Irán stratégiája: belső ösztönzők és lehetséges forgatókönyvek

Az iráni vezetés mozgatórugói

A kormányzati és a döntéshozói megnyilvánulások látszatán túl, mélyebb erők irányítják a külpolitikai stratégiai döntéseket (ezek azonban nem kapcsolódnak a „mély állam” fogalmához). Akárcsak bármely más államot, Iránt is a szuverenitásának megőrzése, a belső és regionális biztonsága, valamint az erőforrások megszerzése motiválja. Irán ezeket az alapvető létfontosságú törekvéseket osztja Izraellel és az arab Öböl-menti államokkal. Középhatalomként azonban Irán a létfontosságú törekvésein túl egy másik célt is követ: a hegemóniát. Törökországhoz, Egyiptomhoz és Irakhoz hasonlóan Irán is régóta törekszik a hegemóniára és regionális uralmi pozícióra. Az iráni állam ezen logikája változatlan maradt az iszlám rezsim 1979-es hatalomra kerülése után is. Az iszlám rezsim a hegemónia elérésének célját az iszlám forradalom exportálásával keretezte át. Ezen túlmenően az iszlám rezsim igyekezett fenntartani Irán biztonságát, 1980-ban háborút indított Irak ellen és megszakította a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, hogy megőrizze szuverenitását, különösen az olaj- és a gázkészletein alapuló gazdasági szuverenitását.[1]

Irán hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy nem tudja kiterjeszteni hegemóniáját a Közel-Keleten, amely az 1950-es évek óta az amerikai dominancia fellegvára lett. Az iráni–iraki háború rámutatott Irán katonai és gazdasági erejének határaira. Ennek fényében Irán az 1990-es évek elején felülvizsgálta stratégiai biztonsági doktrínáját. A vallási vezetés és a Forradalmi Gárda felügyelete alatt nem mutatott hajlandóságot a liberalizációra és a nyugati gazdasági modell átvételére, és igyekezett megőrizni a belső rendet, valamint a külpolitikai eszköztárát.

Irán három módszert határozott meg az ország biztonságának megőrzésére. Először, egy közel-keleti milíciákból álló hálózatot, amely Irán helyett harcolna. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy az iraki–iráni háború teljesen tönkretette Iránt és több millió áldozatot követelt. Hasonló jellegű konfliktusok megelőzése érdekében Irán úgy döntött, hogy síita milíciákból álló pajzsot hoz létre az ország körül.[2] Másodszor, a légi harci repülőgépek hiányának pótlására (a nemzetközi szankciók és a magas költségek miatt) az iráni stratégák egy rakétaprogram kidolgozásának gondolatával álltak elő. Harmadszor, Irán az észak-koreai nukleáris elrettentési modellt vette alapul és együttműködést keresett Észak-Koreával, a nukleáris programhoz szükséges technológia megszerzése érdekében.[3] A reformista Mohammad Khatami elnöksége alatt (1997–2005) mindezek az elképzelések már kialakítás alatt álltak, és az iráni politika és a titkosszolgálatok szakértői előtt is ismertek voltak. A konzervatív Mahmud Ahmadinezsád (2005–2013) nyíltan végrehajtotta ezeket a stratégiákat, ezzel elindítva ezzel a közel-keleti konfrontációs politika új korszakát.[4]

Az iráni államot terjeszkedő jellege is vezérli, mivel inkább birodalmi állam, mint nemzetállam. Az 1979 óta fennálló iszlám rezsim nem változtatott a Pahlavi-dinasztia és az azt megelőző dinasztiák általános politikáján, amelyek úgy vélték, hogy az állam egységének biztosításához egy síita-perzsa központú kormányzásra van szükség, és ugyanazokat az állami irányelveket támogatták. A 19. század óta azonban az államról alkotott szekuláris és etnikai nézetek kihívást jelentenek ezen törekvés számára. Az 1979-ben igen aktív szekuláris erők legyőzése érdekében, az iszlám vezetés kiterjesztette a síita dimenziót, kizárólag  a vallási elemre fókuszálva és elnyomva minden szekularizációs folyamatot. Ezen felül elnyomta az iráni kurdok és más csoportok autonómiaköveteléseit is.

