A francia várospolitika és a migráció

Franciaország vitathatatlanul a legnagyobb bevándorlónépességgel rendelkező ország Európában. Az országban élő, ám azon kívül született 8,6 millió ember 2021-ben az ország teljes lakosságának 13,3 százalékát tette ki. Az első három származási ország Algéria (16 százalék), Marokkó (12 százalék) és Portugália (7 százalék) volt. 2020-ban 238 ezer új bevándorlót fogadtak be tartósan vagy állandó jelleggel (beleértve a szabad mozgás és a státuszváltás keretében érkezőket is).^[1] Ez a hatalmas bevándorlónépesség nincs arányban azzal, amire az elmúlt húsz évben zsugorodó francia gazdaságnak szüksége van.^[2] A hanyatló gazdaság és a tömeges, szűretlen migráció válsághoz vezetett a nagyvárosok külvárosaiban. Ezekben a külvárosokban találhatóak a megfizethető szociális lakások, amelyek elsősorban állami tulajdonban vannak. A bevándorlók ezekben a külvárosi zónákban telepedtek le, mivel a városi infrastruktúra innen még elérhető, az ipar és a szolgáltató szektor által (korábban) nyújtott munkalehetőségekhez közel vannak, és elősegítik az etnikai kohéziót, azaz a csoportos betelepedést. A bevándorlók negyven százaléka a párizsi nagyvárosi térségben maradt, annak ellenére, hogy megpróbálják őket arra ösztönözni, hogy vidéki területeken telepedjenek le. A párizsi elővárosokon kívül a bevándorlók többsége a dél- és észak-franciaországi nagyvárosokban él.^[3]

Nevezhetjük érzékeny területnek, sérülékeny területnek, banlieue-nek, gettónak, vagy no-go zónának, ezek a területek a radikalizáció melegágyai, amelyek többféle formában – szeparatizmus, radikális tiltakozások és civilizációs erőszak – nyilvánulhatnak meg. Ide sorolható az önelszigetelés jelensége is.

A francia migrációs politika hatása a városokra

Az 1950–1960-as években a francia várospolitika a nagyvárosok (Párizs, Lille, Marseille, Lyon) külvárosi ipari zónáinak közelében, bérházakban kialakított szociális bérlakásokban helyezte el a többségében bevándorló hátterű munkásokat. A szociális lakásokat franciául habitation à loyer modéré (HLM) néven emlegetik, ami többszintes, szerény bérleti díjjal kibérelhető tömbházakat jelent, amelyek jellemzően rosszabb állapotban lévő épületek. Az egykor dicsőséges, a les trentes glorieuses néven ismert (1945 és 1975 közötti három évtizedes franciaországi gazdasági növekedés) utáni évtizedekben az ipari szerkezet összeomlott, és mivel az 1970-es években megkezdődött a dezindusztrializáció, ezek az alacsony bérletidíjú lakótömbök a társadalmi válság szimbólumaivá váltak. Mivel a munkaerőpiac átalakult és a termelő szektor néhány centrumba koncentrálódott távol ezektől az övezetektől, a szociális lakások elvesztették céljukat.^[4] A HLM kerületei érzékeny városi területekké váltak.

A városokat vizsgáló francia szociológia megerősíti ennek a társadalmi valóságnak a bomlasztó hatását. Loïc Wacquant így ír erről:

„A tér sérülése megváltoztatja az érzékelést, eltorzítja a polgárok reakcióit, a kereskedelmi vállalkozások, valamint a kormányzati hivatalnokok álláspontját és lépéseit. A másutt lakó emberek félnek belépni a negyedbe, amelynek lakóit kártékony tulajdonságokkal jellemzik. Az üzleti vállalkozások vonakodnak fiókot nyitni vagy szolgáltatásokat biztosítani a „no-go zónákban” és egyéb „törvényen kívüli területeken” élő ügyfeleknek. A munkáltatók vonakodnak alkalmazni innen érkező álláskeresőket, mert automatikusan úgy vélik, hogy nincs munkafegyelmük és lazák az erkölcsi normáik.”^[5]

