Az Európai Bizottság 2025-ös migrációs és menekültügyi jelentésének értékelése

A felelősség kérdése

A felelősség tekintetében a jelentés hangsúlyozza, hogy hatékonyabb, gyorsabb, szigorúbb és méltányosabb eljárásokat kell kidolgozni a menedékjog iránti kérelmek kezelésére, a tagállamok adminisztratív terheinek csökkentésére, és a migránsoknak megfelelő segítségnyújtásra. Javasolja az új befogadási szabályok, a frissített Eurodac-adatbázis és az Unió külső határain alkalmazott szűrőeszköz használatát. Ezek az eszközök segítenek azonosítani azokat a tagállamokat, amelyek felelősek a nemzetközi védelem iránti kérelmek kezeléséért.[1] A jelentés azonban nem említ az elmúlt évben e téren elért egyetlen eredményt vagy előrelépést sem, csak utasította a tagállamokat a megfelelésre, és javította az új migrációs és menekültügyi paktumban meghatározott normákat.

A valóságban azonban minden ország egyedül érzi magát, és saját erőforrásait kell mozgósítania, hogy a lehető legjobban kezelje az illegális migrációs áramlásokat. Olaszország például eltért a normától, amikor beleegyezett az illegális migránsok Albániába történő kiutasításába.[2] Ezenkívül pénzügyi és politikai megállapodásokat kötött Líbiával és Tunéziával, hogy segítsenek az illegális migráció kérdésének kezelésében.[3] Az olasz partokra érkező illegális migránsokat táborokban és központokban helyezik el, mezőgazdasági munkát végeznek, vagy a városokban tengődnek. Néhányan közülük Németországba vagy Franciaországba mennek tovább, de  Lengyelország, Spanyolország, Magyarország, Bulgária és Görögország is mindennapos szinten küzdenek illegális migrációval.

A visszatérés kérdése

A tagállamok 2024 júliusa és 2025 júniusa között összesen 478 ezer kiutasítási határozatot hoztak illegális migránsok ellen, ami 11 százalékos növekedést jelent a 2023 júliusa és 2024 júniusa közötti időszakhoz képest. Azonban a gyakorlatban csak 115 ezer illegális migránst küldtek vissza hazájukba. Ez azt jelenti, hogy a kiutasítási határozatoknak csupán 24 százalékát hajtották végre, ami a rendszer jelentős kudarcát jelzi. Ez a kudarc nemcsak arra ösztönzi az illegális migránsokat, hogy Európába jöjjenek (mivel még egyesetleges kiutasító ítélet esetén is 76 százalékos esélyük van arra, hogy illegálisan az EU-ban maradjanak), hanem csökkenti más mechanizmusok, például a felelősségvállalás vagy a szolidaritás hatékonyságát is. Ha a kiutasítási határozatokat nem tudják végrehajtani, akkor értelmetlen, hogy egy ország megossza az új érkezők terheit. Az Európai Bizottság elismeri ezt a hiányosságot, és javasolja a harmadik országokkal való eredményesebb együttműködést, valamint a visszatérítésekre vonatkozó közös uniós rendszer létrehozására irányuló jelenlegi kezdeményezések támogatását. A valóságban azonban a végrehajtás csak akkor lehetséges, ha a kormányok megteszik a szükséges lépéseket az illegális migránsok hazaszállítására. Ennek eredményeként az Európai Bizottság de facto szövetségi kormányként működik, amely törvényeket hoz, parancsokat ad miközben elvárja a helyi kormányoktól, hogy vállalják a migránsok visszatérítésének felelősségét.[4]

A távozásra felszólítottak többsége afgán, szíriai, algériai, marokkói és török állampolgár volt.[5] Algéria, Marokkó és Törökország minden szempontból biztonságos és gazdaságilag fejlődő országok. Törökország NATO-tag, az Európai Unió tagjelöltje, és az EU-val megállapodást kötött (a 2016-os megállapodás) a migráció kezeléséről. Marokkó egy nyugatbarát ország, amely Spanyolországgal és Franciaországgal kötött megállapodást a migránsok visszatéréséről, gazdasági segítségért cserébe. Törökország és Marokkó különböző biztonsági és gazdasági szinteken működik együtt az Unióval és az európai kormányokkal. Algéria esetében, bár a francia-algériai kapcsolatok jelenlegi állapota nem ideális, az Európai Bizottság és az európai kormányok továbbra is nyomást gyakorolhatnak Algériára, hogy fogadja vissza állampolgárait. Szíria esetében az új kormány az ország gazdaságának fellendítésére törekszik, és kész visszafogadni állampolgárait, bár a gazdasági helyzet továbbra is válságos. Mindazonáltal Friedrich Merz kijelentette, hogy „a szíriaiaknak már nincs okuk menedéket kérni Németországban, és a kitoloncolások a közeljövőben megkezdődhetnek”.[6]

