti háború együttesen a legrosszabb forgatókönyvet jelentik Európa gazdaságai számára, különösen, ha a két háború tovább eszkalálódik.

Az Európában élő iráni diaszpóra elhelyezkedése és megosztottsága

Becslések szerint 6–8 millió iráni él külföldön, többségük nyugati országokban. Európában megközelítőleg 1 millióan élnek, többségük Németországban, az Egyesült Királyságban, Svédországban és Franciaországban. A diaszpóra részben friss emigránsokból áll erős hazai kötődésekkel, részben második-harmadik generációs bevándorlókból, akik közül sokan töltöttek be jelentős politikai vagy gazdasági pozíciókat Kanadában, az Egyesült Államokban, Németországban, Svédországban, Norvégiában, Franciaországban vagy Hollandiában.[25] A február 28-i csapások után az iráni diaszpóra ünneplő tüntetéseket tartott világszerte. Február 14-én Münchenben 250 ezer ember gyűlt össze, Torontóban és Los Angelesben egyenként 350 ezer fő vett részt a megmozdulásokon, így ez az iráni diaszpóra történetének legnagyobb tüntetése volt.[26]

A GIGA hamburgi kutatóintézet elemzői szerint a diaszpóra „mélyen fragmentált” és egyre polarizáltabb – a monarchisták, a köztársasági demokraták, a baloldali ellenzék az Iráni Népi Modzsahedin Khalq szervezet (MEK)[27] hívei és a kisebbségi önrendelkezési mozgalmak között komoly törésvonalak húzódnak. Bár legalább hét európai országban van parlamenti vagy intézményi jelenlétük, egységes politikai üzenetet nem tudnak közvetíteni.[28] A megosztottság nem csupán politikai, hanem biztonsági dimenzióval is jár: a londoni Iran International tévécsatornát március 6-án az Iszlám Köztársaság egykori szóvivője „legitim célpontnak” nyilvánította.[29] A brit kiberelhárítás négy személyt tartóztatott le egy iráni hírszerző hálózathoz köthető kémkedési ügyben, és egy iráni hackercsoport 250 ezer dollár fejdíjat tűzött ki iráni-amerikai és iráni-kanadai aktivisták meggyilkolásáért.[30]

Irán és a Hezbollah nagy hálózatokat épített ki Európában, különösen Németországban.[31] A hamburgi Iszlám Központ (IZH) – közismert nevén a „Kék Mecset” – esetének tanulsága jól illusztrálja az európai iráni diaszpóra kettős természetét. A Német Szövetségi Alkotmányvédő Hivatal évtizedek óta az iráni rezsim „legfontosabb és legbefolyásosabb európai propagandaközpontjaként” tartotta számon az intézményt. A központ mindenkori igazgatóját Khamenei főtanácsosa nevezte ki személyesen, és az igazgató közvetlenül a főtanácsosnak tartozott felelősséggel.[32] A német belügyminisztérium 2024. július 24-én betiltotta az IZH-t és öt kapcsolódó szervezetét, valamint razziát tartott 53 helyszínen öt szövetségi tartományban – Hamburgon kívül Frankfurtban, Münchenben és Berlinben is. A határozat indoklása szerint az IZH Hezbollah-terroristákat támogatott, illetve agresszív antiszemitizmust terjesztett.[33]

Ez az eset tágabb összefüggésben is értékelendő: 1992-ben iráni ügynökök Berlinben három iráni disszidenst és tolmácsukat gyilkolták meg a Mykonos étteremben; 2023-ban a német bíróság ítélt el egy német-iráni férfit, aki Irán segítségével zsinagóga elleni merényletet tervezett Bochumban.[34] A hamburgi síita központ (hauza) bezárása tehát nem egyedi incidens, hanem egy régóta fennálló, mélyen beágyazott rezsimhálózat részleges felszámolásának kísérlete.

Az európai iráni diaszpóra tehát egyszerre a rezsim ellenzéke, célpontja és – kisebb részben – eszköze. Egy olyan közösség, amelynek belső törésvonalai, intézményi ambíciói és biztonsági kitettsége egyaránt közvetlen európai politikai következményekkel járnak. A Századvég által 30 európai országban végzett és 2026 februárjában publikált Európa Projekt-kutatás szerint a nyugat-európaiak 48 százaléka úgy véli, hogy háború vagy politikai zavargások esetén a bevándorlók hűségesek maradnak származási országukhoz. Közép-Európában a válaszadók 52 százaléka ért egyet azzal, hogy a bevándorlók gyakran hűségesek maradnak szülőhazájukhoz, míg a magyarok 67 százaléka gondolja ezt. A Magyarországhoz hasonló arányokat mutató országok Ciprus (67 százalék) és Görögország (65 százalék).[35]

A konfliktusimport, vagyis a bevándorlók összecsapásai Európában régóta fennálló jelenség: marokkóiak és algériaiak között Franciaországban, kurdok és törökök között Németországban, Ausztriában és Belgiumban, indiaiak és pakisztániak között az Egyesült Királyságban, valamint a szíriai arabok és kurdok között Németországban és Ausztriában. Tekintettel ennek a háborúnak a tétjére, várható, hogy az irániak és az iráni kurd, perzsa és azeri kisebbségek bevándorlócsoportjai között összecsapásokra is sor kerülhet az európai városokban.