2006-ban a francia állampolgárok 7 százaléka, azaz 4,4 millió ember lakott „érzékeny városi területeken” (zones urbaines sensibles, ZUS). Ezeken a helyeken fiatalabb a lakosság átlagéletkora, mint a közeli városi területeken, magasabb a bevándorlók száma, és alacsonyabb a foglalkoztatás, valamint a munkaerőpiacon aktívak aránya. A ZUS-háztartások 60 százalékát az állami bérlakások bérlői teszik ki. A nagycsaládosok elterjedtebbek ezekben az övezetekben, mint máshol, bár a nagy alapterületű lakások nem jellemzőek. Más régiók lakosainak mobilitása nagyobb, mint a ZUS magánbérlakások bérlőié.^[6] Bár a szóban forgó fiatalok mély bizalmatlanságot táplálnak a hivatalos intézményekkel, különösen a rendőrséggel szemben, a francia kormány kevés erőfeszítést tett a bevándorló hátterű fiatalok társadalmi beilleszkedése érdekében, különösen az érzékeny városi övezetekben, amelyeknek számát több mint 750-re becsülik.

A francia külvárosokban a bevándorló hátterű fiatalok és a rendőrség közötti összecsapások jellemzően tüntetéseket váltanak ki. Franciaországban csak az elmúlt két évtizedben 6 etnikai eredetű városi zavargásra került sor. A 2005-ös, a 2009-es, a 2013-as trappes-i, a 2014-es sarcelles-i és a 2017-es zavargások után 2023. június 27-én, Nahel Merzouk nanterre-i meggyilkolását követően törtek ki zavargások. A Franciaországban ismétlődő etnikai zavargások tehát a francia államon és társadalmon belüli rendszerszintű problémára utalnak.

A problémákra adott közelmúltbeli – ám mérhető pozitív változást nem eredményező – válasz Emmanuel Macron 2020. október 2-án kiadott szeparatizmusellenes törvénye volt, melyben a szeparatizmust úgy definiálta, mint az együttéléstől való elzárkózást, a köztársaságból való kiválást, az iszlám nevében, ám annak félreértelmezésével.^[7] Ezzel Macron el akarta kerülni az iszlamofóbia vádját, ugyanakkor egyértelművé tenni, hogy az elzárkózásnak vallási gyökerei vannak. A törvény célja egyebek mellett az iszlamizmus befolyásának csökkentése a francia külvárosi területeken, az állam objektív elfogadottságának és a nemek közötti egyenlőségnek a megerősítése, valamint a külföldi pénzmozgások szigorúbb szabályozása.^[8] A folyamatok azonban már évtizedek óta az ellenkező irányba mutatnak. Macron törvénye csak retorikailag hozza vissza az államot a külvárosokba, míg az iszlamizmus a radikális identitásoknak jobban megfelelő pénzeszközökre és ideológiára támaszkodik.

A külvárosok a francia állam által minden értelemben elhagyott területek: a harmadik világ részeinek tűnnek, a nyugati civilizáció peremére importált és ott fenntartott nyomor enklávéi, amelyek az tősgyökeres francia többségben ellenérzést váltanak ki. A bevándorlónépesség tekintélyes része munkanélküli és szociális segélyekből, kábítószer-kereskedelemből, féllegális gazdasági tevékenységekből, bűnözésből él, és egyúttal az állammal szembeni haragot is táplálja. Terhet jelentenek az államnak, miközben a fiatalok egy része az iszlamizmusban mint vallási-gazdasági alternatívában talál menedéket.

A párizsi Seine-Saint-Denis kerület egy olyan „érzékeny” régió, amelyet a bűnözés és az iszlamizmus központjának tartanak. Nem véletlen, hogy az elmúlt években történt francia városi zavargások túlnyomó többsége innen indult.^[9] A társadalomkutatók megállapították, hogy Seine-Saint-Denis-ben hiányoznak az inkluzív városi fenntarthatósági intézkedések, és a lehetőségek egyenlőtlen eloszlása különösen sújtja az Ile-de-France régiót (Párizs és elővárosai).^[10] A probléma abban rejlik, hogy Párizs más kerületeiben világviszonylatban is kimagasló életszínvonalú negyedek vannak, míg Seine-Saint-Denis-ben a legmagasabb a szegénység, a bűnözés, a munkanélküliség és a kilátástalanság aránya. Seine-Saint-Denis-t általában a negyedik világ területének tekintik – vagyis olyan régiónak, amely bár az első világban található, de a harmadik világra jellemző szociális körülmények uralják.