Afganisztán némileg eltér a másik négy országtól, mivel a tálibok egy fundamentalista milícia. Európának azonban nem kell elismernie a tálib kormányt, és nem kell jóváhagynia annak szabadságjogokkal kapcsolatos politikáját. Az Unió nem dönthet más országok belső ügyeiről, és nem próbálhatja meg nyomással megváltoztatni azokat (az ilyen próbálkozások egyébként soha nem voltak hatékonyak). Ráadásul az afgán illegális migránsok magas kockázatot jelentenek a bűnözés és a biztonság szempontjából, ami arra késztette az EU 19 országát és Norvégiát, hogy intézkedéseket követeljenek az afgánok önkéntes vagy kényszerű visszatérésére.[7] Az európai polgárok biztonsága érdekében Európa továbbra is együttműködhet a tálibokkal, akik hajlandóak befogadni az Európából kiutasított afgánokat, és erről tárgyalásokat folytattak Németországgal.[8] Ez annál is inkább lehetséges, mivel az elmúlt két évben több mint 4 millió afgán tért haza Iránból és Pakisztánból, és 2025-ben több mint 1,5 millióan térnek vissza.[9]

A szolidaritás kérdése

A jelentés tartalmazza az Európai Bizottság javaslatát is egy szolidaritási alap létrehozására, amelynek célja a migrációs nyomás alatt álló tagállamok támogatása. Az Európai Tanács valószínűleg jóváhagyja ezt a javaslatot, és dönt a szolidaritási alap méretéről, valamint arról, hogy az egyes tagállamok milyen mértékben járulnak hozzá a méltányos részesedésüknek megfelelően. Amint a Tanács elfogadja a szolidaritási alapról szóló határozatot, a tagállamok szolidaritási hozzájárulásai nyilvánosságra kerülnek és jogilag kötelező érvényűvé válnak. A tagállamok azonban továbbra is kiválaszthatják, hogy milyen típusú szolidaritási hozzájárulást nyújtanak, beleértve a pénzügyi támogatást, alternatív intézkedéseket, áthelyezést vagy felelősségmegosztást, illetve ezek kombinációját.[10]  Ez nem új elem a migrációs és menekültügyi paktumhoz képest.

Azonban a szolidaritás iránti igény alapján az országok besorolására alkalmazott kritériumok elfogultak és erőltetettek. Görögország, Ciprus, Spanyolország és Olaszország szerepelnek a migrációs nyomás miatt a szolidaritási alapból részesülhető országok listáján. Az EU migrációs támogatási eszköztárát Belgium, Bulgária, Németország, Észtország, Írország, Franciaország, Horvátország, Lettország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország és Finnország veheti igénybe, mint sebezhető országok a migrációs nyomással szemben. Súlyos migrációs helyzetük miatt Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Ausztria és Lengyelország kérheti a Tanácsot, hogy a következő évben teljes egészében vagy részben tartsa vissza a szolidaritási alapba befizetett hozzájárulásait. Így az EU 27 tagállamából 18 áll migrációs nyomás alatt, akik szolidaritásra szorulnak, köztük Franciaország és Németország. Azok az országok pedig, amelyek nem állnak nyomás alatt és szolidaritást kell tanúsítaniuk, a következők: Magyarország, Luxemburg, Málta, Portugália, Szlovénia, Svédország, Dánia, Szlovákia és Románia. A kiválasztási kritériumok következetlenek, és itt egyértelmű előítélet mutatkozik Magyarország ellen. Hogyan lehet, hogy Horvátország és Bulgária migrációs nyomás alatt áll, Szlovénia, Románia és Magyarország viszont nem?

Magyarország

Az Európai Bizottság rövid sajtóközleményében egyáltalán nem említette Magyarországot, pedig Magyarország 2015 óta kezdeményezte a migráció elleni fellépést.[11]  A sajtóközlemény azonban megemlíti Lengyelországot, amely Magyarország álláspontját osztja a kérdésben. Érdekes megjegyezni, hogy a jelentés 18 országot sorol fel migrációs nyomás alatt álló, vagy migrációs nyomásnak kitett országként, de nem említi Magyarországot, amely a balkáni útvonal bejáratánál fekszik.

