Kiemelt gondolat
„Az Egyesült Államok eddig egy nem kívánatos és eleve megvalósíthatatlan célt követett, ami az amerikai középosztály és ipari bázis kiüresedéséhez vezetett, és hosszú távon képtelenné tette az országot a világ tartós uralására. […] Így a Kínával folytatott versengés lényege az új globális dominancia megszerzéséért folytatott küzdelem […] Valójában egy stratégiai visszavonulásként tálalt füstfüggönyről van szó, amelynek lényege korántsem a stratégiai ellenségesség megszűnése, hanem egy olyan hibrid stratégia kezdete, amely az Egyesült Államok előnyeinek maximalizálására, saját költségeinek minimalizálására, valamint ellenfelei fejlődési költségeinek növelésére irányul.”
Kontextus
Nagy port kavart a tavalyi év végén, amikor Donald Trump amerikai elnök közzétette az Egyesült Államok átdolgozott nemzetbiztonsági stratégiáját. Az eddigi, „fősodratúnak” nevezett amerikai világértelmezéstől eltérő dokumentum számos ország és nagyhatalom számára kérdéseket és kihívásokat vetett fel, amelyek kapcsán a globális diskurzus egyre hangosabbá vált.
Összefoglaló
Ni Feng, a Kínai Társadalomtudományi Akadémia kutatója a Kínai Kommunista Párt hetilapjában megjelentetett esszéjében részletesen tárgyalja Kína szempontjából az Egyesült Államok legutóbb frissített nemzetbiztonsági stratégiáját. Meglátása szerint az új dokumentum a globális túlterjeszkedés helyett a stratégiai szempontból kulcsfontosságú területekre összpontosít. Az „America First”-elv megerősítésével a belső ipar-, energia- és pénzügyi önállóság, a határvédelem és a társadalmi kontroll megerősítését szorgalmazza, miközben a Monroe-elv újraértelmezése mentén Latin-Amerikát nemzetbiztonsági prioritássá emeli. Ugyanakkor Feng hangsúlyozza, hogy a nagyhatalmi versengés középpontjában továbbra is Kína áll, amelyet az USA első számú stratégiai kihívóként, gazdasági és technológiai riválisként azonosít, és célzott, elsősorban gazdasági és technológiai eszközökkel kíván feltartóztatni. Bár a stratégia a beavatkozásmentesség retorikáját használja, a szerző szerint a gyakorlatban továbbra is folytatódnak a szelektív katonai és politikai intervenciók, ráadásul a multilaterális rend aláásása mellett a globális instabilitás kockázata is nő. Végezetül Feng úgy látja, Kína szempontjából mindez nem a stratégiai ellenségesség megszűnését, hanem egy hosszú távú, költségoptimalizált „eróziós háború” kezdetét jelenti, amelyhez stratégiai tisztánlátásra és a következetes önálló fejlődésre van szükség.
