A 2020-as évet a globális felmelegedés nyomasztó árnyékában kezdtük: az ausztrál bozóttüzek és a lángoló brazil esőerdők képei körbejárták a világot. A 24. óráról és civilizációnk küszöbön álló potenciális pusztulásáról tett nyilatkozatoknak is köszönhetően azt gondoltuk, hogy a klímaváltozás hatásainak enyhítésére tett erőfeszítések és az ezzel kapcsolatos viták fogják meghatározni ezt az évet. A történelem azonban ismét rácáfolt azokra, akik már a történelem utáni létben élve apokaliptikus világvégét jósoltak. Ahogy azt az élet ismét bebizonyította, az emberiségnek nem feltétlenül saját maga a legnagyobb ellensége, hanem egy olyan, szabad szemmel sem látható apró parazita – egy vírus –, amely a maga rendkívül hatékony adaptációs képességeivel tudta megbénítani az egész világgazdaságot, e cikk megírásának pillanatáig több mint kétmillió ember halálát okozva világszerte. Azokban az időkben, amikor a Marsra utazásról szövünk terveket, és a
robotizált jövőt vizionáljuk, a világ kormányai és egészségügyi ellátórendszerei felkészületlenül álltak szemben ezzel a rendkívül egyszerű, ugyanakkor kegyetlenül pusztító mikroorganizmussal. Vajon ki gondolta volna 2019 szilveszterén, hogy a következő év legtöbbet használt kifejezése a „karantén” lesz? Egy olyan szó, amely az 1348-as nagy pestisjárványnak köszönheti a létezését. Érdekes módon a koronavírus-járvány kezelésének sikeressége nem feltétlenül esett egybe az egyes államok gazdasági fejlettségével és GDP-jének nagyságával. Kiderült az is, hogy az egészségügyet nem lehet csupán költség-haszon számításokra, „optimalizált” üzleti-gazdasági modellekre alapozva irányítani. Az egészségügy küldetése az emberek életének és egészségének a megőrzése, ehhez pedig rátermett, felkészült szakemberekre, fejlett eszközökre és rugalmas, a változó körülményekhez alkalmazkodni képes cselekvőképességre (irányításra) van szükség.
A tanulmány a Magyarország 2021 című tanulmánykötetben jelent meg.
