Kiemelt gondolat
„A kontinentális világban a hatalom valutája a föld […] Ezzel szemben azok az államok, amelyeket egy óceán választ el az ellenfeleiktől […] a pénzt, nem pedig a területet tekintik a hatalom forrásának. A belső jólétet a nemzetközi kereskedelem és ipar révén erősítik. […] Az Egyesült Államok a második hidegháborút is megnyerheti, amennyiben kitart a tengeri hatalom sikeres stratégiái mellett, ám ha visszatér a kontinentális paradigmához nagy valószínűséggel kudarcot vall.”
Kontextus
A jelenlegi geopolitikai versengés mélyebb logikája szerint az Egyesült Államok és szövetségesei tengeri hatalomként a szabályalapú rendet és a globális kereskedelmi hálózatokat kívánják fenntartani, míg Kína és Oroszország kontinentális stratégiával igyekszik befolyást szerezni saját régiójukban, gyakran kényszerítő eszközökkel. Az orosz-ukrán háború, a Tajvani-szoros körüli feszültség és az új eurázsiai infrastrukturális projektek mind ennek az ellentétnek a megnyilvánulásai.
Összefoglaló
Sarah Paine amerikai hadtörténész esszéjében a mai nagyhatalmi versengésről ír, amelyet ugyanaz az ősi földrajzi ellentét határoz meg, mint korábban: a kontinenshez kötött hatalmak és a tengeri hatalmak szemléletbeli különbsége. A kontinentális világnézet szerint a hatalom alapja a föld és a területi terjeszkedés, amelynek logikája Oroszországban, Kínában, Iránban és Észak-Koreában érhető tetten, míg a tengeri hatalmak – történetileg Nagy-Britannia, napjainkban pedig elsősorban az Egyesült Államok – számára a biztonságot és a jólétet a kereskedelem, a nyílt tengerek feletti ellenőrzés és a szabályalapú nemzetközi rend biztosítja. Paine szerint az Egyesült Államok ma is akkor lehet sikeres, ha megmarad tengeri hatalomnak, és erősíti szövetségeit, miközben tartózkodik a kontinentális logikától, amely falakat emel, intézményeket rombol és szomszédokat fenyeget. Ha Washington a „maritime order” stratégiáját folytatja, vagyis a kereskedelem, a szabályalapú rend és a szövetségek megerősítésére épít, akkor képes lesz megnyerni az új hidegháborút. Ha viszont visszatér a kontinentális gondolkodáshoz, akkor könnyen elszigetelődhet, elveszítheti szövetségeseit, és végső soron saját helyzetét is alááshatja. A tét tehát nem csupán az Egyesült Államok sorsa, hanem a globális rend jövője: vagy fennmarad a közös szabályokra épülő tengeri világrend, vagy a Nyugat visszasüllyed a kontinentális hegemóniák pusztító logikájába.
