Az öböl-menti, kanadai és ausztrál szponzorációs rendszerek és alkalmazhatóságuk
az Európai Unióban

Bevezetés

A szponzorációs rendszer a vendégmunkások behozatalának jogi folyamata, amely meghatározott szabályozások és korlátozások mellett működik. A Perzsa-öböl-menti országok ennek több mint ötven éve elsődleges alkalmazói. Hasonló jogi eszközöket használnak más államok is, például Kanada és Ausztrália. Az egyes országok szponzorációs rendszereinek működése és tapasztalatai fontos tanulságokkal szolgálnak az EU számára a migrációs kihívások kezelésében. A rendszer alapvetően kereslet-vezérelt megközelítést alkalmaz, ahol a munkáltatói igények határozzák meg a migráció irányát és volumenét, szemben a hagyományos, kínálat-vezérelt pontrendszerekkel, ahol a bevándorlók kvalifikációik alapján, konkrét állásajánlat nélkül érkeznek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a szponzorációs rendszer hatékonyabban biztosítja a képzettség és munkakör összhangját, valamint jobban szolgálja a valós munkaerőpiaci igényeket. Ebben az elemzésben először az ausztrál, a kanadai és a Perzsa öböl-menti országok szponzorációs rendszerei közötti párhuzamokat és különbségeket vizsgáljuk meg. Ezt követően feltárjuk e rendszer Európai Unión belüli bevezetésének lehetőségeit és korlátait.

Szponzorációs (kafala) rendszer a Perzsa-öböl-menti országokban

A hat GCC-országban (Bahrein, Kuvait, Omán, Katar, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok) alkalmazott szponzorációs rendszer keretében a külföldi munkavállalókat nem vendégmunkásként, hanem ideiglenes szerződéses alkalmazottként kezelik, akik egy fogadó munkáltatóhoz (személy vagy vállalat) kapcsolódnak. Az utazási költségek fedezése mellett a szponzor szállást is biztosít, gyakran kollégiumi jellegű szállásokon, vagy háztartási alkalmazottak esetében a szponzor otthonában. A munkavállalók kiválasztásához és utazásuk megszervezéséhez a szponzorok főként a származási országokban működő magántoborzócégeket vesznek igénybe.[1] A folyamat adminisztrációja, végrehajtása és szabályozása nem a munkaügyi minisztériumok, hanem a belügyminisztériumok hatáskörébe tartozik. A szponzorációs rendszernek köszönhetően a munkáltatók teljes felügyeletet gyakorolnak a külföldi ideiglenes munkavállalók felett. A belügyminisztériumok a munkáltatók értékelései alapján adják meg vagy tagadják meg a tartózkodási engedélyt. Minden GCC-országba csak szponzorált munkavállalók kaphatnak beutazási vízumot. A szponzorációs rendszer korlátozza a szerződéses munkavállalók mozgásszabadságát azzal, hogy kötelesek átadni vagy visszaszolgáltatni útlevelüket a szponzornak, kivéve ha az ügyintézéshez szükségük van rá.[2]

A szponzorációs rendszer egyik kulcseleme mind a hat GCC-országban a szponzoráció átruházása. Általánosságban elmondható, hogy egy külföldi munkavállaló, aki egy munkáltató szponzorálásával lép be az országba, nem válthat szponzort és nem dolgozhat másik cégnél az eredeti szponzor beleegyezése nélkül a szerződés időtartama alatt. A GCC-országok újrabelépési tilalmat is bevezettek, amely előírja, hogy a külföldieknek meghatározott időt kell külföldön tölteniük az eredeti, tartózkodási jogot biztosító munkaviszony megszűnése után, hogy szabályozzák az országban tartózkodó külföldi állampolgárok számát, és védjék a munkáltatók érdekeit. [3]

Minden GCC-ország szponzorációs rendszerében a munkáltatók felelősek külföldi munkavállalóik hazatelepítésének költségeiért. Egyes munkáltatók gyakorolják a munkavállalók áthelyezését, vagyis ideiglenesen „kölcsönadják” egy alkalmazott szolgáltatásait egy másik cégnek, miközben az eredeti munkáltató marad a szponzor. Az Öböl-menti országokban élő külföldi állampolgárok családegyesítésére rendkívül szigorú törvények és szabályozások vonatkoznak. Csak a magasan képzett alkalmazottak hozhatják magukkal családjukat.[4] Meg kell jegyezni, hogy a legtöbb külföldi munkavállaló maga dönt úgy, hogy nem hozza magával családját, hogy maximalizálja keresetét és gondoskodjon családjáról hazájában, tekintve, hogy az Öböl-menti országokban a családi megélhetés költségei nagyon magasak.

