Kiemelt gondolat
„Volt egyszer egy csapatnyi tarajos sül. A hideg téli napokon az volt a szokásuk, hogy összebújnak és egymást melegítik, nehogy megfagyjanak. Ám kénytelenek voltak szétszéledni, mert tüskéikkel szúrták egymást. És ez mindig megismétlődött, valahányszor a melegedés vágya összehozta őket. Képtelenek voltak eldönteni, hogy a két rossz közül melyiket válasszák, nem tudták egymást sem elviselni, sem nélkülözni, mígnem egyszer rájöttek, hogy ha bizonyos távolságra állnak egymástól, függetlenségüket is megőrizhetik, s egymás társaságát is élvezhetik.”
Kontextus
A fősodratú politikában sokan úgy vélik, hogy az emberek közötti feszültségek feloldhatók, ehhez pedig elég megtalálni a megfelelő intézményt vagy ideológiát, vagy éppen egy helyes megfontolások mentén megválasztott vezetőt. Oakeshott gondolatiságából azonban az derül ki, hogy az emberi együttélés alapvető szabályszerűségei nem reformálhatók meg, azaz nem azért szorulunk egymásra, mert közös céljaink vannak, hanem mert egyedül egyszerűen nem boldogulunk.
Összefoglaló
Michael Oakeshott, a legjelentősebb brit konzervatív filozófus Politikai racionalizmus (1962) című könyvének A politika és a szavak nevű esszéjében egy Schopenhauertől kölcsönzött tanmese az emberi együttélés ellentmondásos természetét szemlélteti. Oakeshott meglátása szerint az emberi természet kettős és ambivalens, s ezt sem ideológiákkal, sem politikai programokkal, sem társadalommérnöki megoldásokkal nem lehet és nem is érdemes felülírni. A tarajos sülök nem tanulják meg szeretni egymást, csupán rátalálnak arra a távolságra, amelyen keresztül már egymás melegét élvezhetik, miközben a szúrás ereje még elviselhető. Az efféle közeledés és szétszéledés örökös váltakozása nem esetleges, hanem az emberi együttélés alapvető ritmusa – az ember épp azokkal kénytelen együtt élni, akik egyúttal bajainak és gondjainak forrásai is. Az összetartás vágya éppoly örök, mint a széthúzás kényszere, s a kettő sosem oldódik fel egymásban. Oakeshott úgy véli, a politika egyetlen reális alapja éppen ez az ambivalencia, ezért a legjobb, ha bizonyos tág határok között békén hagyjuk az embereket, s nem várunk megváltást sem közös víziótól, sem eszméktől.
