Az iszlám előtti időszakot „al-Dzsahiliyya” néven ismerjük, ami „tudatlanságot” jelent. Ez az elnevezés az Arab-félszigeten uralkodó bálványimádó kultúrára és az egyistenhit hiányára utal.
A dzsáhilijja korában a félszigetet nagyrészt pogány, bálványimádó törzsek lakták, akik többnyire nomád életmódot folytattak.
Csak néhány városi központ létezett, jellemzően az oázisok környékén.

Az Arab-félsziget törzsei gyakran háborúztak egymással a legelők, a vízforrások és a vérbosszú miatt.  Ezeket a konfliktusokat gyakran a „haram” nevű, szent városokban békítették meg, ahol a fegyverviselés és a harc tilos volt.
Mekka városa kiemelkedő példa erre: szentélyét, a Ka’abát tekintették szentnek.  Ez a hely, bár már akkoriban a pogány arab bálványimádás jelentős színhelye volt, a mai iszlám legfontosabb szent helye is egyben.

Mekkában és környékén a törzsek között egy „homsz” nevű megállapodás létezett.  Ez a szó szerint „buzgóságot és hűséget” jelentő egyezmény a „Dár al-Homsz” – a homsz otthona, vagyis Mekka – védelmét szabályozta.  A megállapodás előírta a „hadzs”, a pogány mekkai zarándoklat szertartásainak betartását, valamint a Kurajs törzs különleges státuszának elismerését.
(A Kurajs törzs volt Mekka legnagyobb törzse, amelyben később Mohamed próféta is született.)

Érdekes megjegyezni hogy a pogány “hadzs” zarándoklatot később Mohamed egy muszlim zarándoklattá változtatott át, mikor ma minden muszlim kötelessége legalább életében egyszer megtenni ezt a zarándoklatot.

A Kaaba volt a legfontosabb szentély a pogány arabok számára.  Úgy hitték, hogy Allah, a legfőbb isten, a Kaaba istene, akinek három lánya, Al-Lát, Al-Úzá és Al-Manát is kisebb istenségek voltak.
Bár néhány zsidó és keresztény közösség is élt az Arab-félszigeten, a legtöbb törzs politeista volt, több istenben hitt, melyek az élet különböző területeiért voltak felelősek (például a termékenységért vagy az esőért).  Ezek a kisebb istenek a bálványimádók hitében a legfőbb isten, a Kaabát uraló Allah, közbenjárói voltak.

A muszlim hagyomány szerint egy „hanífía” nevű monoteista hit létezett az Arab-félszigeten már évezredekkel korábban, Ábrahám (arabul: Ibrahím) és fia, Izmael (arabul: Iszmáíl) által megalapítva.  Az idő során azonban ez a hit feledésbe merült.  A hagyomány szerint Mohamed próféta születése előtt néhány évvel négy ember kereste ezt az eredeti hitet; közülük három bálványimádó maradt, míg a negyedik azt jövendölte, hogy Ibráhím leszármazottja egyszer feltűnik és visszaállítja a hanífia hitet.

Az iszlám az „al-Dzsáhílijja” néven ismert iszlám előtti korszakot az erkölcsi hanyatlás időszakaként ábrázolja, amikor a törzsek barbár módon viselkedtek, tiszteletlenül bántak a nőkkel, és állandó háborúban álltak egymással. A muszlim hagyomány szerint ekkoriban élve temették el a lánycsecsemőket, bár erre nincsenek független, nem-iszlám forrásokból származó bizonyítékok.

Az al-Dzsáhílijja korszaka 570-ig tartott, amikor Mekkában megszületett Mohamed (teljes nevén: Muhammad ibn Abdallah ibn Abd al-Mutalib).

Mohamed prófétai tevékenysége 610-ben kezdődött, amikor a Mekka melletti Hira barlangjában meditálva Gábriel angyal megjelent, és felolvasta neki a Korán első versét.  A muszlimok ezt az eseményt „Laylat al-Kadr”-nak, a sors éjszakájának nevezik. A következő évtizedben Mohamed megalapította az iszlám vallását
(ami arabul „alávetést” jelent, mivel a muszlimok az egyetlen Istennek vetik alá magukat. Ez ellentétben áll azzal a népszerű, de téves hiedelemmel, mely szerint az „iszlám” szó békét jelent.  Ez a félreértés valószínűleg a héber „shalom” (béke) szóhoz való hasonlóságából ered, illetve onnan hogy az arab szó a békére – „Szálám”, az is hasonlít az „Iszlám” szóra.)
Mohamed ekkoriban meggyőzési kampányba kezdett Mekka lakói és a Kurajs törzs tagjai körében, hogy fogadják el őt prófétaként és az Istentől kapott monoteista üzenetét.

