A saría, más néven az iszlám jog, olyan fogalom, amelyről gyakran hallunk a hírekben, általában olyan szélsőséges szervezetekkel kapcsolatban, mint például a talibán Afganisztánban, vagy mint a teokratikus rezsim Iránban, amelyek arra törekszenek, hogy a saríát állami törvénnyé tegyék.
De mi is valójában a saría? Hogyan fejlődött ki? Vajon egyfajta univerzális és egységes törvénykönyv vagy van benne változatosság?
Mindaddig, amíg még élt Mohamed próféta, Isten utasításainak kiderítése elég egyszerű volt, hiszen bármilyen kérdéssel az Isten által vezetett prófétához, Mohamedhez lehetett fordulni. Emiatt természetesen nem volt szükség egy formális törvényrendszerre, mivel az élet minden területén felmerülő kérdésre választ tudott adni a próféta, kijelölve ezáltal a hívők számára a helyes és követendő utat.
Csak miután 632-ben Mohamed elhunyt és a prófétai időszak lezárult, merült fel az igény egy kanonizált törvényrendszer megalkotására.
Ez a kanonizációs folyamat azonban csak mintegy 250 évvel később, a tizedik század környékén fejeződött be. Addig a muszlim bírák (arabul: qudá), akik jellemzően törzsfők és tapasztalt közvetítők voltak, főként a preiszlám helyi szokások és hagyományok alapján ítélkeztek.
A kanonizált iszlám törvényrendszer kialakulásának folyamata a hetedik század végén vette kezdetét, amikor megjelentek a vallási tudósok (arabul: ulámá), akik elkezdték kidolgozni az úgynevezett iszlám jogtudományt (arabul: ‘ilm al-fiqh), felhasználva ehhez különböző eszközöket, amelyeket jogforrásoknak (arabul: usz’úl al-fiqh) neveztek el, és amelyek segítségével meg lehet állapítani, hogy mi is valójában Isten akarata.
E jogforrások élén a Korán áll, amely az iszlám szerint Isten akaratának legnemesebb és legmagasztosabb kifejezése. Ugyanakkor a Koránban találhatóak egymásnak ellentmondó versek is, amelyre megoldást jelentett az „an-Nászikh val-Manszúkh” eszköz – amelynek a szó szerinti fordítása „hatályon kívül helyező és a hatályon kívül helyezett”.
Ez a mechanizmus azt csinálja, amire a neve utal: egy olyan vers, amit Mohamed egy későbbi időpontban prófétált, hatályon kívül helyezi a vele ellentétes, korábban kinyilatkoztatott verseket és megszünteti az érvényességüket.
Így a későbbi vers válik a hatályon kívül helyezővé (arabul: an-Nászikh), a korábbi pedig a hatályon kívül helyezetté (arabul: al-Manszúkh).
További problémát jelentett az is, hogy a Korán nem kronológiai sorrendben íródott, hanem a leghosszabb fejezettől, a koráni terminológia szerint: szúrától, a legrövidebbig (kivéve a Korán első szúráját, az „al-Fátiha” szúrát, amely kifejezetten rövid). Emiatt meg kellett találni annak a módját, hogy meg tudjuk állapítani a szúrák kinyilatkoztatásának kronológiai sorrendjét. Erre a célra fejlődött ki az „Aszbáb an-Nuzúl” (magyarul: a kinyilatkoztatás okai) irodalma, amely részletesen elmeséli, hogy melyik szúra mikor és milyen körülmények között lett kinyilatkoztatva.
Egy másik kihívást az jelentett, hogy a Korán nem törvénykönyv, és elsősorban a teológiával foglalkozik. Csak egy kis része foglalkozik törvényekkel és jogi kérdésekkel, ami körülbelül 500 vers a teljes könyv több mint 6000 verséből. Ebből az 500 versből is a túlnyomó többség imákkal és vallási szertartásokkal foglalkozik, és csak körülbelül 80 vers szól a mindennapi élethez kapcsolódó törvényekről. Ezért továbbimechanizmusok kialakítására volt szükség, amelyek segítségével még pontosabban meg lehet állapítani Isten akaratát.
Itt jön a képbe a második legfontosabb forrás: maga Mohamed életútja, vagy arabul: „Szunnat an-Nabi„.
De honnan tudjuk, mi volt Mohamed útja? Mohamed útja, mondásai és nézetei a hadísz elnevezésű, Mohamedről és mintegy 60 közeli barátjáról, az úgynevezett „asz-Szahába” csoportról szóló hagyományok gyűjteményében vannak leírva. A gyűjtemény összegezi Mohamed életmódját, mondásait és ítéleteit, amelyek szerint következtetni tudunk arra, hogy hogyan kell kinéznie a mindennapi vallási törvénynek.
