Ahogy egy korábbi elemzésből is kiderül, a kétállami megoldás tarthatatlan és megvalósíthatatlan az izraeli–palesztin konfliktusra nézve. Az oka egyszerű és alapvető: a palesztin nacionalizmus azon az elven alapszik, hogy elutasítja a zsidó állam létjogosultságát. Sőt, a palesztin nacionalizmus nem más, mint kifejezetten ennek a zsidó államnak a megsemmisítésére kitalált politikai eszköz. Következésképpen a palesztin nacionalizmus vezetői soha nem tudnak – és nem is fognak – beleegyezni abba, hogy egy zsidó állam létezzen, hiszen az azonnal aláásná a saját nemzeti mozgalmunk létjogosultságát, és gyakorlatilag a semmibe taszítaná annak alapvető okát.

Az egyetlen reális és észszerű megoldás a palesztin problémára éppen a palesztin társadalom mélyen gyökerező törzsi jellegének kihasználása lenne. Ez alapján Ciszjordániában (eredeti történelmi nevén: Júdea és Szamária területén) több, egymástól független emirátust kellene létrehozni, amelyek sokkal nagyobb politikai legitimitással rendelkeznének saját lakóik körében. Emellett gazdaságilag és politikailag jóval virágzóbbak lennének, és – nem utolsósorban – jóval nagyobb eséllyel lépnének fel hatékonyan a terrorizmussal szemben.

A palesztin társadalom alapvetően törzsi társadalom

A „palesztin nemzet” valójában nem egy valódi nép, nem rendelkezik közös történelemmel, egységes kultúrával, sőt még közös nyelvvel sem igazán. A „palesztin nemzet” kizárólag a zsidó állam megsemmisítésének politikai eszközéül jött létre a hatvanas években.

A palesztinok között különböző arab nyelvjárások élnek

A júdeai sivatag beduinjai, a gázai beduinok, Gáza városi lakossága, Dzsenín „menekülttáborának” lakói, illetve városlakói, Nablusz (Schem) városlakói, Ramallah lakói, valamint a különböző falvak lakossága mind más-más családokhoz, klánokhoz tartoznak, kultúrájuk eltérő, nyelvjárásaik markánsan különböznek egymástól. A különbségek különösen élesek a beduin, a falusi és a városi csoportok között, de még ezeken belül is jelentős területi eltérések figyelhetők meg.

Ennek megfelelően például egy nabluszi Tuqán családhoz tartozó szülők szinte soha nem adnák férjhez (még fiatal és egészséges) lányukat egy hebroni Dzsabari család, egy jerichói Aríqát család  és pláne nem egy Dir Balut falusi parasztcsalád fiához vagy egy júdeai sivatagi beduin család tagjához.

Ez a példa egyértelműen mutatja, hogy a palesztin (és tágabb értelemben az arab) társadalomban az egyén elsődlegesen a családjához és a klánjához lojális – nem pedig egy modern, mesterségesen kreált nemzeti identitásra épülő államhoz.

Pontosan ebből fakad a Palesztin Hatóság totális illegitimitása. Nem azért utasítják el a legtöbben a Hatóságot, mert elleneznék annak antiszemita ideológiáját – a felmérések szerint ugyanis, ha ma lennének választások, a Hamász elsöprő többséggel nyerne –, hanem azért, mert idegen testnek, kívülről ráerőltetett, életükbe beleavatkozó nem legitim hatalomnak tekintik.

Miért is fizetne szívesen adót egy nabluszi vagy hebroni kereskedő a Mahmúd Abbász vezette Palesztin Hatóságnak – aki mellesleg Safedben született – vagy annak miniszterelnökének, Muhammad Musztafának – aki egy tulkaremi falusi családból származik –, hogy aztán ők döntsék el, mit szabad és mit nem szabad tennie?

Egy palesztin állam terrorállammá változna

Mivel a palesztin nacionalizmus egyetlen létező ideológiai alapja a zsidó állam megsemmisítése, bármilyen palesztin állam, amely létrejönne Ciszjordániában, szinte azonnal terrorállammá változna, és háborút indítana Izrael ellen. Ez bekövetkezhetne vagy a Hamász hatalomátvételével – ahogy az 2007-ben Gázában történt –, vagy magának a Palesztin Hatóságnak a közvetlen részvételével, ahogy a második intifáda idején (2000–2005) láthattuk, amikor a Hatóság jelentős területek felett szerzett ellenőrzést Ciszjordániában és Gázában (az oslói megállapodásokat követően).

