Az emberiség története a népvándorlások története is egyben. Mindig is voltak olyan nemzetek és régiók, amelyekben csökkent a lakosság, és mindig is voltak olyan régiók, amelyekben olyan lakosságfelesleg alakult ki, amelyet az adott föld már nem tudott eltartani. A toló hatások (push-faktorok) állandóak, az Európával szomszédos földrészek fiatal lakossága a vén kontinens lakosainál hamarabb és több gyermeket vállal, így a helyi erőforrások nem tudnak lépést tartani a lakosságszám növekedésével. Nyugat-Európa a két világháború emberveszteségét már az 1960-as évektől vendégmunkások toborzásával igyekezett pótolni, akikhez a gyarmattartó országok kolóniáiról érkező tömegek társultak.[1] Az egykori államszocialista országok a kiutazás és az abortusz korlátozásával próbálták népességszámukat megtartani és növelni. Nyugat-Európa öregedő és csökkenő népességét erősítették az 1989-1990-es rendszerváltás után Kelet-Közép-Európából felkerekedő vendégmunkások és nyugaton párt választó fiatalok, köztük számos Erasmus-ösztöndíjas.
A húzó hatások (pull-faktorok) közül kiemelkedik a 2015-ös német határnyitás, amelyről legalább két epizód biztosan bekerül a történelemkönyvekbe. Az első Angela Merkel kancellár szelfije egy szír migránssal[2], a másik a német politikai vezetés azon döntése, hogy felfüggeszti a migránsok Dublin III. rendelet szerinti visszaküldését a belépésük szerinti első uniós tagországba.[3] Becslések szerint 2015 óta 13,2 millió menekült és migráns érkezett Európába, közülük a legtöbben (3,3 millió) a két földrészen elterülő Törökországban él, Németországban számukat 3 millióra teszik. A távoli földrészekről érkező, többségében jóléti migráns mellett a létszám nagyjából fele (6,2 millió ember) ukrán háborús menekült.[4]
Mielőtt a 2024-es Európa Projekt-kutatás pontos számaira térnénk, fontos különbséget tenni a (háborús) menekült és a (jóléti) migráns között. Menekültnek azt tekinthetjük, aki egy határt lép át, az életéért fut, együttműködik a befogadó ország hatóságaival és nem téveszti meg őket. Ezek az emberek jellemzően saját földrészükön belül menekülnek egyik országból a másikba, és amennyiben további országok is hajlandóak őket befogadni, akkor szabályozott formában utaznak tovább. A háborús menekültek főszabályként a konfliktus rendeződése után vissza akarnak térni hazájukba. Velük szemben a jóléti migránsok több határon is átlépnek, és nem maradnak az első számukra biztonságos országban. Utazásukhoz gyakran embercsempészek segítségét is igénybe veszik, amiért nemritkán akkora összeget fizetnek, amiből szülőföldükön saját egzisztenciát teremthetnének vagy vállalkozást indíthatnának. A migránsok jellemzően nem működnek együtt a front- és tranzitországok hatóságaival, megtévesztik őket és akár az illegális határátlépés bűncselekményét is tudatosan elkövetik, csak hogy álmaik földjére érjenek. Ebből adódóan, ha már ennyi kockázat és viszontagság után megérkeztek, főszabályként már nem is akarnak onnan szülőföldjükre visszatérni.
Európa képe 2015 óta nagyot változott: az újkori népvándorlás front- és célországaiban a nem európai kultúrájú lakosság száma és hétköznapi jelenléte a számos országban alkalmazott szétosztási kvóta miatt a nagyvárosokon túl is szembeötlővé vált. Az 1960-as években még ösztönzőkkel toborzott vendégmunkások vagy a korábbi gyarmatokról bevándorolt családok második és harmadik generációja már odáig jutott, hogy ambíciózus tagjai közül nagyvárosi főpolgármester (a legismertebb talán London 2016 óta regnáló főpolgármestere, Sadiq Khan), regionális miniszterelnök (a 2023 márciusa és 2024 májusa közötti skót első miniszter, Humza Haroon Yousaf), vagy miniszterelnök (Rishi Sunak brit miniszterelnök) is kikerül. A migrációs hátterű lakosság számának — főként a nagyvárosokra jellemző — növekedése arra késztette még a jobboldali és konzervatív néppártokat is, hogy ennek a szavazói csoportnak a megszólítására ebből a közösségből érkező jelölteket állítsanak, amit a fenti három brit példa kiválóan illusztrál.
