Az Európai Politikai Közösség terve az uniós jog és a szuverén egyenrangú nemzetállamok elleni támadásként értékelhető

2022. május 9-én az Európai Parlamentben Emmanuel Macron egy új Európai Politikai Közösség (továbbiakban: EPC) létrehozását javasolta, amelyet Mario Draghi olasz kormányfő is támogat, valamint hasonló koncepciót vázolt fel Enrico Letta volt olasz miniszterelnök is az orosz–ukrán háború kitörését követően. Ezen új együttműködési struktúra lehetővé tenné, hogy Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Grúzia, Koszovó, Moldávia, Montenegró, Szerbia, Ukrajna és „az EU-ból kilépők” (az Egyesült Királyság és a csatlakozási tárgyalások felfüggesztése mellett döntő Izland) gyorsabban részesei legyenek egy „politikai Európának”. A francia elnök az Európa jövőjéről szóló konferencia zárórendezvényén elmondta, hogy az orosz–ukrán háború következtében újra kell gondolni a kontinens szervezésének módját. Macron szerint „Ez az új politikai szervezet lehetővé tenné, hogy az alapértékeinket magukénak valló demokratikus európai nemzetek megtalálják a politikai együttműködés, a biztonság, az energetikai és a közlekedési együttműködés új terét, és hogy olyan infrastruktúrába fektessenek be, ahol az emberek, különösen a fiatalok mozoghatnak”. A javaslat értelmében, a felsorolt kelet- és délkelet-európai országok gazdaságilag kapcsolódhatnak az Európai Unióhoz, de nem lehetnek az EU teljes jogú tagjai. Mindezek megvalósulásának mikéntjét Macron nem részletezte, csak a néhai, szocialista párti francia elnök, François Mitterrand „Európai Konföderációról” szóló tervét idézte.

François Mitterand a konföderációs javaslatát először egy 1989. december 31-i beszédében vázolta fel. Párizs célja elsődlegesen a gazdasági kapcsolatok kiépítése volt a posztszocialista országokban, ezzel új piacot szerezve a francia cégeknek. Az akkori elnök egy rugalmas keretek között működő, jogi alapokmányon alapuló Európai Konföderációt képzelt el, amelynek a kontinens bármely demokratikus állama tagja lehetett volna, és amely intenzívebb politikai párbeszédre biztosított volna lehetőséget. Mitterand tervét Németország mellett más nyugati országok és az Európai Bizottság akkori elnöke, Jacques Delors sem támogatta, mivel úgy vélte, hogy az akadályozhatja a későbbi bővítést. Miután a francia elnök 1991. június 12-én, a Radio France Internationale-nek adott interjújában elismerte, hogy a volt szocialista blokk országainak az Európai Közösségekhez való csatlakozását csak évtizedek múlva tartja megvalósíthatónak, a konföderációs vízió mögül kihátráltak a visegrádi országok is. A Maastrichti Szerződés 1992. február 17-i megkötése megpecsételte az Európai Konföderáció sorsát, Nyugat-Európa az integráció felgyorsítása és mélyítése, valamint az Európai Unió megteremtése mellett foglalt állást. A Macron által vizionált, a konföderációhoz hasonló Európai Politikai Közösség terve nem minősül nóvumnak. Ahogy Mitterand elképzelése, úgy az EPC is megmaradt a javaslatok szintjén. Az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) létrehozásának hátterében az alapító tagok azon kinyilvánított szándéka állt, hogy megtegyék az első lépést az „európai föderációhoz” vezető úton. A közös szén- és acélpiacot kísérletnek szánták, amelyet később fokozatosan kiterjeszthetnek egyéb gazdasági ágazatokra, míg végül létrejön a „politikai” Európa. Az EPC életre hívását 1952-ben az ESZAK és az ugyancsak javaslat szintjén létező Európai Védelmi Közösség (EDC) fúziójaként tervezték, azonban 1954-ben a francia nemzetgyűlés megtagadta az EDC ratifikációját, arra hivatkozással, hogy annak létrejötte jelentős szuverenitásvesztéssel járna, ezzel együtt pedig az EPC terve is megbukott.