Zauberman et al. közelmúltban megjelent tanulmányában az alábbi következtetésre jutott:

„Az áldozattá válás veszélye általában véve nagyobb Île-de-France (Párizs és külvárosai) területén az ország többi részéhez képest (…) a legjobb védelem az áldozattá válás veszélyével szemben az, ha eltávolodunk a fővárostól: a távolabbi külvárosok lakói kevésbé vannak kitéve ennek, legalábbis az Île-de-France-hoz képest. A párizsi levegő nem immunizálja a lakosokat, sőt, az átlag franciákhoz képest ők még inkább ki vannak téve az áldozattá válás veszélyének. (…) Az északi és az északkeleti kerületek lakosai a leginkább érintettek. (…) A korábbi munkásnegyedekben laknak, ahol a régi lakókat már nagyrészt felváltották a bevándorlók. Amint arra számítani lehetett, északon a közeli, népszerű külvárosi kerületekben elterjedt a bűnözés, azonban végső soron a veszély legalább olyan nagy a fővárosnak azon részein, amelyek ezzel a külvárossal határosak.”^[11]

A francia alsó középosztály, akik ezeken a területeken vagy a szomszédságukban élnek, tudatában vannak a rájuk leselkedő veszélyeknek. Megpróbálnak leválni a bevándorlók lakta szomszédságról, más iskolákat és szórakozóhelyeket választanak annak érdekében, hogy elkerüljék a társadalmi interakciókat.^[12] Xavier Raufer francia kriminológus már 2000-ben kijelentette, hogy a városi erőszak 3000 elkövetőjéből 2950 bevándorló, vagy a bevándorlók leszármazottja, s ezzel később a decentralizációval foglalkozó francia szenátusi bizottság is foglalkozott.^[13] A gyermekekként elvándorolt vagy már Európában született, második generáció tagjai között aggasztó méreteket ölt a bűnözés. Ez a jelenség már az 1980-as években elkezdődött.

Az ilyen negyedekben jelen vannak a szélsőséges iszlamisták is, akik általában egy iszlám egyesület környékén laknak. Az iszlám radikális értelmezésének megfelelően élnek, és ezt az irányzatot terjesztik. Ezen közösségek a vallási tevékenységek mellett csoportokba verődnek az utcákon, és nyelvhasználatukkal, valamint öltözetükkel is felhívják magukra a figyelmet. A számuk növekedésével egyre inkább megjelennek a nyilvánosság előtt, és ráerőszakolják másokra életmódjukat, öltözködési előírásaikat, viselkedési normáikat.

Macron terve a migránsok vidékre telepítésére

Emmanuel Macron francia elnök 2022 szeptemberében új bevándorlási és menekültügyi politikát jelentett be. A francia elnök azt javasolta, hogy a migránsokat olyan vidéki területeken helyezzék el, amelyek elnéptelenedtek. Macron úgy tekint erre a tervre, mint a népességüket vesztő vidéki területek újjáélesztésének eszközére – ahol iskolákat és főiskolákat zárnak be –, ám azt hangoztatja, hogy ezek a területek jobb feltételeket kínálnak a bevándorlók befogadására, mint a már sűrűn lakott, tömeges gazdasági és szociális problémákkal terhelt városi területek. Az érvelésben ellentmondás érezhető, az üzenet azonban egyértelmű: a vidék demográfiai újraélesztése a betelepített migránsokon keresztül történjen. Macron tehát két célt tart szem előtt: a vidéki területek hanyatlásának megállítását, és a bevándorlással elárasztott városok tehermentesítését. Ezt az elképzelést a francia közvélemény kedvezően fogadta, míg a szakértők szkeptikusak. Egyrészt a nagyvárosi területek képtelenek kezelni a migránsok áradatát, és emiatt gyakran táborok jelennek meg a külvárosokban és a központokban, ami frusztrálja és felzaklatja a lakosság bizonyos rétegeit. Ezzel szemben a vidéki területeken a népességhiány miatt a falvak elnéptelenednek, az iskolák bezárnak, a közszolgáltatások pedig távolabbra költöznek).^[14]

Macron tervének kritikusai szerint a bevándorlók vidéki területeken való elhelyezésének ötlete a menedékkérők esetében már létezik, de más bevándorlók esetében (diákok, családegyesítéssel érkezők, vagy bevándorlók gyermekei) ez nem kivitelezhető.^[15] Valójában a 2015-ös válság után az állam létrehozott egy rendszert a menedékkérők érkezési zónájukon kívüli lakásokba való elhelyezésére, amelyet SNADAR (schéma national d’accueil des demandeurs d’asile et d’intégration des réfugiés) rövidítéssel ismerünk, hogy enyhítse a zsúfoltságot az Île-de-France régióban. Itt a nemzeti befogadási kapacitás 19 százalékára a kereslet (terhelés) 46 százaléka összpontosul, ezért a menedékkérőket a legkevesebb keresletet mutató régiókba és megyékbe kívánják irányítani.