Migrációs vonatkozások

Irán 534 kilométer hosszú határon osztozik Törökországgal, és 92 millió lakosa van. Ha Irán északnyugati régióiban szárazföldi műveletekre kerül sor, a lakosok kénytelenek lesznek áttelepülni és menedéket keresni a szomszédos országokban (Azerbajdzsánban, Irakban vagy Törökországban). 2025-ben körülbelül 750 ezer regisztrált és becslések szerint 2,6 millió regisztrálatlan síita afgán élt Iránban.[36] A háború miatt ez a népesség elveszítheti munkahelyét és megélhetését, és nyugat felé vándorolhat. A balkáni útvonalon az afgánok eddig is folyamatosan jelen voltak.

Az iráni kurdok száma 7–14 millió főre tehető, és főként az ország északnyugati régióiban élnek – Nyugat-Azerbajdzsán, Kurdisztán, Kermánsáh és Ilám provincákban –, amelyek Irán legszegényebb és legelmaradottabb területei közé tartoznak.[37] A CIA több forrás szerint aktívan dolgozik az iráni kurd fegyveres csoportok felfegyverzésén azzal a céllal, hogy felkelést szítson Iránban – a Trump-kormány tárgyalásokat folytat iráni ellenzéki csoportokkal és iraki kurd vezetőkkel katonai támogatásról.[38] 2026. február 22-én hat iráni kurd ellenzéki párt megalakította az Iráni Kurdisztán Politikai Erőinek Koalícióját (CPFIK), amely március 2-án közös nyilatkozatban szólította fel az iráni fegyveres erőket az Iszlám Köztársaságtól való elszakadásra.[39]

Törökország, amely NATO-tagként potenciális befogadóország lehet a menekültek számára, nyilvánosan tiltakozott az iráni kurd csoportok esetleges bevonása ellen, a PJAK-ot terrorista szervezetnek minősítve, és arra figyelmeztetett, hogy tevékenységük „negatívan befolyásolja a régió egészének stabilitását”.[40] Az iraki Kurdisztán Régió kormánya ugyanakkor semlegességre törekszik, illetve elutasítja, hogy az iráni kurd csoportok iraki területről indítsanak támadásokat Irán ellen.[41] A Washington, Erbil és Ankara közötti feszültség az EU számára is közvetlen következményekkel jár a migrációs nyomás és a tranzitútvonalak kezelésének kérdésében.

Európai intézményi és NATO-dimenziók

Az európai NATO-tagállamok álláspontja a konfliktusban már most is markánsan megosztott. Spanyolország kiutasította az amerikai katonai repülőgépeket bázisairól, az Egyesült Királyság a ciprusi Akrotiri bázist védelmi célú amerikai műveletek számára engedélyezte, Németország pedig – Friedrich Merz kancellár szavaival élve – az iráni rezsim végét az Egyesült Államok és Izrael közös érdekének nyilvánította. Franciaország rakétaelhárító és drónellenes rendszereket küldött Ciprusra. Ciprus ugyanis EU-tag, de nem NATO-tag, így nem az 5. cikkely, hanem az EU-szerződés 42.7 cikkelye alapján kérhetne közös védelmet, amelyet eddig nem aktivált.[42]

Az 5. cikkely alkalmazásának küszöbe jelenleg magas: Mark Rutte NATO-főtitkár leszögezte, hogy „senki nem beszél az 5. cikkelyről”, miután egy iráni rakéta törmelékei török területre hullottak.[43] Ugyanakkor az incirlik-i amerikai légibázis – ahol NATO nukleáris megosztási program keretében taktikai atomfegyvereket tárolnak – stratégiailag különleges státuszt jelent. Egy esetleges iráni támadás ott nem taktikai gesztus lenne, hanem nukleáris implikációkkal bíró stratégiai lépés.[44] Ez a feszültség – az európai közvélemény megosztottsága, az eltérő tagállami pozíciók és a NATO kollektív védelmi mechanizmusainak tesztelése – önmagában is az iráni háború egyik legjelentősebb európai következménye.