Az Emmanuel Macron által felvázolt EPC-vízió a „kétsebességes Európa” koncepcióját valósítaná meg, amely szembe megy az EU azon alapelvével, miszerint a szupranacionális szervezet a szuverén nemzetállamok egyenrangú szövetsége [Európai Unióról szóló szerződés (továbbiakban: EUSZ) 4. cikk (2) bekezdés], illetve azon céljával, hogy elősegítse az integráció megvalósulását és elmélyítését [EUSZ Preambulum és 3. cikk]. A „kétsebességes Európa” azt jelenti, hogy vannak országok, amelyek jobban, és vannak, amelyek kevésbé részesei az integrációnak, így egyesek szélesebb jogkörökkel rendelkeznek másoknál, vagyis a közösség első- és másodrendű tagállamokra oszlik. Orbán Viktor 2017. március 10-én Brüsszelben, az uniós tagállamok vezetőinek csúcstalálkozóját követően, azt nyilatkozta, hogy „Kétsebességes Európa nem jöhet létre, tehát nincs elsőrendű és másodrendű Európa, nincs mag és periféria, egyáltalán, ez a kétsebességes Európa a legellenszenvesebb gondolatok közé tartozik számunkra […]”. A nyugat-balkáni országok szorosabb együttműködése, illetve azok – jogi értelemben – közelebb hozása az Európai Unióhoz önmagában nem probléma, sőt támogatandó kezdeményezés, amíg ez nem a tagfelvételi eljárás megkerülésére irányul, hanem épp azt segíti elő. Pozitív példaként említhető a „Mini-Schengen” ötlete, mely végül „Nyitott Balkán” néven valósul meg 2022-vel kezdődően és magába foglal egy regionális „mini közöspiacot”. Az ezeket tartalmazó megállapodásokat 2021. december 21-én írta alá Albánia, Észak-Macedónia és Szerbia, melyek értelmében a három állam hozzáfér egymás munkaerőpiacához, az áruk és a szolgáltatások – minimális ellenőrzés mellett – szabadon áramolhatnak az országok között, az állampolgárok pedig várakozás nélkül léphetnek be egymás területére. A „Mini-Schengen” megállapodás lehetőséget teremt arra, hogy a szabad mozgást kiterjesszék azokra az országokra, amelyek már tagjai az Európai Schengeni Övezetnek. A „Mini-Schengen” létrehozását a V4-államok is üdvözölték, a négy ország külügyminiszterei közös nyilatkozatukban úgy fogalmaztak: „Hisszük, hogy a nyugat-balkáni országok ilyen szoros együttműködése hozzájárul a térség stabilitásához és fejlődéséhez. A visegrádi országok továbbra is támogatják az EU bővítési folyamatának felgyorsítását.”