Semmi sem köti össze a palesztinokat egy egységes néppé

Az Izrael-ellenességen kívül gyakorlatilag semmi sem köti össze a palesztinokat egyetlen egységes néppé. Ha holnap reggel varázsütésre eltűnne Izrael, és a helyén létrejönne egy palesztin állam, az a következő forgatókönyvek egyikébe torkollna: vagy véres polgárháború robbanna ki, vagy egy kegyetlen diktátor ragadná magához a hatalmat, vagy – ami a legvalószínűbb – mindkettő bekövetkezne különböző időszakokban. Pontosan úgy, ahogy a térség szinte összes mesterségesen létrehozott államában, Szíriában, Irakban és Líbiában történt.

A megoldás: helyi emirátusok

Az izraeli Közel-Kelet-kutató, dr. Mordechai Kedar néhány évvel ezelőtt kidolgozott egy tervet, amelynek lényege a Palesztin Hatóság felszámolása és helyette hét autonóm, egymástól független emirátus létrehozása Ciszjordánia főbb városi központjaiban: Hebronban, Jerichóban, Ramallahban, Nabluszban (Schem), Tulkaremban, Kalkílijában és Dzsenínben. A kialakított emirátusoknak a vezetését a helyi klánok és befolyásos családok vezetői alkotnák.

Az emirátusok nem lennének teljesen szuverének: nem rendelkezhetnének hadsereggel, Izrael pedig szükség esetén szabadon hajthatna végre katonai műveleteket a területükön, viszont teljes adminisztratív és gazdasági autonómiát kapnának. Könnyűfegyverekkel felszerelt rendőri erőt tarthatnának fenn – nagyjából ugyanolyan formában, mint amilyen autonómiával ma a Palesztin Hatóság rendelkezik a Ciszjordánia mintegy 20 százalékát kitevő területen és a palesztin népesség által lakott részek túlnyomó többségén.

A fent említett városi emirátusokon kívüli vidéki térségekre – ahol dr. Kedar szerint a ciszjordániai palesztin lakosság csupán mintegy 15 százaléka él – Kedar a teljes izraeli jog és igazságszolgáltatás kiterjesztését javasolja, a terület palesztin lakóinak pedig az izraeli állampolgárság megadását. A terv természetesen megőrizné a szabad mozgás jogát teljes Ciszjordánia területén.

A terrorizmus elleni harc és a kormányzati legitimitás

Az emirátusoknak a kormányai összehasonlíthatatlanul nagyobb politikai legitimitást élveznének a saját lakosságuk körében, mint ma a Palesztin Hatóság, amelyet – minden közvélemény-kutatás és a terepen szerzett tapasztalatok szerint is – gyűlölnek, és minimális legitimációval bír csupán. Ennek oka pontosan az, amit korábban már említettünk: a lojalitás elsősorban a családhoz és a törzshöz kötődik, miközben gyakorlatilag nem létezik valódi palesztin nép, amely legitimitást adhatna egy palesztin nemzeti kormánynak ahhoz, hogy beavatkozzon a polgárok életébe – különösen akkor, ha azok nincsenek törzsi vagy családi kapcsolatban azokkal, akik a hatalmat gyakorolják.

Emellett az emirátusoknak sokkal nagyobb érdeke fűződne a terrorizmus elleni hatékony fellépéshez és ahhoz, hogy megakadályozzák a saját területükről származó radikálisok részvételét az Izrael elleni terrorcselekményekben. A törzsek érdekei elsősorban a gazdasági virágzás, illetve a törzs tisztelete és jóléte. Így semmi sem ártana jobban az emirátusoknak, mint a saját területükről induló terrortevékenység – hiszen ennek következményei szankciók, letartóztatások és izraeli katonai beavatkozások lennének.

Ezzel szemben a Palesztin Hatóság motivációja (amely jelenleg hasonló autonómiával rendelkezik, mint amit a terv javasol) tisztán ideológiai: a palesztin nacionalizmus egyetlen létező ideológiai alapja a zsidó állam megsemmisítése.