Egy másik belső tényező az iráni politika és vallás álcázó és ezoterikus jellege. A síita hagyományban, valamint a régi iráni állam királyságában a politika ezoterikus jelleget kölcsönöz a kormánynak, a vezetést egyfajta ihletett, titokzatos és abszolút hatalommá emelve. Egyrészt az ezoterikus vezetőről alkotott vallási kép vonzó lehet az iráni lakosság egy részének, másrészt a valódi indítékok és stratégiai döntések elrejthetőek és látszólag vallási hiedelmekbe vagy diskurzusokba burkolhatóak. Továbbá igazolhatók a nép számára, akkor is, ha ez a gazdasági és politikai elszigetelődés kockázatával jár, amelynek az árát a gazdasági instabilitás miatt, a lakosság fizeti meg.[5]

A harmadik hatalmi tényező az úgynevezett „kizilbászi szindróma”. A kizilbásziak (vörösfejűek) azerbajdzsáni és anatóliai török törzsek tagjai voltak, akik a Szafavida Birodalom gerincét alkották; szélsőséges síita és ezoterikus harcosok, akik még a szafavida állam számára is túl nagy hatalomra tettek szert. A mai Forradalmi Gárda annyiban hasonlítható a Kizilbáshoz, hogy doktrínán alapuló erővé vált, amely végül magát az államot is irányítja.[6]

A politikai érzelmek szintjén a nemzeti büszkeség belső hajtóereje jelentős szerepet játszhat az iráni politikában. Ez a tényező korábban Egyiptomot és Irakot is tévútra vezette. Irán – akárcsak Egyiptom, Törökország és Irak – egykor a régiót uraló nagy civilizáció és birodalom volt. Ennek következtében a történelmi tudatának kialakulásakor nem vették figyelembe az elmúlt két évszázad radikális geopolitikai változásait. Irán elvárja, hogy az USA, Izrael és az arab államok tiszteljék Irán hatalmi ambícióit és jogát a dúsításon alapuló katonai nukleáris program folytatására, valamint regionális vezető szerepét. Ez a stratégia lényegében nem változott az egymást követő iráni vezetések alatt.[7]

A decentralizáció a másik meghatározó belső tényező, amelyet figyelembe kell venni. Az iráni állam uralkodó vallási vezetése rájött, hogy nem rendelkezik a szükséges képességekkel ahhoz, hogy egy olyan hatalmas országot, mint Irán, központi hatalommal közvetlenül irányítson. Ennek eredményeként létrehozott egy többközpontú politikai rendszert, amely látszólag félig autonóm módon működik, de a fontos döntések és kinevezések tekintetében vallási jóváhagyásra van szüksége. Ez feudalizációhoz vezetett, mivel minden hatalmi központ – legyen az egy jelentős intézmény vagy egy személy köré szerveződő – gyengíti az államot, ösztönzi a korrupciót és a hatékonyság hiányát. Az elit tagjai között feszültség és versengés alakul ki. Az elnökséggel és a hadsereggel szemben, amelyeknek megkülönböztetett szerepük van, a Forradalmi Gárda a decentralizált védelem saját célkitűzéseit követi.[8]

Irán stratégiája

A stratégia két aspektusát kell megkülönböztetnünk. A biztonsági intézkedések a belső stratégia kulcsfontosságú elemei. A Sah titkosszolgálata, az Állami Hírszerzési és Biztonsági Hivatal (SAVAK) rendkívül hatékonyan működött, és az iszlám rezsim SAVAMA-nak (Hírszerzési Minisztérium) nevezte át, megtartva a korábbi személyzetet és az ország feletti ugyanolyan hatékony ellenőrzést. Ahogy az idő múlásával nőtt a finanszírozás, a SAVAMA még hatékonyabbá vált. A Basij, az Iszlám Forradalmi Gárdához (IRGC) tartozó, több ezer fiatalból álló félkatonai önkéntes csoport, segíti a SAVAMA munkáját. Szinte minden iráni utcán vannak megfigyelő állomásai, a társadalmi élet legfontosabb területein dolgoznak és szigorú ellenőrzést gyakorolnak a lakosság felett.[9]