Tizenkét éves mekkai tevékenysége során a Kurajs törzs tagjainak többsége ellenezte Mohamedet, azzal vádolva, hogy a zsidó és keresztény hitet utánozza.  Csak egy kis csoport, az arabul „Szhába”, magyarul „társak” nevű csoport gyűlt össze körülötte.

Mohamed életének és az iszlám történetének legfontosabb eseménye 622-ben történt: a hidzsra, vagyis a kivándorlás.
622-ben Mohamed a „muhádzsirun” – a kivándorlók – néven ismert követőivel Mekkából Jathríb városába vándorolt.  Ezt megelőzően szövetségre lépett a város több törzséből kettővel, az Ausz és a Hazrads törzzsel, miután azok áttértek az iszlámra és elfogadták Mohamedet prófétaként, bíróként és vezetőként.  Őket később az „al-anszár”-oknak, vagyis „a segítőknek” nevezték.

Idővel Mohamed Jathrib egész városának vezetője lett, a város neve pedig Medínat an-Nabi – a Próféta Városa – lett, röviden Medina.

624-ben zajlott az első, Mohamed által vezetett csata, a Badri csata.  A mindössze 300 medinai muszlim harcos szembeszállt a 900 mekkai katonával, miután megpróbáltak kirabolni egy gazdag, Szíriából Mekkába tartó kereskedelmi karavánt.  Bár a karaván elmenekült, a létszámfölényben lévő mekkai sereg ellen Mohamed vezetésével a medinai muszlimok meglepő győzelmet arattak. Ez a győzelem megerősítette Mohamed hatalmát és vezető szerepét, ami a medinai zsidó törzsek – Banú Kajnuká, Banú Nadír és Banú Kurajza – megtámadásához vezetett.  Ezek a törzsek nem voltak hajlandók csatlakozni az új valláshoz, és nem támogatták Mohamed uralmát.  Ez a feszültség végül a Banú Kajnuká törzs Medinából való száműzéséhez vezetett.

Egy évvel később, 625-ben, az Uhudi csatában a mekkaiak megpróbálták megtorolni korábbi vereségüket. A muszlimok súlyos vereséget szenvedtek, Mohamed is megsebesült, de a muszlimok nem omlottak össze, és megtartották uralmukat Medinában. Az Uhudi csata után Mohamed száműzte a Banú Nadír zsidó törzset is.

627-ben zajlott a Handaq (magyarul Árok) csata, melyben a mekkaiak és szövetségeseik ostromolták Medinát, de Mohamed és hívei ismét győzedelmeskedtek.  A csata után Mohamed a városban maradt utolsó zsidó törzset, a Banú Kurajzát is a mekkaiakkal való szövetkezéssel vádolta.  A törzs férfi tagjait kivégeztette, a nőket és gyermekeket pedig rabszolgasorba adta.

Majd 628-ban Mohamed és Mekka között létrejött a Hudajbija-béke, amely tíz éves fegyverszünetet biztosított Mekka és Medina között.  A megállapodást követően Mohamed egy év múlva a muszlimokkal elmehetett Mekkába a hadzs zarándoklatra, ami páratlan lehetőséget biztosított számára.
A következő két évben, 632-ben bekövetkezett haláláig Mohamed meghódította a közeli Táif várost is, és az Arab-félsziget összes törzsét arra kényszerítette, hogy baj’át (hűségesküt) tegyen neki és elfogadja az iszlámot.  Így jött létre az első muszlim birodalom, amely az egész Arab-félszigetet képes volt uralni, és a későbbiekben tovább terjeszkedni.