A szunnát – e hagyományokat –abból az okból kifolyólag tartják ennyire alapvető forrásnak a vallási törvénykezésben, hogy prófétaként Mohamed Isten által volt vezetve, és a muszlim tanítás szerint „maszum”-nak – azaz tévedésektől védettnek számít, így biztos, hogy életmódja és mondásai is teljes mértékben tükrözik Isten akaratát.
Az iszlám jogtudomány harmadik forrása pedig az „al-Idzsmá” – vagyis a konszenzus muszlimok közt.
Ennek a forrásnak a legitimitása egy olyan „hadísz” hagyományban gyökerezik, amelyben Mohamed úgy szól, hogy „Allah nem egyesíti a közösségemet téves dolog körül”. Ez azt jelenti, hogy a muszlim közösség kollektíven is védett a tévedéssel szemben, így a körükben lévő konszenzus is biztosan Isten akaratának a kifejeződése.
Ezzel kapcsolatban viszont felmerült az a probléma, hogy nehéz meghatározni, mikor tekinthető valami konszenzusosnak és mikor nem. Gyakran történt olyan eset, amikor vallási tudósok idzsmára (a konszenzusra) hivatkozva hoztak vallási döntéseket, miközben a valóságban nem feltétlenül volt ilyen.
A muszlim jog negyedik forrása a „kijász” – magyarul: az összehasonlítás. Ez azt jelenti, hogy egy olyan témából, aminek a szabályai egyértelműen le vannak írva a Koránban vagy a hadíszban, következtetünk egy hasonló témára, amiről nincs egyértelmű előírás, és eszerint döntjük el, hogy az adott kérdéskörben valójában mi a teendő.
Amikor megnézzük azokat az eszközöket, amelyek a muszlim vallási tudósok rendelkezésére állnak, az a kép alakulhat ki, hogy a muszlim jogalkotásban sok lehetőség van a rugalmasságra, ami igaz is. De a rugalmasság mellett van egy olyan elv is, a „taqlíd”, ami szó szerint „hagyományt” jelent, de a mi kontextusunkban a korábbi jogtudósok doktrínájához való ragaszkodásra utal. Ennek az elvnek a betartására való hajlam megakadályozta, hogy az iszlám jogban az idők során túl sok esetben történjen drasztikus fejlődés és változás.
Egy további kérdés az, hogy milyen mértékben kell a leírt forrásokra (a Koránra és a hadísz hagyományokra) támaszkodni, és mennyire lehet felhasználni az emberi mérlegelést az iszlám jog alkalmazásakor.
Számos vallási tudós állította azt, hogy a Koránban és a hadíszban sokszor nincs elegendő információ ahhoz, hogy megfelelő vallási döntéseket hozzanak, és hogy az észre és az emberi mérlegelésre is támaszkodni kell. E nézet vallóit nevezték „Ahl ar-Raíj”-nak, ami szabad fordításban a vélemény embereit jelenti.
A vélemény embereinek számos ellenzője is akadt a muszlim vallási tudósok körében, akik azt állították, hogy amennyire csak lehetséges, a saría jogalkotáshoz kizárólag (vagy legalábbis főként) a Koránt és a hadíszt kell használni, és nem szabad az emberi észre támaszkodni. Ezeket a vallási tudósokat hívták „Ahl al-hadísz”-nak, ami szabad fordításban a hagyomány embereit jelenti.
A nyolcadik századtól kezdve több saría iskola (arabul: madzhab, többesszámban: madzáhib) kezdett kialakulni a szunnita iszlámban, amelyek mindegyike más-más megközelítést követett a vélemény emberei és a hagyomány emberei közötti vitában.
Emellett, az iskolák közül kettő, többek között a fejlődésük földrajzi területének helyi, iszlám előtti hagyományait is tükrözi.
A 14. századra 4 saría iskola alakult ki, és a korábban említett idzsmá elv alapján úgy döntöttek, hogy több új iskola nem alapítható.
A négy iskola közül az első és legelterjedtebb a hanafita iskola, amely egy 8. századi saría tudós, Abu Hanífa an-Nu’mán tanításain alapult.
Az iskola nagymértékben támaszkodik Irak és Kelet-Irán jogi hagyományaira, és gyakran használja az emberi mérlegelést a jog alkalmazásakor (az Ahl ar-Raíj – a vélemény emberei – módszerének megfelelően). Emellett egy úgynevezett isztihszán nevű módszert is alkalmaz, ami új ítéletek és szabályok létrehozását teszi lehetővé az életkörülményeknek megfelelően.
Az isztihszán azért számít úttörőnek, mert bár a kijász egy nagyon megalapozott és alapvető módszer, amelyet minden szunnita iskola használ és elismer, a hanafita iskola mégis gyakran az isztihszán módszerrel hoz döntéseket az életkörülményeknek megfelelően, még akkor is, ha ez a döntés ellentétes azzal a következtetéssel, amelyet akkor kaptunk volna, ha a kijász – vagyis az összehasonlítás – módszert alkalmaztuk volna.