A kutatás társadalmi közegének bemutatása után nézzük meg a pontos számokat! Arra a kérdésre, hogy Ön mennyire érzi magát az adott ország többségi társadalmához tartozónak? — a legmagasabb értéket az őseik földjére hazatérő válaszadóknál láttuk, akik külföldön születtek, de visszatelepülnek szüleik országába. Ők az EU alapító tagországaiban 71 százalékban inkább, vagy teljesen integráltnak érzik magukat. A vegyes családokból érkező válaszadók 75 százaléka és a második generációs bevándorlók 66 százaléka is otthonosan érzi magát abban az országban, amelyben lakik. Velük szemben az alapító tagországok „őshonos” állampolgárai, akiknek mindkét szülője az adott országban született, az előbbi csoportoknál kisebb arányban, 58 százalékban érzi magát saját országa többségi társadalmába inkább integráltnak.
A többségi társadalomhoz tartozásra az Egyesült Királyságban is rákérdeztünk, ahol a legtöbben (94 százalék) a második generációs bevándorlók körében érezték magukat 2024-ben a többségi társadalomhoz tartozónak. A magas szám nem véletlen, fent már utaltunk arra, hogy körükből került ki több politikai vezető. Az őshonos britek, skótok és walesiek többségi társadalomhoz tartozás-érzése is erős, ők 88 százalékban inkább, vagy teljesen integráltnak tekintik magukat. A visszatelepült britek 80, a félig második generációs bevándorló hátterű állampolgárok 82 százaléka is a többségi társadalomhoz tartozónak tartja magát, míg az első generációs bevándorló állampolgárok (47 százalék) és a félig vegyes bevándorló hátterű állampolgárok (61 százalék) többségi társadalomhoz tartozás-érzése egy nagyságrenddel kisebb.
Az Egyesült Királyság mellett Németország és Ausztria is a migráció célországának számít, ezért itt is rákérdeztünk a többségi társadalomhoz tartozás érzésére. Mindkét német nyelvű országban a visszatelepülők körében a legmagasabb a többségi társadalomhoz való tartozás érzése, Németországban 68, Ausztriában 76 százalék. A magát második „legotthonosabbnak” érző csoport a félig vegyes hátterű bevándorlóké, akiknek egy szülője külföldön született. Németországban 63, Ausztriában 69 százalékuk érzi magát a többségi társadalomhoz tartozónak. A legmeglepőbb adatot nem a bevándorlók, hanem az őshonosok körében találjuk: a saját országában, őshonos szülőktől született német válaszadóknál mindössze 32, az osztrákoknál 35 százalék érzi magát a többségi társadalomhoz tartozónak, ami azt mutatja, hogy idegennek érzik otthonukat, míg a több hullámban érkező idegenek egyre „otthonosabban” érzik magukat.
[1]Rita CHIN (é.n.): The Guest Worker Question in Postwar Germany. Cambridge University Press
Elérhető: https://assets.cambridge.org/97805218/70009/excerpt/9780521870009_excerpt.htm
[2]Raphaelle LOGEROT – Carsten HAUPTMEIER (2015): ‘Mama Merkel’ cheered by Syrians at refugee center. Elérhető: https://www.timesofisrael.com/mama-merkel-cheered-by-syrians-at-refugee-centre/
[3]Deutsche Welle (2015): Germany suspends ‘Dublin rules’ for Syrians. Elérhető: https://www.dw.com/en/germany-suspends-dublin-rules-for-syrians/a-18671698
[4]The UN Refugee Agency (é.n.): Global appeal 2025. Regional overview. Elérhető: https://reporting.unhcr.org/operational/regions/europe#:~:text=Europe%20remains%20among%20the%20regions,million%20and%203.3%20million%20respectively.