A menedékkérők elveszítik a máshol történő elhelyezéshez és a pénzügyi támogatáshoz való jogukat, ha elutasítják ezt az átirányítást. 2021-ben több mint 15 ezer személyt telepítettek át vidéki övezetekbe. Nehézséget jelenthetnek ebből a szempontból a tartózkodási engedéllyel rendelkező bevándorlók, akik a törvény szerint ugyanúgy ott lakhatnak, ahol akarnak, mint bármely más állampolgár, mivel érvényes és hatályos tartózkodási engedéllyel rendelkeznek. Bár fennáll a veszélye annak, hogy a legszegényebb városrészekben fenntartják a helyzetet, a Franciaországba irányuló bevándorlás előzményei és a lakhatási lehetőségek gyakran az Île-de-France vagy a nagyvárosi területek felé terelik őket, ahol tudják, hogy közösségi szolidaritásban részesülhetnek.^[16]

A francia parlament által 2023 decemberében elfogadott bevándorlási törvény azonban nem tesz említést arról, hogy a migránsokat hogyan kell elosztani a vidéki területeken. Macron javaslata az optimisták szerint a jövőben sikerrel járhat, mivel a menedékkérők elosztása jelenleg is működik, és a 2024-es olimpiai játékok előkészületeinek részeként Párizs külvárosaiban komoly fejlesztéseket terveznek. Az államnak tehát kevés beleszólása van a bevándorlók ezen többségi kategóriájának lakóhelyválasztásába. Az olimpia rövid távú fellendülést hozhat, de ez inkább a maradás mellett szól, ugyanakkor szerkezeti változást, integrációt nem eredményez.^[17]

A francia várospolitika alkalmazhatósága

A lakhatás és a népességnövekedés elválaszthatatlanul kapcsolódik a gazdasági fejlődéshez. A városi központokban feszültségek és aszimmetriák tapasztalhatók, mivel a gazdasági szerkezetének átalakulása folyamatos, új iparágak jelennek meg, a munkavállalás állandó tovább- és átképzést igényel, ugyanakkor az emberek a biztonságra és stabilitásra vágynak. Kiderült, hogy a szociális lakások építése a gyáriparban dolgozók számára – akik közül sokan az 1950-es és 1960-as években Franciaországba érkező vendégmunkások voltak – csapdát jelentett.

A gazdaság szerkezetének átalakulása ezeket a régiókat és lakóikat – a képzettség hiánya és a részben megalapozott előítéletek miatt – nem tudta a változás aktív részesévé tenni.

Az állam minimális jóléti juttatásokat biztosított a bevándorlóknak, és növelte a rendfenntartók költségvetését, hogy ellenőrizze az erőszakot ezeken az érzékeny területeken.^[18] François Mitterrand szocialista elnök (1981–1995) kormányzása alatt a baloldal válasza az volt, hogy a bevándorló hátterű lakosság nagy részét szociális segéllyel támogatták, mert ezt tartották a legkevésbé költséges megoldásnak.

Az 1981-ben kezdődött etnikai zavargások – miután a második generációs fiatalok rájöttek, hogy csapdában élnek – megmutatta ennek a megközelítésnek a korlátait.^[19]

Ezért a francia helyzetből levonható legfontosabb következtetés az, hogy a külvárosi lakosoknak nyújtott szociális segélyek a szegénység, a munkanélküliség és a gazdasági elszigeteltség állandósulásához vezetnek, ami ugyanakkor az erőszakot (a bűnözést, a városi zavargásokat és a terrorizmust) táplálja.

A szociológusok az 1980-as évek francia várospolitikáját teszik felelőssé a bevándorlók nagyvárosokban való koncentrációjáért; szerintük a francia államnak arra kellene törekednie, hogy a bevándorlókat integrálja vagy asszimilálja a francia társadalomba.^[20] A francia kormány azonban elvesztette a kezdeményezést a neoliberális gazdaságban (amelyet a multinacionális vállalatok és a globális trendek határoznak meg). A helyzet további romlását lassítandó ezen városrészek lakóit a kormányzat évtizedek óta szociális segélyekkel támogatja, ami alacsonyan tartja az életszínvonalat. A kormányzat ahelyett, hogy az integráció érdekében tenne erőfeszítéseket, a segélyezés útját választotta, ami ugyanakkor fenntarthatatlanul nagy terhet ró az államra és a társadalomra. ^[21]

Az alábbi térkép szemlélteti a migránsok eloszlását Franciaország történelmi ipari övezeteiben – északon, Párizs és Strasbourg környékén –, valamint keleten és délen, Lyon és Marseille ipari övezeteiben. A bevándorlók sajnos nem tudtak alkalmazkodni, amikor a gazdaság a gyárakra összpontosító gazdaságról a technológiára és a szolgáltatásokra összpontosító gazdaságra váltott.