A kafala-rendszer több tízmillió közel-keleti vendégmunkást érint – a rendszer kritikusai reformot sürgetnek a rasszizmus, a nemi diszkrimináció és az emberi jogok megsértése miatt. A főként Dél- és Délkelet-Ázsiából, valamint Egyiptomból érkező képzetlen munkavállalók olcsó, alulfizetett munkát végeznek kedvezőtlen munkakörülmények között, és ki vannak téve a munkáltatói visszaéléseknek és kizsákmányolásnak. Mind a nők elleni erőszak, mind a faji megkülönböztetés gyakori. Ez a rendszer a 2022-es katari világbajnokság előtt tett néhány apró változtatás ellenére is érvényben van. [5]

Szponzoráció Ausztráliában

A szponzoráció Ausztráliában a „457-es” vízumrendszeren keresztül működik, más néven az Ideiglenes Üzleti Hosszú Tartózkodás – Standard Üzleti Szponzoráció Vízum (Temporary Business Long Stay – Standard Business Sponsorship 457-es alcsoport), amely lehetővé teszi az engedélyezett cégek számára, hogy szakképzett külföldi munkavállalókat szponzoráljanak maximum négy évig (további hosszabbítások lehetőségével). A programot 1996-ban indították el a szakképzett munkaerőhiány kezelése céljából. Ez egy példa a „kereslet-vezérelt” vagy „munkáltató-vezérelt” programra, amelyben a vállalkozások döntenek a bevándorlók belépéséről és státuszáról. A program kiterjed az elsődleges vízumtulajdonosokra – akik munkáltatói szponzorálást kaptak –, valamint családjukra, akik másodlagos vízumtulajdonosként jelennek meg, és szintén jogosultak fizetett munkát vállalni, azonban ausztráliai tartózkodásuk az elsődleges vízumtulajdonos munkaviszonyától függ. Amennyiben az elsődleges vízumtulajdonosok elvesztik munkájukat, 28 napjuk van elhagyni Ausztráliát, hacsak nem találnak új szponzoráló munkáltatót. E terv keretében nincs felső határ az alkalmazottak számára vonatkozóan. Bár eredetileg vállalati vezetőket és IT-szakembereket célzott meg, a jóváhagyott munkakörök listája gyorsan kibővült, magába foglalva szakképzett és félig szakképzett munkavállalókat is. [6]

A munkáltatók, akik a szponzorációt a megfelelően képzett munkaerő hiányának megoldásaként és specifikus „viselkedési jellemzőkkel” rendelkező emberek alkalmazásának eszközeként látják, sikeresnek találták ezt a módszert. A munkáltatószponzorok úgy vélték, hogy az ideiglenes szakképzett vízummal rendelkezők jobb hozzáállással, erősebb munkamorállal rendelkeznek, elkötelezettebbek és szorgalmasabbak más munkavállalói csoportokhoz képest. Ezek a „viselkedési jellemzőként” meghatározott értékelések azonban a vízumprogram szűrőmechanizmusában gyökereznek.[7] Mindazonáltal a munkavállalók szempontjából számos probléma merül fel, ami bizonytalan bevándorlói státuszuk, kiszolgáltatottságuk, valamint a lazán szabályozott iparágak munkáltatói gyakorlatainak összjátékából ered, mindenek előtt a munkáltatók nem megfelelő jogkövetése az ideiglenes külföldi munkavállalók védelmét szolgáló szabályozások áthágása miatt.[8] Az ideiglenes vendégmunkások körülményei gyakran az illegális munkavállalókéhoz hasonlóak. Így a kritikusok szerint az ausztrál szponzorációs rendszer valójában egy vendégmunkásrendszer, amely korlátozza a migránsok jogait, korlátozza képességüket a tisztességes munkakörülmények érvényesítésére, és megakadályozza, hogy éljenek azokkal a lehetőségekkel, amelyek az állampolgárok és állandó lakosok számára elérhetőek. [9]

