Napjainkban a vidék megítélését és szerepét illetően sajátos kettősségnek lehetünk szemtanúi: láthatjuk egyfelől, hogy az urbanizáció és az iparosítás következtében felgyorsult az egyébként is ritkábban lakott, periférikus területek elnéptelenedése, és az ottani lakosság elöregedése. Másrészt viszont az elmúlt időszak válságai és a koronavírus-járvány rávilágítottak arra, hogy a vidék nélkül nem képzelhető el erős, fejlődőképes, ellenálló nemzetgazdaság, végső soron nemzeti szuverenitás.

 

Az elmúlt évtized magyarországi népességmozgásait megfigyelve azt láthatjuk, hogy a természetes fogyás – különböző mértékben – általánosan jellemző az egész ország területén, ehhez képest az ország fejlettebb, iparosodottabb részein a belföldi vándorlás eredményeképpen nőtt a népesség. Az elmaradottabb régiókból való elvándorlásnak azonban nem csupán gazdasági vagy munkaerőpiaci okai vannak. Szerepet játszott benne a szolgáltatásokhoz való nehezebb hozzáférés, az alacsonyabb szintű infrastruktúra, a nagyvárosok elszívó hatása, de ugyanilyen erősségű volt a lakóhellyel és az életmóddal kapcsolatos érzetek szerepe – mint például az élethelyzettel való elégedettség, vagy az, hogy valaki mennyire érzi magát boldognak.

Új vidékfejlesztési paradigmára van szükség

A vidék elnéptelenedése összeurópai, sőt világszintű probléma, amely nem korlátozódik csupán az elmaradott, vagy a fejlődő országokra, hanem a fejlett ipari országokat is sújtja. Ennek eredményével ma nap mint nap szembesülünk. Munkaerőhiány, gazdasági krízis, a népesség elöregedése – hogy csak néhányat emeljünk ki a problémák közül.

A globális klímaváltozás, a gazdaság működésének és szerkezetének alapvető megváltozása és az ezek által indukált társadalmi mozgások az utóbbi évtizedekben felgyorsították ezt a folyamatot. A veszélyt felismerve egyre több kormányzat és gazdasági vagy politikai szövetség tűzi zászlójára a vidék revitalizációjának kérdését. Az utóbbi évtizedek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy az eddig követett stratégiák nem elégségesek a folyamat megállításához.

Az OECD Rural Policy 3.0 néven olyan mechanizmust dolgozott ki, amely segíti a nemzeti kormányokat a vidékfejlesztés folyamatában.

Eddig a területi kiegyenlítés és a versenyképesség megteremtése, azaz a felzárkóztatás volt a vidékfejlesztés legfontosabb célja. A jövőben a helyi adottságokon alapuló gazdasági, társadalmi és ökológiai jólét kialakítását kell elérni. Mit jelent ez? Élhető, egészséges lakóhelyet, könnyen elérhető, minőségi munkahelyet, szolgáltatásokat és szociális hálót.

Ennek érdekében nem elegendő egyetlen domináns szektorra koncentrálni, hanem a térség adta lehetőségeket kell kihasználni, felerősíteni. A több lábon állás fontossága a hagyományos paraszti közösségek egyik legfontosabb túlélési stratégiája volt. Ezt a bölcsességet lehet és kell alkalmazni a jövő területfejlesztési gyakorlatában is.

A fejlesztés eszközei a megfelelően előkészített integrált vidékfejlesztési tervek, amelyek az élhetőségi tényezők mindegyikét számba véve határozzák meg a támogatások mértékét, céljait és ütemezését. Fontos, hogy a megvalósuló beruházások ne csupán gazdasági, de a társadalmi és az egyéni jólét szempontjából is megtérüljenek.

Az eddig általánosan elterjedt megközelítés szerint „az a vidék, ami nem város”. Ez a gondolkodás azonban a fejlődés és a növekedés komoly korlátját jelenti. Az új paradigma a város és a környező vidék szövetét kívánja létrehozni, amelyben minden egységnek megvan a maga szerepe és jelentősége, város és vidék így elválaszthatatlan egymástól, egymást segítik a fejlődésben. A beavatkozások legfontosabb színterei ezért az eddig méltatlanul elhanyagolt középvárosok és azok környezete.

A középvárosok központi tényezők a vidékfejlesztésben

Miért fontosak a középvárosok? A 10 és 100 ezer lakos közötti középvárosok a városi és a vidéki tér közötti közvetítő szerepük, valamint természeti erőforrásaik és emberléptékű ökoszisztémáik miatt kapnak jelentőséget a vidékfejlesztésben.

A középvárosok közfunkcióik megerősítésével hozzájárulhatnak a környék közszolgáltatásokhoz való hozzáféréséhez. A közigazgatási szerepkörben már bizonyított magyarországi járási rendszer székhelyvárosai alkalmasak lehetnek arra, hogy egy integrált vidékfejlesztési program központjaivá váljanak. Ebben fontos szerepe van a járásközpontok kiválasztási szempontjainak, vagyis annak, hogy a járásszékhely és a legtávolabbi település távolsága 30 km-nél nem nagyobb. Ezen túl a járási székhelyek a többszintű, állampolgárokat elérő kormányzás színtereivé váltak az elmúlt évtizedben.

A regionális központként funkcionáló középvárosokat úgy szükséges fejleszteni, hogy képesek legyenek biztosítani a vonzáskörzetükbe tartozó vidék összekapcsoltságát, ezzel a rövid ellátási láncok és a körkörös gazdaság kiépülését. Az így létrejövő városi rendszer jóval ellenállóbb a negatív természeti és gazdasági változásokkal szemben. Ennek érdekében okos mobilitási megoldások kidolgozására, a vidék digitalizációjának kiterjesztésére van szükség. A középvárosok jövőbeni szerepe az is, hogy összefogják régiójuk társadalmi és technológiai innovációs képességeit. A régiós és a nemzeti ellenállóképességet növeli a területi energiaellátás diverzifikálása, megújuló energiaforrásokra alapuló energiaszövetkezetek létrehozása.

Az új vidékfejlesztési paradigma kidolgozása és érvényesítése során hasznos példákkal szolgálnak az eddigiekben megvalósult – vagy éppen sikertelen – nemzetközi jó gyakorlatok. E cikk folytatásában ezekből tekintünk át néhányat.

A Századvég Konjunktúrakutató Zrt. Vidékfejlesztés Üzletága elkötelezett az új vidékfejlesztési paradigma vizsgálatában, terjesztésében, alkalmazásának támogatásában. Ennek érdekében hazai és nemzetközi desk research és empirikus kutatásokat végzünk, jó gyakorlatokat tárunk fel és az eredményeket közvetítjük az együttműködők felé.

Az elemzés a Századvég Konjunktúrakutató Zrt. szervezésében megrendezett Vidék Konferencián elhangzott előadás legfontosabb megállapításait foglalja össze.