Ez magyarázza, miért folytat a Hatóság a mai napig extrém uszítást a terrorizmus és az antiszemitizmus mellett az oktatási rendszerében, miért támogatja anyagilag a terroristákat, és miért követnek el időnként még a rendőrség tisztjei is terrorcselekményeket.

Egy további tényező, amely megerősíti a törzsi keret fontosságát a terrorizmus szempontjából az, hogy a mai Ciszjordániában a terrortevékenységek többsége a „menekülttáborokból” indul ki (amelyek amúgy nem táborok, lakóik pedig nem menekültek). Ennek oka, hogy ezeknek a területeknek a lakói más régiókból származó menekültek leszármazottai, így náluk már összeomlott a törzsi struktúra. Emiatt a radikálisabbak szabadon folytathatják a terrortevékenységüket anélkül, hogy a törzs „nagy testvére” megakadályozná őket, ezzel a terrorizmus fővárosaivá téve a menekülttáborokat.

Nincsenek varázslatos megoldások

Fontos hangsúlyozni, hogy az Izraeli-Palesztin konfliktusra nincs varázslatos, mindent megoldó recept, és ez a terv sem ilyen csodaszer. Nem ígéri a palesztin terrorizmus teljes és végleges felszámolását, ahogy azt sem, hogy hirtelen békés, testvéri viszony alakuljon ki Izrael és a palesztinok között.

Az azonban biztos, hogy sokkal észszerűbb és realisztikusabb politikai keretet teremtene a jelenlegi koncepciónál. A kormányzati legitimitás jelentősen magasabb szinten állna a helyi lakosság szemében, és jóval nagyobb eséllyel lépnének fel hatékonyan a saját területükön működő terrorizmus ellen az emirátusok, mint ahogy azt ma a terrorizmust támogató Palesztin Hatóság teszi.

Ez a megközelítés nem utópikus békeprojekt, hanem pragmatikus, a terep valóságából kiinduló terv, amely a jelenlegi helyzethez képest egyértelműen jobb kiindulópontot kínál mind a biztonság, mind a stabilitás szempontjából.

Törzsi jellegű kormányzattal rendelkező országok – az egyetlen virágzó államok az arab világban

Ha az arab világ térképét vizsgáljuk, országait három fő kategóriába sorolhatjuk: gazdaságilag sikeres és politikailag stabil országok, politikailag stabil, de gazdaságilag kudarcot vallott országok, valamint mind gazdaságilag, mind politikailag összeomlott országok.

Az utolsó kategóriába tartozó összes állam modern, mesterségesen létrehozott entitás, amelyet Franciaország és Nagy-Britannia rajzolt önkényesen a térképre, teljesen figyelmen kívül hagyva a helyi lakosság jellegét.

Ezzel szemben az első kategóriába tartozó államok kivétel nélkül olyanok, amelyek kormányzata törzsi jellegű – a legvilágosabb példák természetesen Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Katar.

Vannak középutas államok is, mint Marokkó vagy Egyiptom, amelyek politikailag viszonylag stabilak, de gazdaságilag messze elmaradnak a virágzástól. Ezekben az esetekben a politikai stabilitás abból fakad, hogy az államok organikusan fejlődtek ki, nem véletlenszerű határvonalak húzásával jöttek létre, és évszázadokon átívelő központosított uralommal rendelkeznek, lakosságuk körében pedig idővel viszonylag erős nemzeti identitást és népi összetartozási érzés alakult ki.

A virágzó államok sikere nem pusztán a kőolajnak köszönhető

Sokan azonnal felvetnék a cáfolatot ezzel a törzsi jelleg és siker közötti összefüggéssel szemben, hiszen a Perzsa-öböl menti gazdag államok pusztán a hatalmas olajtartalékaik miatt virágoznak.

A valóság az, hogy egyrészt kétségtelen, hogy az olaj kulcsfontosságú tényező Szaúd-Arábia, Katar, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Kuvait gazdasági prosperitásában, ugyanakkor más országok tapasztalatai alapján az olajban rejlő gazdagság önmagában sem politikai stabilitást, sem gazdasági sikert nem garantál. Másrészt viszont léteznek törzsi jellegű arab államok, amelyek nem rendelkeznek ilyen mértékű olajtartalékkal, mégis politikailag és gazdaságilag virágoznak.

