Kiemelt gondolat
„A gyengébb hatalmaknak nem kell legyőzniük az Egyesült Államokat ahhoz, hogy akadályozzák annak céljait. Elég, ha megingatják a bizalmat, költségeket okoznak, és kitartanak a vereségükkel kapcsolatos várakozásokkal szemben.”
Kontextus
Miközben a globális gazdaságban egyre nagyobb jelentőséget kapnak a kifinomult és egymásra épülő ellátási láncok, egy-egy katonai válság hatására ezek a rendszerek éppen ugyanilyen gyorsasággal válhatnak sérülékennyé. Az amerikai-iráni konfliktus nem csupán a modern hadviselés szempontjából szolgál fontos tanulságokkal, hanem a globális összekapcsoltság korának civilizációs kihívásaira is rávilágít. A háborúk következményei így már nem kizárólag a harctereken, hanem a gazdasági és társadalmi rendszerek működésében is megmutatkoznak.
Összefoglaló
Robert A. Pape egyetemi professzor szerint a globális rend egyik legfontosabb átalakulását jelzi, hogy a jövő konfliktusai egyre kevésbé a klasszikus értelemben vett területszerzésről vagy a nagyhatalmak közvetlen összecsapásáról szólhatnak, hanem a világgazdaság működését biztosító stratégiai csomópontok ellenőrzéséről és megzavarásáról. A Hormuzi-szoros, a Vörös-tenger, a Tajvani-szoros vagy a Dél-kínai-tenger olyan kritikus útvonalakká válhatnak, ahol már kisebb államok vagy nem állami szereplők is képesek komoly következményeket előidézni. Pape érvelése szerint az elmúlt évtizedek globalizációja egyszerre erősítette és sebezhetőbbé tette a nemzetközi rendszert. A hatékonyságra optimalizált ellátási láncok, az alacsony készletek és a kontinenseken átívelő kereskedelmi hálózatok egy olyan világot hoztak létre, amely békeidőben rendkívül jól működik, válsághelyzetben azonban gyorsan sérülékennyé válhat. Egy-egy tengeri útvonal fenyegetése, a hajózás kockázatának növekedése vagy az energiaellátás bizonytalansága már önmagában is jelentős gazdasági következményekkel járhat. Pape szerint az iráni konfliktus ennek az átalakulásnak egyik fontos példája. Teherán nem az Egyesült Államok hagyományos értelemben vett legyőzésére törekedett, hanem arra, hogy a Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság növelésével gazdasági és stratégiai nyomást gyakoroljon. Már önmagában az is jelentős eredmény lehet, ha a hajózási társaságok, biztosítók és energiapiaci szereplők kockázatosabbnak ítélnek meg egy térséget, és emiatt módosítják döntéseiket. Pape végső következtetése szerint a következő évtizedek nem feltétlenül az amerikai hatalom eltűnéséről szólnak, hanem arról, hogy annak korábbi korlátlan érvényesülése megszűnik. Az Egyesült Államok továbbra is a világ legerősebb katonai hatalma marad, de a globális stabilitás egyre kevésbé épülhet pusztán katonai fölényre. A jövő nemzetközi rendszere ezért kiszámíthatatlanabb lehet: egy olyan világ, ahol a hatalom nemcsak a pusztító képességben, hanem a globális összekapcsoltság sérülékenységeinek kihasználásában is megmutatkozik.