A francia elnök május 9-én ismertetett EPC-javaslata, a „Nyitott Balkánnal” ellentétben, épp hogy elodázná a hat délkelet-európai ország régóta várt – és stratégiai fontosságú – uniós csatlakozását. Bosznia-Hercegovina és Koszovó potenciális tagjelöltek, előbbi 2016 februárjában nyújtotta be csatlakozási kérelmét, az utóbbival kötött stabilizációs és társulási megállapodás 2016 áprilisában lépett hatályba. Az Észak-macedón Köztársaság 2005 decembere, Albánia 2014 júniusa óta tagjelölt. Az EU-tagsághoz – de iure – Montenegró és Szerbia állnak a legközelebb, amelyek 2012 júniusa, illetve 2014 januárja óta folytatnak csatlakozási tárgyalásokat Brüsszellel. A 2018. május 17-i szófiai, valamint a 2020. május 6-i zágrábi EU-Nyugat-Balkán-csúcstalálkozón is deklarálták a brüsszeli vezetők, hogy támogatják a Nyugat-Balkán európai perspektíváját. A Macron által felvázolt együttműködési struktúra ezeknek az országoknak egy olyan alternatívát javasol, amelynek értelmében azok nem válnak az unió teljes értékű tagjaivá, számos jogkörük hiányozna, és csak egy – a tagságnál lazább – gazdasági, politikai kapcsolat állna fenn a kizárólag az EPC-ben részes államok és az uniós országok között. Egy ilyen, új politikai szervezet létrehozása az Európai Unió jogának felhígítását és megkerülését is jelentené, ugyanis a tagfelvétel hosszú folyamatát és a csatlakozás előfeltételeit kógens normatív szabályok rendezik, az EPC-t viszont, illetve az abba való bekerülést, új konstrukció révén, kedvük szerint alakíthatnák a nyugati országok és Brüsszel. A tagsághoz vezető út első lépéseként az érintett államnak teljesítenie kell az Európai Tanács által az 1993 júniusában Koppenhágában tartott csúcstalálkozón meghatározott csatlakozási kritériumokat („koppenhágai kritériumok”), melyek több demokratikus, gazdasági és politikai feltételt állapítanak meg az EU-hoz csatlakozni kívánó országok számára:

• a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi jogok érvényesülését, valamint a kisebbségek tiszteletét és védelmét garantáló stabil intézményeket;
• működő piacgazdaság meglétét, valamint képességet arra, hogy az adott ország meg tudjon birkózni az EU-n belüli verseny nyomásával és a piaci erőkkel;
• a tagságból fakadó kötelezettségek vállalásának és hatékony végrehajtásának képességét, ideértve a politikai, gazdasági és monetáris egységre való törekvéssel történő azonosulást.

Esszenciális előfeltétele a csatlakozásnak, továbbá, az is, hogy az EU képes legyen új tagok integrálására. A Macron által elmondottak alapján az EPC-hez való csatlakozásnak – a kontinensen való elhelyezkedésen túl – a feltétele csupán az uniós alapelvek tiszteletben tartása, ez pedig elsősorban két okból rendkívül aggályos. Az egyik, hogy a gazdasági szempontok figyelmen kívül hagyása nagymértékben veszélyeztetné az EU gazdasági stabilitását, ami jelenlegi nemzetközi helyzetben beláthatatlan következményekkel járhatna. A másik, hogy az EUSZ 2. cikkben foglalt alapvető értékeket, különösen a jogállamiságot, Brüsszel sajátosan értelmezi, a szubjektív interpretációt pedig – ahogy azt a hazánkról és Lengyelországról szóló jogállamisági jelentéseknél is tapasztaltuk – politikai furkósbotként használják az „ideológiailag nem megfelelő” államokkal szemben, jogi és gazdasági szankciókkal zsarolva a nyílt társadalmak eszmerendszerét magukénak nem valló kormányokat.

Az EPC adta keret kedvezne Brüsszel föderalista törekvéseinek, ugyanis míg az uniós tagságról az Európai Unió Tanácsának egyhangúlag kell szavaznia, addig a javaslatban szereplő új politikai szervezetnek nincs már elfogadott jogi szabályozása, tehát az új országok felvételénél könnyen kikerülhetnék a konszenzus szükségességét. Az EU-ban a gazdag elit és a balliberális politikusok régóta törekednek az egyhangúságról a többségi döntéshozatalra való áttérésre, illetve a vétójog eltörlésére, ami a föderáció irányába való elmozdulás új szintjeként értékelhető, egyúttal pedig nyílt és tudatos megsértése az alapszerződéseknek. Emmanuel Macron 2022. május 9-én elmondta, hogy – az EPC-javaslattal összhangban – támogatja az uniós szerződések módosítását, ehhez azonban egyhangúságra van szükség, aminek a politikai realitása rendkívül csekély.