Az Öböl-menti országokhoz hasonlóan az ausztrál cégek választhatnak, hogy átveszik egy másik munkáltatótól a meglévő szponzorációt, vagy maguk kezdenek el szponzorálni egy szakképzett munkavállalót. A vállalkozásoknak bizonyítaniuk kell, hogy nem találnak helyi jelöltet Ausztráliában az adott pozíció betöltésére. A minősített munkakörök listája lefedi az ipar, szolgáltatások és mezőgazdasági ágazatok többségében szükséges beosztásokat. A munkáltatók azonban akkor is tárgyalhatnak munkaügyi megállapodásról, ha munkakörük nem szerepel a kedvezményekre jogosító minősített munkakörök listáján. [10]

Szponzoráció Kanadában

A kanadai bevándorlási rendszer két, egymást kiegészítő megközelítést alkalmaz: a kínálat-vezérelt pontrendszert és a kereslet-vezérelt szponzorációs rendszert. A pontrendszer esetében a bevándorlók saját kezdeményezésre jelentkeznek, és olyan objektív kritériumok alapján kapnak pontokat, mint a képzettség, nyelvtudás vagy életkor, anélkül hogy előzetes munkáltatói ajánlattal kellene rendelkezniük – ez a rendszer azon az elven alapul, hogy a magas pontszámmal rendelkező, kvalifikált jelentkezők később megtalálják a képzettségüknek megfelelő munkát. Ezzel szemben a szponzorációs rendszer (TFWP) konkrét munkáltatói igényekre épül, ahol a munkáltató választja ki a munkavállalót egy specifikus pozícióra, így már a belépéskor tisztázott a munkakör és annak követelményei, ami hatékonyabb munkaerőpiaci illeszkedést eredményez. A két rendszer együttes működése biztosítja, hogy Kanada mind a hosszú távú szakember-utánpótlást, mind az akut munkaerőpiaci igényeket ki tudja elégíteni.

Az Ideiglenes Külföldi Munkavállalói Program (TFWP), a munkáltatói szponzorált vízumprogramok rendszere Kanadában, először 1973-ban került bevezetésre, és kezdetben a magasan specializált szakképesítéssel rendelkező személyeket célozta meg. A TFWP jelentős növekedést eredményezett a beérkezések számában, különösen 2002 óta, amikor a kritériumokat lazították, hogy lehetővé tegyék bentlakó gondozók, idénymunkás mezőgazdasági dolgozók, valamint szakképzett és szakképzetlen migránsok fogadását. A program célja a munkaerőpiaci igények kielégítése és a munkaerőpiaci rugalmasság javítása. A TFWP kielégítette a munkáltatói keresletet, különösen a kisebb tartományokban, ahol nehezebb behívni és megtartani a munkavállalókat, akiket általában a nagyvárosok vonzanak. Emellett javította a magasabb képzettséget igénylő foglalkozásokban dolgozók munkaerőpiaci helyzetét. Amikor összehasonlították a kínálat-vezérelt pontrendszeren és a kereslet-vezérelt szponzorációs rendszeren keresztül érkező munkavállalókat, azt találták, hogy a szponzorációs rendszeren keresztül érkezők nagyobb arányban dolgoznak olyan munkakörben, amely megfelel a képzettségüknek. [11]

Ez a program jelenleg a következő hat besorolást alkalmazza: Global Talent Stream, magas bérezésű pozíciók, alacsony bérezésű pozíciók, mezőgazdasági szektor, idénymunkás mezőgazdasági munkavállalói program és otthoni egészségügyi gondozók – ez különösen fontos Quebec francia nyelvű régiójában. A munkáltatók felelősek azért, hogy mely kategóriát választják alkalmazottaik számára. Szükségük van továbbá egy pozitív Munkaerőpiaci Hatásvizsgálatra (LMIA) a kanadai kormánytól és egy hatásvizsgálatra a québeci kormánytól a munkalehetőség munkaerőpiacra gyakorolt pozitív hatásáról. Bizonyos körülmények között egy munkáltató akár el is tekinthet ezektől a lépésektől, és néhány magasan specializált foglalkozás esetében a folyamat még egyszerűbb. Kanadában a munkáltatóknak lehetőségük van ideiglenes munkavállalókat felvenni külföldről, vagy a már Kanadában élő ideiglenes munkavállalókat lecserélni külföldi illetőségűekre. [12]