A vallási gyakorlatot és retorikát is felhasználják e kontrol megerősítésére, különösen a népi síita vallásgyakorlatot, amelyet a szent helyekre tett zarándoklatok, valamint a síita gyászszertartásokhoz és látogatásokhoz kapcsolódó szokások és hiedelmek tartanak fenn. Az iszlám rezsim a palesztin kérdést is felhasználja arra, hogy a lakosságot Izrael és a Nyugat ellen mozgósítsa, és a figyelmet egy külső ellenségre terelje.[10]

A belbiztonsági intézkedések egy bizonyos időszakra nézve hatékonyak lehetnek, de az állam érdekeit tekintve hatástalanok maradtak. Az elmúlt 20 évben Iránban folyamatos politikai és gazdasági zavargások zajlottak. Iránon belül az etnikai kisebbségek – különösen a kurdok, az arabok és a beludzsok – támogatják azokat a milíciákat, amelyek aktívan hajtanak végre támadásokat az országban. A fiatalabb generáció ellenzi a nőkkel szemben előírt vallási szabályokat, és tömegesen vándoroltak ki Nyugatra. Ezenkívül a biztonsági apparátusok akadályozzák a fejlődéshez elengedhetetlen gazdasági és politikai szabadságot. Ez szétzilálja és veszélybe sodorja az iráni rezsimet. Az iráni kormány számos tagja ellenzi a belbiztonsági intézkedéseket vagy anyagi nehézségekkel küzd, ezért információt ad el a CIA-nak vagy a Moszadnak. Továbbá a különböző biztonsági ügynökségek és a vallási vezetők közötti szoros kapcsolatok miatt a véleménynyilvánítás és a mozgásszabadság feletti ellenőrzés a kommunista rezsimekhez hasonlóan totális, ami a társadalom tekintélyes részét ellenzékbe sodorja.[11]

Külpolitikai szinten Irán stratégiája a mindent vagy semmit játszmára épül, amelynek keretében önmegsemmisítő kockázatokat vállal annak érdekében, hogy a másik fél adja meg magát elsőként. Az iráni–iraki háborúban (1980–1988) Irán több millió fiatalt vont be öngyilkos merényletekbe, ami lehetetlenné tette Irak számára, hogy megnyerje a költséges szárazföldi háborút. Irán emellett milíciák hálózatát hozta létre Irakban, Jemenben, Libanonban, Gázában és Szíriában, annak érdekében, hogy az amerikaiak számára túl drágává váljon a háború Irán ellen, és így az Egyesült Államok feladja az iráni atomfegyverzet felszámolásának célját. 2015-ben Obama ennek eredményeként engedett és aláírta az Iránnal kötött Közös Átfogó Cselekvési Tervet. Irán stratégiája Trump elnöksége alatt is változatlan maradt, de Trump egy kockázatvállalást kedvelő republikánus, aki készen állt arra, hogy eljátssza a meghátrálást, és két pusztító háborúba (2025-ben és 2026-ban), a megegyezés ígéretével áltassa Iránt. Iránnak még mindig megvan a Hormuzi-szoros kártyája (és a Bab-el-Mandeb-szoros kártyája a jemeni síita húszi milícia felügyelete alatt), amelyet teljes mértékben kijátszik a jelenlegi tárgyalások során. Trump erre blokáddal válaszolt, amíg az USA vagy Irán meg nem hátrál.[12]

Irán ugyanazt a stratégiát alkalmazza Izrael és az arab öböl-menti államok esetében is. Vagyis arra kényszeríti őket, hogy engedjenek, ha nem akarnak még több emberéletet és nagyobb gazdasági veszteségeket. Az iráni rezsim több tízezer rakétát és drónt gyártott, így a háború kockázata túl drágává vált Izrael és az arab öböl-menti államok számára. Ennek eredményeként évekig zsarolták őket, hogy ismerjék el Irán dominanciáját a Közel-Keleten. Annak ellenére, hogy Iránnak hatalmas ember- és pénzügyi veszteségeket okozott, Izraelt és az arab államokat a jelenlegi háborúban folyamatosan bombázták. Ennek a tervnek az a hátránya, hogy nagyon költséges, miközben Irán 2025-ben és 2026-ban több ezer embert és több száz milliárd dollárnyi infrastruktúrát veszített, valamint elszigetelte magát szomszédaitól.[13]

Lehetséges forgatókönyvek

A mindent vagy semmi stratégiából csak három lehetséges kimenetel létezik: vagy Irán enged, vagy az USA és Izrael enged, vagy a játék még évekig folytatódik.