Líbiában az egy főre jutó igazolt olajtartalék mennyisége közel áll Szaúd-Arábiáéhoz, mégis teljes mértékben összeomlott az állam minden szempontból. Ezzel szemben Omán (ami szintén erősen törzsi jellegű rezsim) egy főre jutó olajtartaléka nagyjából az irakinak a fele, mégis eléggé sikeres gazdasággal és stabil kormánnyal rendelkezik, míg Irak mind politikailag, mind gazdaságilag összeomlott.

Továbbá Kuvaitnak és Bahreinnek már a 18. század vége óta viszonylag stabil a politikai berendezkedése és a regionális mércével mérve meglehetősen prosperáló emírségek voltak – jóval azelőtt, hogy olajat fedeztek volna fel a területükön.

A következtetés világos: az olaj önmagában nem garancia a gazdasági virágzásra, de jelentősen hozzájárulhat ahhoz, ha megfelelően használják ki. A természeti kincsek helyes hasznosítása pedig csak politikailag stabil és rendezett államokban lehetséges, az arab világban pedig ilyen államok szinte kizárólag törzsi jellegű kormányzatok formájában léteznek.

A demográfiai kihívás

Az izraeli baloldali körök egyik legnagyobb aggodalma a tervvel kapcsolatban éppen az, hogy a javaslat szerint izraeli állampolgárságot kapnának azok a vidéki palesztinok, akik nem tartoznának bele az emirátusok területébe. Véleményük szerint ez aláásná Izrael zsidó többségét (a demográfiai kérdés egyébként az egyik fő oka annak, hogy az izraeli baloldal miért támogatta a kétállami megoldást).

Fontos hangsúlyozni, hogy a Ciszjordániában élő palesztin lakosságról rendelkezésre álló adatok rendkívül korlátozottak és bizonytalanok. A Palesztin Hatóság hivatalos adatai szerint több mint 3 millió palesztin él a területen, ám ezek az adatok egyáltalán nem tekinthetők megbízhatónak (a nyilvántartásaikban például szerepelnek olyan személyek is, akik a 19. században születtek, illetve több százezer külföldre emigrált palesztin is). Emiatt nehéz pontosan meghatározni a vidéki és városi lakosság valós arányát.

A sokkal hitelesebb független becslések szerint a Ciszjordániában élő teljes palesztin népesség nem haladja meg az 1,5 millió főt.

Az viszont kétségtelen, hogy a 3 milliós szám messze túlzó, és a palesztin lakosság túlnyomó többsége valóban a nagyvárosokban és azok agglomerációiban koncentrálódik. Következésképpen minél inkább ki kellene terjeszteni az emirátusok területét úgy, hogy azok magukba foglalják a környező agglomerációkat, így jóval kevesebb palesztin maradna, aki izraeli állampolgárságot kapna.

Első kísérleti projekt – Hebron

Dr. Kedar azt javasolja, hogy kísérleti projektként Hebronnal kezdjenek, mivel ez a város rendelkezik a leginkább törzsi jellegű társadalommal Ciszjordánia összes nagyvárosa közül.

Valóban, 2025 júliusában a Wall Street Journal számolt be arról, hogy Hebron öt vezető sejkje – a város főbb törzseinek képviselői – levelet küldött Nir Barkat izraeli gazdasági miniszternek (aki már évek óta a színfalak mögött dolgozik a terv előmozdításán), melyben kifejezték óhajukat, hogy szakítsanak a Palesztin Hatósággal, hozzanak létre önálló hebroni emirátust, csatlakozzanak az Ábrahám-egyezményekhez, és békében, együttműködésben éljenek Izraellel.

A Palesztin Hatóság fenyegetései és az ezt követő erőszakos reakciók, valamint az izraeli kormány részéről nyilvánosan hiányzó komoly elköteleződés miatt az ügy egyelőre nem haladt előre (legalábbis a nyilvánosság előtt nem). Sőt, néhány hebroni törzs nyilvánosan cáfolta a hírt. Mindazonáltal ez az eset egyértelműen mutatja, hogy a palesztin oldalon is létezik igény egy ilyen jellegű rendezésre.