A nemrégiben megjelent, Mohamed életéről szóló írásomat követően úgy gondoltam, hogy érdemes röviden kitérni azokra a forrásokra, amelyekből Mohamed életéről és tevékenységéről tájékozódunk, valamint ezek megbízhatóságát megvizsgálni.

Az igazság az, hogy a Mohamed koráról szóló történelmi források megbízhatósága kissé problémás. Többségük muszlim eredetű, így gyakran elfogultak, ráadásul Mohamed halála után íródtak, és gyakran ellentmondásos változatokban maradtak fenn.

Az alábbiakban bemutatom az iszlám forrásokat, amelyekből megismerhetjük Mohamed életének és korának részleteit:

A legfontosabb forrás az iszlám szemében a Korán, amely Mohamed prófétai kinyilatkoztatásait tartalmazza. E szövegeket Mohamed közeli társai és követői – a „szahába” –, akik elsőként ismerték el őt prófétának, őrizték meg szóban és különféle írásos formákban. A szövegeket végül a harmadik kalifa, Oszmán bin Affán alakította egységes könyvvé.

A muszlimok között teljes konszenzus van abban, hogy a Korán szent könyv, amelynek minden szava abszolút és nem vitatható igazság. A korai síita muszlimok ugyan felvetették, hogy bizonyos verseket, amelyek Mohamed örökségét Ali ibn Abi Tálibra ruházták volna, Oszmán bin Affán szándékosan kihagyott a szövegből, de a síiták sem álltak elő saját, alternatív Korán-változattal, és elfogadták a hivatalos verziót.

A második fontos forrás a próféta életútját és tanításait megörökítő „szunna”, vagyis a próféta szokásairól, mondásairól és döntéseiről szóló szóbeli hagyományok, amelyeket „hadísz” néven ismerünk. Ezeket a hagyományokat egy úgynevezett „átadási láncon” keresztül adták tovább, amely maga is része a szóbeli hagyománynak.

Az idők során azonban rengeteg hadísz keletkezett, és a hamisítás veszélyének megelőzéseként, kialakult a hadísz irodalom, amely a hagyományok megbízhatóságát vizsgálja az átadási láncok elemzésével. A legmegbízhatóbbnak tartott hadíszokat végül hat könyvbe gyűjtötték össze, amelyek „al-Kutub asz-Szitta”, vagyis „a hat könyv” néven ismertek. Ezek megbízhatóságát a szunnita muszlimok túlnyomó többsége egyöntetűen elismeri.

A harmadik forrás a próféta életrajzi irodalma. A legismertebb mű ebből a körből az „Asz-Szíra an-Nabawijja” (magyarul: A próféta élete), amelyet a 9. század elején írt Ibn Hisám történész. Munkája egy korábbi, a 8. század közepén készült életrajzon alapul, amelynek szerzője Ibn Iszhák volt.

Ibn Hisám az iraki Baszrában született és nőtt fel, és családja az ókori Jemen területén létezett Himjarita Királyságból származott. Élete során Kairóba költözött, ahol történelmet, nyelvtant és nyelvészetet tanult, majd élete vége felé, 833-ban bekövetkezett halála előtt írta meg híres könyvét.

Olyan a források, amelyeket igazán megbízhatónak tekinthetnénk – mint például a Perzsa vagy a Bizánci Birodalom korabeli írásos emlékei – igencsak szűkösen állnak rendelkezésre. Az esetek többségében egyszerűen nincs lehetőségünk arra, hogy az iszlám hagyományok állításait hitelt érdemlően ellenőrizni tudjuk.

Patricia Crone és Michael Cook 1977-ben megjelent, heves vitákat kiváltó – Hagarism: The Making of the Islamic World című – könyvükben egy merész, revizionista elméletet fogalmaztak meg. Szerintük az iszlám kezdetei nem egy új vallás megszületését jelentették, hanem egy arab kezdeményezésű monoteista mozgalmat, amely erőteljesen támaszkodott a zsidó hagyományokra. Ezt a mozgalmat ők „hagarizmusnak” nevezték, utalva arra, hogy az arabok saját eredetüket Hágárra, Ábrahám második feleségére és fiára, Izmaelre vezették vissza.

Az elmélet szerint ezek az arabok, akiket a könyv „hágáriaknak” hív, elhagyták a bálványimádást, átvették a zsidó hagyományok bizonyos elemeit, és céljuk Jeruzsálem felszabadítása volt a bizánci uralom alól.

Crone és Cook úgy vélik, hogy a „hidzsra” (Mohamed és korai híveinek Mekkából  Medinába való átvándorlása, az iszlám egyik legfontosabb eseménye) nem egyszerűen a Medinába való kivándorlást jelentette, hanem egy észak felé, Izrael földje irányába tartó katonai hadjáratot.

Patricia Crone és Michael Cook szerint a „hágáriak” csak Mohamed halála után alakították ki az iszlámot, mint külön vallást, amely főképp a zsidóságból és a kereszténységből merített inspirációt, ugyanakkor egyértelműen elkülönült ezektől. Véleményük szerint az iszlám hagyomány, ahogy azt ma ismerjük, egy későbbi fejlemény, amelynek célja egy önálló vallási identitás utólagos megteremtése volt.

Az elmélet nagyrészt a korabeli, nem iszlám forrásokon – szíriai, arámi és keresztény krónikákon – alapul, és szándékosan figyelmen kívül hagyja az iszlám hagyományokat, amelyeket a szerzők túl későinek és polemikus, illetve teológiai indíttatásúnak tartanak.

A könyv éles kritikát váltott ki mind muszlim kutatók, mind a nyugati akadémiai fősodor részéről, akik szerint az elmélet a következő gyengeségekre épül:

Történelmi csend: Az, hogy hiányoznak a közvetlen írásos bizonyítékok, nem feltétlenül bizonyítja valami létezésének hiányát.

Spekulatív értelmezés: Az elmélet töredékes és homályos kéziratokra és bizonytalan arámi szövegmagyarázatokra támaszkodik.

Crone és Cook később maguk is eltávolodtak eredeti tézisüktől – bár az iszlám kritikai kutatásától nem szakadtak el –, és elismerték, hogy az elmélet inkább egyfajta intellektuális kísérlet volt, amely az iszlám kialakulásának hagyományos értelmezését kívánta megkérdőjelezni, semmint egy valódi, alternatív történelmi magyarázatot nyújtani.

Manapság a könyv fontos hozzájárulásnak számít az iszlám korai történetének kritikai diskurzusához, de nem tekintik az iszlám megszületésének teljes vagy megalapozott magyarázatának.