2021 végén több mint 775 ezer külföldi állampolgár rendelkezett ideiglenes munkavállalási engedéllyel – ez 92 százalékos növekedés 2015-höz képest, és 600 százalékos növekedés 2000-hez viszonyítva. A munkahelyek többségét az éttermek és a mezőgazdaság biztosította. Bár ez a szponzorációs rendszer hatékony a munkáltatók szempontjából, mivel megkapják a szükséges szaktudást mind a magas, mind az alacsony fizetésű állásokban, aggályok merülnek fel a hosszú távú gazdasági hatásokkal és a kizsákmányolással kapcsolatban. A kritikusok szerint a szponzorációs rendszer arra ösztönözheti a vállalkozásokat, hogy olcsó munkaerőt alkalmazzanak ahelyett, hogy a termelékenységet növelő folyamatokba fektetnének be. Emellett nagyobb az esélye annak, hogy a vállalatok alacsonyan tartják a béreket, és jobban támaszkodhatnak olyan munkavállalókra, akiknek korlátozottak a munkavállalói jogaik és mobilitásuk. [13]

Kanadában 4000 vállalkozás veszi igénybe a szponzorációs programot. Az ideiglenes bevándorló munkaerő többsége ma már az alacsonyan képzett munkavállaló, akiket városokban helyeztek el, annak ellenére, hogy a legtöbben úgy vélik, a program célja az erőforrásokban gazdag Nyugat-Kanada vidéki területein lévő állások betöltése. A szponzorációs program egyik következménye, hogy erodálja a kanadai béreket és munkalehetőségeket. A TFW-program eredeti célja az volt, hogy csak akkor alkalmazzanak külföldi munkavállalókat, ha már minden más lehetőséget kimerítettek a munkaerőhiány megoldására. Ehelyett a munkáltatók egyre inkább ezt választják első opcióként, mert egyszerűbb és olcsóbb megoldást jelent. Mivel a munkáltatók könnyen jutnak külföldi munkaerőhöz, nem fektetnek be a hazai munkavállalók képzésébe és továbbképzésébe. Ez hosszú távon a hazai munkaerő képzettségi szintjének csökkenéséhez vezethet. A kanadai munkavállalók paradox helyzetbe kerülnek: miközben a külföldi munkavállalók betöltik a helyi állásokat, ők kénytelenek más régiókba költözni munkalehetőség után, ami nemcsak személyes, de társadalmi szinten is problémákat okoz. A növekvő kritika ellenére a program élvezi Kanada liberális és konzervatív pártjainak támogatását, továbbá vállalkozások függenek tőle, még ha az elmúlt hónapokban be is vezettek néhány korlátozást. [14]

Alkalmazhatóság az EU-ban

Svédország 2008 óta támogatja a szponzorációs rendszert, mint kereslet-vezérelt munkaerő-migrációs politikát. Lehetővé teszi az Európai Gazdasági Térségen (EGT) kívüli munkavállalók korlátlan felvételét minden szakmában, beleértve az alacsonyabb képzettséget igénylő munkákat is. E politikai rendszer eredményeként Svédországnak van jelenleg a legliberálisabb bevándorlási törvénye az uniós országok közül. Törvényei szerint nincs minimális képzettségi követelmény, foglalkozási korlátozás, létszámkorlát, és nincs szükség annak igazolására, hogy a vállalkozás valódi erőfeszítést tett a munkahely helyi betöltésére. Ez a rendszer kedvező értékeléseket kapott a munkáltatói igényekre való reagálás tekintetében. Ugyanakkor Kanadához, Svédországhoz és az Perzsa-öböl-menti országokhoz hasonlóan számos komoly kritika is érte ezen ideiglenes munkavállalási engedély rendszerét. A migráns munkavállalók jogainak védelme azon az elképzelésen alapul, hogy a munkáltatók teljesítik jogi kötelezettségeiket, és a szakszervezetek képesek érvényesíteni a kollektív szerződéseket. Ez irreális, mivel a migráns munkavállalók magas koncentrációjával rendelkező ágazatokban hiányoznak a szakszervezetek és az alkalmassági kritériumok, ami visszaélésekhez és kizsákmányoláshoz vezetett. [15]