A jelentés szövegében az Európai Bizottság összesen csak egyszer említi Magyarországot, a végjegyzeteiben pedig hatszor. Főként arra mutat rá, hogy Magyarország a Cseh Köztársasághoz, Lengyelországhoz és Romániához hasonlóan sok ideiglenes védelmet élvező személynek nyújtott lakhatási támogatást.[12] A jelentés kiemeli Magyarországot a határokon benyújtott menedékjog iránti kérelmek kezelésére vonatkozó stratégiák tekintetében is; azzal kapcsolatban, hogy Horvátország, Luxemburg és Románia mellett Magyarország sem osztotta még meg stratégiáját az Európai Bizottsággal.[13]  Lengyelországhoz hasonlóan Magyarország is azon országok között szerepel, amelyek nem fogadták el az Európai Unió Menekültügyi Ügynökségének (EUAA) a befogadásra és menekültügyre vonatkozó nemzeti vészhelyzeti terveit.[14]  Magyarország migrációval kapcsolatos álláspontja nem egyedülálló, hiszen nem ez az egyetlen ország, amelynek aggályai vannak az EU migrációkezelési módszereivel vagy szándékaival kapcsolatban.

Magyarország és a balkáni útvonal kizárása a migrációs nyomás által érintett területek közül jelentősen megkérdőjelezi a jelentés hitelességét. A Frontex (az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség) szerint a balkáni útvonal 21.520 érkezéssel 2024-ben az illegális migránsok jelentős beutazási pontja volt, míg Spanyolország (a nyugat-mediterrán útvonal) 2024-ben csak 17.026 érkezést regisztrált.[15] Hogyan lehetséges, hogy Magyarország nem áll migrációs nyomás alatt, míg Spanyolország igen, úgy, hogy Spanyolországba kevesebb volt az illegális beutazás? Hozzá kell tennünk, hogy Spanyolországnak az illegális migránsok előnyösek, mert a mezőgazdaságban és az építőiparban foglalkoztatják őket.[16] Ezenkívül a balkáni útvonalhoz képest a keleti szárazföldi határon (Lengyelország és Litvánia) 2024-ben csak 17.001 illegális belépés történt, mégis Lengyelországot és Litvániát migrációs nyomásnak kitett országként említik, pedig nem azok. Magyarország is jelentősen hozzájárult a balkáni útvonalon történő illegális érkezések számának csökkenéséhez, amely 2022-ben 144.197-ről 2024-ben 21.520-ra csökkent.

Belgium, Bulgária, Németország, Észtország, Írország, Franciaország, Horvátország, Lettország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország, Finnország, Görögország, Ciprus, Spanyolország és Olaszország mindannyian tagjai a „szándékos koalíciónak”, amelynek célja Ukrajna pénzügyi és katonai támogatása az Oroszországgal folytatott háborúban. Ennek a koalíciónak a tagjaként Észtország, Írország, Hollandia és Finnország migrációs nyomásnak kitett országoknak számítanak, még inkább, mint Magyarország, amely nem tagja a koalíciónak, ám béketárgyalásokat szorgalmaz, annak ellenére, hogy jelentősége a migránskérdésben nem elhanyagolható. Ezért az ukrajnai konfliktusban való részvétel határozza meg, hogy ki a „jó” és ki a „rossz” európai, valamint azt is, hogy az ország migrációs nyomás alatt áll-e vagy sem. Ennek eredményeként a pénzügyi támogatás e hibás kritériumok alapján kerül megítélésre, ami aláássa az EU-n belüli migrációs vitát.

Következtetés

A régóta várt 2025-ös európai menekültügyi és migrációs éves jelentés végre megismétli az új migrációs és menekültügyi paktumban említett elveket, nevezetesen a migránsok külső határokon történő kiválasztásának felelősségét, a migrációs nyomás alatt álló országokkal való szolidaritást és a visszautasított kérelmekkel rendelkező migránsok kiutasítására irányuló visszatérési politikát. Az elmúlt évben azonban alig, vagy egyáltalán nem történt előrelépés. Ráadásul az ukrajnai háború úgy tűnik, hogy elfogultságot szül: a háborút támogató országokat szolidaritásra szorulóként kezelik, míg Magyarországot figyelmen kívül hagyják.