A migránsok különösen az Ile-de-France, Rhône-Alpes és Bouches-du-Rhône régiókban koncentrálódnak. Az Ile-de-France régióban a 15 százalékot is eléri az arányuk. A térképen sötétebb zölddel jelölt területeken 7,8 és 15,1 százalék közötti az arányuk.

Ezek a külvárosok ma hatalmas, jövő nélküli szociális börtönökhöz hasonlítanak. A francia társadalmi válság azt példázza, hogy Európának a tömeges migráció súlyos következményeivel kell szembenéznie a „gazdasági funkció nélküli” népesség beáramlása miatt, miközben ipara az ukrajnai háború és az olcsó orosz energia elvesztése miatt tovább hanyatlik.

A bevándorlókat az átalakuló gazdasági szerkezetbe kellene bevonni elsősorban szakképzési programokkal,

mintsem a szociálisan hátrányos helyzetű bevándorlókat segéllyel támogatni vagy az infrastruktúra hiányával küzdő vidékekre telepíteni.

A vidék: a lokális adottságokon és kultúrán alapuló reziliencia lehetősége

A bevándorlók vidékre telepítése súlyos kockázatokkal jár. A helyi közösségek életképessége – mint arra Roger Scruton rámutatott – a tisztességes kockázatmegosztás elvén alapszik, amely a kockázat kezelésében az alkalmazkodóképességet a megszakítás, a felelősséget a függőség elé helyezi.^[22] Ahhoz azonban, hogy a történelmi és kulturális gyökerű lokális  közösségek hatékonyan működhessenek, az embereknek áldozatokat kell hozniuk a környezetért, és ez csak akkor lehetséges, ha a törzsi, családi és vallási azonosulás elsődlegességét átveszi az élőhelyhez való ragaszkodás. Scruton ezt nevezi oikofiliának.^[23] A multikulturális társadalom és a tömeges migráció politikája nem felel meg a lokalizáció követelményeinek, ezért nem járul hozzá az ökológiai civilizációhoz, és nem jelenthet megoldást a vidék elnéptelenedésére.

A bevándorlás és a migránsközösségek tömeges vidékre telepítése pusztán kockázatátadásnak tekinthető, nem pedig megoldásnak.

Az oikofilia alapvetése szerint az ellenállóképesség a lokális megoldásokban rejlik. 2019 szeptemberében az Emmanuel Macron elnök fő ellenzékét jelentő Nemzeti Front „ökológiai fordulatot” jelentett be. Ennek keretében síkra szállnak a lokalizmuson alapuló ökológia mellett, javasolják a helyi termékekre kivetett adók csökkentését, a globális importból származó termékekre kivetett adók emelését „elősegítve az innovációból és a beruházásokból, nem pedig a túlzott fogyasztásból és az erőforrások kifosztásából fakadó növekedést”.^[24] Marine Le Pen szerint az „ökológiai civilizáció” a francia állampolgárok lakókörnyezetének megőrzését célozza, és lehetővé teszi számukra, hogy a határellenőrzés útján érvényesített lokalizmust a szabad kereskedelem megszüntetésével támogassák, amely „abból áll, hogy a Föld egy adott területén olyan termékeket fogyasztanak, amelyeket helyben is elő lehet állítani, ám inkább a világ másik végén termelik”.^[25] Az ökológiai civilizáció ilyen politikai értelmezései leegyszerűsítőek, míg a fogalom önmagában komoly megfontolást érdemel. Figyelemre méltó, hogy a jelenlegi gazdasági modell, amely rombolja a környezetet, az áruk szabad mozgását hirdeti, és a tömeges migrációt ösztönzi, sok szempontból kudarcot vallott. Az új, lokális adottságokon és kultúrán alapuló fejlesztési modellben a helyi termékek, a környezet, a kultúra és az emberi erőforrások megőrzésére és a tömeges migráció megakadályozására kell törekedni.