Más EU-országok is ugyanezt a rendszert használják, különösen Olaszország, Franciaország és Spanyolország. Az Európai Unió összesen 191 840 külföldi állampolgárnak adott ki idénymunkás munkavállalási engedélyt 2023-ban, ami 22,6 százalékos növekedést jelent 2022-höz képest. Öt uniós ország adta ki a külföldi munkavállalóknak szóló ideiglenes munkavállalási engedélyek több mint 80 százalékát 2023-ban. 73 536 engedéllyel, vagyis az összes kiadott engedély 41,5 százalékával Olaszország áll a lista élén. Franciaország a második a sorban, 37 354 munkavállalási engedéllyel (19,5 százalék), majd Spanyolország (12 554 – 6,5%), Horvátország (17 869 – 9,3 százalék) és Finnország (7842 engedély – 4,1 százalék) következik. Ezeken az országokon kívül Németország, Portugália és Luxemburg is aktívan használja a szponzorációs rendszert az idénymunkákban. 2023-ban 58 547 marokkói kapott ideiglenes munkavízumot az EU-ban, ami az idénymunkára engedélyezett külföldi állampolgárok 30,5 százalékát teszi ki. A bangladesiek a második helyen végeztek 29 249 idénymunkás engedéllyel (az összes idénymunkás 15,2 százaléka), őket követték az indiaiak (22 498), az ukránok (8693) és a szerbek (6841).[16]

A legtöbb esetben ezek a szponzorációs megállapodások jogi és gazdasági szempontból hatékonyan működnek. Például több ezer marokkói nő utazik Dél-Spanyolországba minden tavasszal, hogy eperföldeken dolgozzon Spanyolország andalúziai régiójában (az ideiglenes marokkói női munkavállalók teljes száma 2024-ben elérte a 14 500-at).[17] E nők többsége hátrahagyja családját, és vannak esetek, amikor egyes munkaadók visszaélnek a kiszolgáltatott helyzetükkel.[18]

Nem maga a szponzorációs program jelenti a problémát, mivel a munkáltatók és munkavállalók megállapodnak egy ideiglenes munkaterhelésben egy meghatározott fizetés fejében és a munkavállaló hazatérésében. Az EU-országok többsége használja ezt a rendszert. A rendszer feszültségének forrása két etikai, nem pedig jogi hiányosság:

1. Egyes ideiglenes munkavállalók meg akarják vesztegetni munkáltatóikat állandó tartózkodási engedély megszerzése érdekében, vagy olyan másik vállalkozást keresnek, amely pénzért cserébe állandó szerződést kínál nekik.
2. Egyes munkáltatók kihasználják az ideiglenes munkavállalók sérülékenységét, hogy többletmunkát követeljenek, csökkentsék a bért, vagy szexuális visszaélést kövessenek el.

Kevés a fék és az ellensúly a rendszerrel való visszaélések megakadályozására. Az EU Katar szponzorációs rendszerével kapcsolatos kritikája a 2022-es világbajnokság előkészületei során nem magára a szponzorációs rendszerre, hanem a munkáltatók által a munkavállalókkal szemben tanúsított rossz bánásmódra irányult, amely az EU-n belül is előfordul. [19]

A szponzorációs rendszer az EU-ban – lehetőségek és korlátok

 A szponzorációs rendszer egy jól szabályozott, munkáltatói igényekre épülő munkaerőpótlási eszköz, amely jelenleg elsősorban ideiglenes munkavállalási lehetőséget biztosít az EU-n kívüli állampolgárok számára. A rendszer jelentősége növekszik: 2023-ban az EU-ban közel 192 000 ideiglenes munkavállalási engedélyt adtak ki, ami 22,6 százalékos növekedést jelent az előző évhez képest. A rendszer fő erőssége, hogy átlátható jogi kereteket biztosít és közvetlenül reagál a munkaerőpiaci szükségletekre. Rugalmassága lehetővé teszi különböző képzettségi szintű munkavállalók bevonását, és alkalmas a regionális munkaerőpiaci különbségek kezelésére is. Az illegális migráció csökkentésében is szerepet játszhat, mivel legális csatornát biztosít a munkavállalásra.

Az EU-ban való alkalmazást nehezíti a szabad mozgás elve és a tagállamok eltérő munkaerőpiaci igényei. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a rendszer elsősorban bizonyos szektorokban (mezőgazdaság, vendéglátás) és régiókban működik hatékonyan. Példaként szolgál erre a spanyol–marokkói együttműködés az idénymunkások terén.