Mindezek alapján a hanafita iskola az „Ahl ar-Raíj” vagyis a vélemény emberei csoportjának egyértelmű képviselője, és ez az az iskola, amely leginkább azonosul velük.
A hanafita iskola ma főként Észak-Egyiptomban, Izraelben, Jordániában, Szíriában, Észak-Libanonban, Észak-Irakban, Törökországban, Afganisztánban, Pakisztánban, Indiában és Közép-Ázsiában található meg.
A második iskola a málikita iskola, amelyet a nyolcadik században alapított Málik bin Anasz, egy Medinából származó saría tudós és a hadísz hagyományok szakértője.
Az iskola leginkább a Koránra és a hadísz hagyományokra támaszkodik, de sok esetben ötvözi azokat az emberi mérlegeléssel, akár a kijász, akár az isztiszláh módszerével, ami a közjó szerinti döntéshozatalt és az emberi lét védelmét jelenti.
Az isztiszláh szó a maszlaha szóból származik, ami arabul érdeket, hasznot vagy valaminek a javát jelenti.
Az iskola ma főként Észak-Afrikában, a Szaharában és a Szaharától délre fekvő Száhel-övezetben található meg, valamint kisebb mértékben a Perzsa-öböl nyugati és déli részén.
A harmadik iskola, az a safiita iskola, amit Mohamed ibn Idrisz as-Sáfi’i, egy Gázában született saría tudós alapított.
A safiiták – a málikitákhoz hasonlóan – ötvözik a hagyomány embereinek és a vélemény embereinek megközelítését, de egyértelműen a hadíszt részesítik előnyben, és az emberi mérlegelés alkalmazását kizárólag a kijász módszerére korlátozzák.
A safiiták manapság Felső-Egyiptomban, Jemen szunnita területén, Kurdisztán térségében és Délkelet-Ázsia muszlim országaiban találhatók meg.
A kilencedik században Irakban és Nyugat-Iránban is megtalálhatók voltak, de mára szinte semmilyen nyomuk sem maradt, nagyrészt Perzsia és Délkelet-Irak lakosságának síita iszlámra való áttérítésének folyamata miatt, ami a Szafavida Birodalom megalakulását követően történt, a 16. században (ezek az iskolák csak a szunnita iszlámra relevánsak, hiszen a síita iszlámban az imám, a síita közösség spirituális vezetője az egyetlen tekintély a vallási jogalkotásban. Ugyanakkor a síita iszlám legnagyobb irányzatában, a tizenkettes síiták esetében, az utolsó imám – tizedik században bekövetkezett – halála óta a jogalkotás feladata nagyrészt a vallási tudósokra szállt át.)
A negyedik iskola a hanbalita iskola, amelynek alapítója Ahmad ibn Hanbal (780-855) bagdadi teológus és saría tudós, valamint as-Sáfi’i – a safiita iskola alapítójának – egykori tanítványa.
Ez az iskola a legszigorúbb, és ez azonosul leginkább a hagyomány embereivel. A kijász használatát a lehető legnagyobb mértékben korlátozza, és kizárólag a korábban említett Szahába csoportnak a konszenzusát ismeri el, mint érvényes idzsmá.
Az iskola Bagdadból származik, de a 13. századi mongol hódítás után kiszorult Irak területéről, és ma főként Szaúd-Arábiában található meg.
Az iskolák kialakulását követő első századokban nagy feszültség uralkodott a különböző iskolák tagjai között, és az iskolához való tartozás a társadalmi hovatartozást is jelentette, olyannyira, hogy a különböző iskolákhoz tartozó városlakók külön negyedekben éltek.
A 13. századtól viszont a feszültség kezdett lassan enyhülni, és a hovatartozás formálisabbá vált, nem gyakorlati vagy társadalmi kérdéssé.
A dinasztiák váltakozásával minden dinasztia politikai okokból egy másik iskolát részesített előnyben és erősített meg, de az Ajjúbida-dinasztia a 12. századtól, majd a Mamlúk Birodalom a 13. századtól közös intézmények építésével, valamint különböző iskolákból származó bírák kinevezésével csökkenteni kezdték az iskolák közötti feszültséget.
Napjainkban is általában minden muszlim országban van egy fő, nagyobb befolyással rendelkező iskola, amely irányítja az ország vallási intézményeit, amelyek felelősek az ország vallási életéért és döntenek vallási kérdésekben. Olykor az országnak hivatalos iskolája is van, mint például a hanbalita iskola Szaúd-Arábiában, vagy a málikita iskola az Egyesült ArabEmírségben és Marokkóban. Ugyanakkor egyes országokban több iskolát is elismernek, vagy több domináns iskola is megtalálható, mint például Irakban.