Összegzés

Az iráni rezsim zéró végösszegű játékot játszik: vagy hatalmon marad, vagy az államot is magával rántja bukásával. A konfrontációs ideológiákon (Szaddám esetében az arab nacionalizmus, Irán esetében az iszlamizmus) alapuló rezsimek pusztulást hoznak saját országukra.[45] Irán veszélyessége három tényezőből fakad: az IRGC gazdasági-katonai önállóságából, a nukleáris és rakétakapacitásból, valamint a proxyhálózatok decentralizált természetéből. Egy legitimitás nélküli, de felfegyverzett és gazdaságilag érdekelt katonai-ipari regionális hatalom egzisztenciális fenyegetéssel szembesülve kockázatos és kiszámíthatatlan kombináció. Ez részben magyarázza, hogy miért nem feltétlenül hozza el az iráni rezsim összeomlása automatikusan a stabilitást – sem a régióban, sem Európa szempontjából. A 2026-os iráni háború súlyos hatással lesz az energiaárakra és az ellátási láncra, ami már most is nyilvánvaló. Európa nem képes két háború következményeit vállalni.

Összefoglaló – Háború Iránban és hatása Európára

A konfliktus kiindulópontja

• február 28-án Izrael és az Egyesült Államok jelentős katonai csapást mértek Iránra, amely az USA számára a 2003-as iraki háború óta a legnagyobb hadműveletnek számít.
• A konfliktus a regionális hatalmi verseny, az erőforrásokért folytatott küzdelem és a biztonságpolitikai érdekek mentén alakult ki.
• A háború hátterében az amerikai követelések állnak, amelyek Irán:
• nukleáris programjának leállítását,
• ballisztikus rakétaprogramjának korlátozását,
• valamint a Közel-Keleten működő proxy milíciák finanszírozásának megszüntetését követelték.

Geopolitikai háttér

• Irán hosszú ideje elrettentésen alapuló stratégiát alkalmaz az Egyesült Államokkal szemben.
• Ennek eszközei:
• ballisztikus rakéták,
• drónprogram,
• regionális proxy milíciák,
• nukleáris program fejlesztése.
• A stratégia célja az volt, hogy a konfrontáció költsége magasabb legyen Washington számára, mint a kompromisszumé.
• A konfliktus globális dimenzióját az USA és Kína közötti versengés erősíti:
• Kína az iráni olaj legnagyobb vásárlója,
• jelentős befektetésekkel rendelkezik az országban,
• Irán kulcsszerepet játszik az „Egy övezet, egy út” kezdeményezésben.

Az iráni rezsim szerkezete

• Az iráni gazdaság súlyos válságban van:
  • az infláció meghaladja a 40 százalékot,
  • a riál értéke 2026 elejére 1,4 millió riál/dollárra esett.
• A politikai rendszer egyik kulcsszereplője a Forradalmi Gárda (IRGC).
• Az IRGC:
• nem csak katonai szervezet,
• az iráni gazdaság 30–40 százalékát ellenőrzi,
• jelen van az olaj- és gázszektorban, a telekommunikációban, a bankszektorban és az infrastruktúrában.
• A szervezet „állam az államban” jelleggel működik, és szerepet játszhat egy esetleges hatalmi átmenetben is.

Etnikai és társadalmi törésvonalak Iránban

Irán soknemzetiségű állam, ahol az etnikai arányok jelentősek a politikai stabilitás szempontjából.

• A tüntetések idején különösen kurd és beludzs régiókban erős volt az ellenállás.
• Az azeri közösség viszont a politikai és gazdasági intézményekben viszonylag kedvező pozíciókat foglal el.

Európai gazdasági hatások

Európa különösen érzékeny az energiaellátási zavarokra.

Fő hatások:

• A kontinens jet-üzemanyag-ellátásának kb. 30 százaléka ezen az útvonalon érkezik.
• A Brent olaj ára 108 dollár/hordó közelébe emelkedhet teljes lezárás esetén.
• Az energiaárak emelkedése növeli az inflációt és lassítja a gazdasági növekedést.

Például:

• 14 százalékos olajár-emelkedés
  → +0,5 százalékpont infláció
  → –0,1 százalékpont GDP-növekedés

Migrációs következmények

Irán 92 millió lakosú ország, amely 534 km hosszú határon osztozik Törökországgal.

Lehetséges migrációs tényezők:

• háborús menekültek Iránból,
• Iránban élő afgán menekültek nyugatra vándorlása,
• kurd régiók destabilizációja.

Iránban jelenleg:

• 750 ezer regisztrált afgán menekült,
• és 2,6 millió regisztrálatlan afgán él.

Európai politikai és biztonsági következmények

Az európai NATO-tagállamok álláspontja jelentősen eltér.

Példák:

• Spanyolország: amerikai repülőgépek kiutasítása.
• Egyesült Királyság: amerikai műveletek támogatása.
• Németország: az iráni rezsim végének támogatása.
• Franciaország: rakéta- és drónvédelmi rendszerek Cipruson.

Összegzés

Az iráni konfliktus Európa számára több dimenzióban jelent kockázatot:

• energiaellátási zavarok
• gazdasági hatások és infláció
• migrációs nyomás
• biztonsági és geopolitikai feszültségek

Az iráni rezsim stabilitása három fő tényezőn múlik:

1. a Forradalmi Gárda gazdasági és katonai hatalma
2. a nukleáris és rakétakapacitás
3. a regionális proxyhálózatok működése