A szponzorációs rendszer számos olyan jellemzővel rendelkezik, amely összhangban áll a migrációkritikus állásponttal és hatékony választ adhat a bevándorlással kapcsolatos aggályokra. A rendszer szigorúan szabályozott és ellenőrzött keretek között működik, amelyben minden beérkező személy dokumentált és nyomon követhető, miközben a tartózkodás időtartama és célja előre rögzített. Az ideiglenesség hangsúlyozása, a kötelező hazatérés és a családegyesítés korlátozása megakadályozza a láncmigrációt és az állandó letelepedést. A gazdasági hasznosság biztosított, mivel a munkavállalók csak valós munkaerőpiaci igény esetén érkeznek, szigorúan szabályozott foglalkoztatási feltételek mellett, nem terhelve a szociális ellátórendszert. A társadalmi hatások jól kontrollálhatók, mivel a munkavállalók jellemzően izolált, specifikus környezetben dolgoznak, így nincs szükség széles körű integrációs programokra.

A rendszer számos garanciális elemet tartalmaz a hazatérésre vonatkozóan, beleértve a munkáltatói felelősséget és a szankciók lehetőségét. Különösen fontos, hogy az állam teljes kontrollt gyakorol a folyamat felett, a feltételek bármikor módosíthatók, és válsághelyzetben a program könnyen leállítható. Továbbá költség-haszon szempontból előnyös, hogy önfenntartó rendszerről van szó, ahol a költségeket elsősorban a munkáltatók viselik. Biztonságpolitikai szempontból kiemelendő, hogy a belépők előzetesen átvilágíthatók, tartózkodásuk folyamatosan ellenőrizhető. A rendszer politikailag is jól kommunikálható, mivel „vendégmunkás” jellege hangsúlyozható, elkülöníthető a menekültügyi kérdésektől, és a szigorú kontroll mellett a gazdasági előnyök is kiemelhetők. Összességében olyan megoldást kínál, amely biztosítja a szükséges munkaerőt, megőrzi a migrációs folyamatok feletti kontrollt, minimalizálja a társadalmi feszültségeket, és összeegyeztethető a szigorú bevándorláspolitikai célokkal.

A szponzorációs rendszer egy átfogó stratégia részeként hasznos eszköz lehet. Ehhez azonban át kell alakítani úgy, hogy megőrizze előnyeit (szabályozottság, munkaerőpiaci reakcióképesség), ugyanakkor kezelje a jelenlegi hiányosságokat. A kanadai és ausztrál példák azt mutatják, hogy lehetséges olyan rendszerek kialakítása, amelyek az ideiglenes munkavállalástól fokozatos átmenetet biztosítanak a tartós letelepedés felé, miközben megőrzik a munkáltatói igényekre való gyors reagálás képességét.  A rendszer átalakítható úgy, hogy hosszabb távú letelepedési lehetőséget is biztosítson (kanadai példa), például összekapcsolható pont-alapú bevándorlási rendszerekkel és így fokozatos, ellenőrzött átmenet biztosítható az ideiglenes státuszból az állandó tartózkodás felé.

Következtetés

Az Öböl-menti államokban látható legszélsőségesebb formája jelentős jogvédelmi problémákat vet fel, míg a kanadai és ausztrál rendszerek kifinomultabb, több garanciális elemet tartalmazó megoldásokat mutatnak. Az EU számára olyan hibrid megoldás lehet célravezető, amely ötvözi a szponzorációs rendszer előnyeit (szigorú kontroll, gazdasági hatékonyság, rugalmasság) a hosszú távú integrációs célokkal. Ehhez szükséges a rendszer átalakítása úgy, hogy biztosítson átjárhatóságot az ideiglenes és tartós letelepedési formák között, tartalmazzon erős munkavállalói jogvédelmet, és épüljön be egy átfogóbb migrációs stratégiába. A rendszer különösen vonzó lehet a migrációkritikus megközelítés számára, mivel szigorú kontrollt biztosít a folyamatok felett, miközben kielégíti a gazdasági szükségleteket, és minimalizálja a társadalmi feszültségeket. A sikeres alkalmazás kulcsa a megfelelő egyensúly megtalálása a munkáltatói igények, munkavállalói jogok és társadalmi szempontok között, valamint elengedhetetlen a hatékony ellenőrzési mechanizmusok kiépítése.