Mivel Mohamed nem rendelkezett a trónöröklés kérdéséről, így 632-ben bekövetkezett halála után vita alakult ki az utódlásról az anszárok (Medina eredeti lakói) és a muhádzsirún (a mekkái korai muszlimok) között.  Abu Bakr asz-Sziddík (Mohamed apósa) és Oszmán bin Affán (aki Mohamed két lányát is feleségül vette) vezetésével zajlott ez a vita. A vita a Banú Sza’ádda törzs sátrájában zajlott, akik az anszárok álláspontját képviselték, és Sa’ad ibn Ubáda vezetését követelték, mivel az anszárok segítettek Mohamednek Jathríbba költözni és vezetővé válni. Abu Bakr ezzel szemben azt állította, hogy bár az anszárok érdemeit el kell ismerni, a Kurajs törzs nemesebb származása (amelyhez Mohamed, Abu Bakr és Oszmán bin Affán is tartozott) miatt csak ők kaphatnak elfogadást arab vezetőként.

A vezető kiválasztásához három kritériumnak kellett megfelelni:  szábiqa (ki tért át előbb az iszlámra), qirába (rokonság Mohameddel) és riásza (a felmenők rangja).  Abu Bakr mindhárom kritériumnak megfelelt, így ő lett az első kalifa (a próféta utóda)

Abu Bakr után Umar bin al-Khattáb lett a kalifa (akinek a lánya, Hafsza
Mohamed egyik felesége volt).

Umar bin al-Khattáb számos jelentős tettet hajtott végre, többek között Perzsia meghódítását és egy haditengerészet létrehozását. Umar bin al-Khattábot 644-ben egy perzsa rabszolga ölte meg.  Utána Oszmán ibn Affán lett a harmadik kalifa.  Ő a legelső muszlimok egyike volt, és feleségül vette Rukajjat, Mohamed egyik lányát,  és az Umajja klánhoz tartozott, a Kurajs törzs egyik legjelentősebb klánjához.

Oszmán ibn Affán is jelentős projekteket vezetett, köztük a Korán kanonizálását, amely addig szóban és írásos töredékekben volt megőrizve különböző embereknél. Ennek ellenére Oszmán ibn Affánt gyenge jellemként ábrázolták, és azzal vádolták, hogy rokonait részesítette előnyben, lenézte a szhábá-t (Mohamed közeli társait és a korai muszlimokat), túlzott hangsúlyt fektetett a központosított hatalomra a távoli területek kárára, emellett túlságosan sokáig tartotta a harcosokat a terepen, és nem törődött eléggé a jólétükkel. A helyzet akkor kezdett elmérgesedni, amikor 650-ben Oszmán elvesztette Mohamed prófétai pecsétgyűrűjét, és ellenzék szerveződött ellene Baszrában, Kufában (két Irakban lévő város), Egyiptomban és Medinában.

656-ban egy egyiptomi küldöttség érkezett Oszmánhoz, követelve Egyiptom kormányzójának, Abdalláh ibn Abi E-sszarehnak a leváltását, akit korruptnak tartottak. Oszmán eleget tett a kérésüknek, de a küldöttség Medinából való távozása után egy levelet fedeztek fel, amelyet Oszmán küldött az egyiptomi kormányzónak, utasítva őt a küldöttség azonnali megbüntetésére az Egyiptomba való visszatérésük után. A levél felfedezését követően a küldöttség azonnal visszatért Medinába, ostrom alá vette Oszmán házát, és meggyilkolta.

A három első kalifa uralkodása alatt Ali bin Abi Tálib, Mohamed közeli barátja és lánya Fátima férje hívei azt állították, hogy neki kellett volna örökölnie a kalifátust Mohamed halála után.  Azt is állították, hogy Oszmán a Korán kanonizálásakor szándékosan kihagyott verseket, amelyek Ali örökségét említették Mohamed részéről, és Oszmán meggyilkolása után végre sikerült is nekik teljesíteni a céljukat, és Ali lett a negyedik Kalifa.

A négy első kalifát – Abu Bakr-t, Umar-t, Oszmánt és Alit – ar-Ráshidún kalifáknak, vagyis az „igazságos kalifáknak” nevezik.  Uralkodásuk alatt a muszlim birodalom jelentősen kibővült, az Arab-félszigeten túl Perzsiától keletre, Mezopotámián, a Levante-n és a Kaukázuson át egészen Líbiáig nyugatra terjedt.