Az első forgatókönyv szerint Irán beleegyezik abba, hogy korlátozza rakétaprogramját és drónprogramját, valamint feladja a milíciákat és a dúsított uránt. Trump ezt a helyzetet feltétel nélküli megadásnak nevezi. Ez a legvalószínűbb forgatókönyv és az USA hajlandó néhány kisebb engedményt tenni Iránnak a hírnevének megőrzése érdekében, különösen pénzügyi ösztönzők formájában. A legnagyobb probléma, hogy a dúsított urán, Pakisztánban, Kanadában, az északi országokban, Kínában vagy Japánban kerülhet elhelyezésre, ahelyett, hogy ragaszkodnának ahhoz, hogy a dúsított uránt az USA-ba szállítsák. Cserébe azért, hogy Irán átadja a dúsított uránt az Egyesült Államoknak, az Egyesült Államok potenciálisan pénzügyi kompenzációt nyújthat Iránnak, pénzügyi segítség és a befagyasztott vagyon felszabadítása formájában. A milíciák kérdése is megoldható, ha azok politikai pártokká alakulnak (különösen az iraki síita milíciák), bár nincs garancia arra, hogy béke fog uralkodni ezekben az országokban.

A második forgatókönyv szerint Izrael és az Egyesült Államok engednek. Ez csak akkor lehetséges, ha két dolog történik egyszerre: a demokraták átveszik az irányítást a Kongresszusban, nyomást gyakorolva Trumpra, valamint a Hormuzi-szoros drasztikusan befolyásolja az olajárakat, ami globális gazdasági válságot eredményez. Irán néhány hónapig kibírja a blokádot, de a globális gazdaság nem. Ennél is fontosabb, hogy iráni olaj nélkül Kína nem tudja sokáig fenntartani gazdaságát. Így az Egyesült Államok számára kihívást jelent majd az iráni háború folytatása, ha a republikánusok elveszítik a 2026. novemberi választásokat, és akár Izrael is megadhatja magát, ha Netanjahu elveszíti a 2026. októberi választásokat.

A harmadik lehetőség szerint az Egyesült Államok és Izrael úgy dönt, hogy folytatja a háborút, amint a jelenlegi tárgyalások kudarcba fulladnak. Ezen opció mentén Irán utolsó aduja a Vörös-tengeren és a Hormuzi-szorosban zajló tengeri szállítás akadályozása lesz. Ha ez bekövetkezik, az USA és Izrael meggyőzi a többi államot, hogy segítsen a Hormuzi-szoros megnyitásában. Ez a forgatókönyv kiterjeszti a konfliktust Jemenre és Irakra és jelentős gazdasági hatással lesz a globális gazdaságra. Mindenki súlyos árat fog fizetni, de Irán még jobban szenvedni fog, mivel energiaipari létesítményeinek bombázása teljesen szétzilálná az iráni államot, ezzel pedig megteremtené a megosztottság és az etnikai kisebbségeket érintő polgárháború lehetőségét.

Összegzés

Európai szemszögből nézve az iráni háború felesleges és csupán olyan energia- és gazdasági katasztrófát idéz elő, amely a legrosszabb időpontban következik be – az ukrajnai háború nyomán kialakult energiaválság közepette. A Perzsa-öbölből származó olaj és gáz hiányában Európának kevés és költséges választása van, ezért az elkövetkező hetekben és hónapokban Európa legfőbb kihívása az lesz, hogy biztosítsa az energiaellátást, és megmentse az európai gazdaságokat az összeomlástól. Az Európai Unió vezetése nem akar belekeveredni az Iránnal vagy Kínával folytatott konfliktusokba, és inkább a demokraták napirendjét követi, amely az Oroszországgal való konfliktusra összpontosít. Ha az Egyesült Államok megállapodást köt Iránnal az európaiak biztosítani tudják az energiaellátást és minden erőfeszítésüket Ukrajnára összpontosíthatják. Ha nem, akkor az EU megvárhatja, amíg a demokraták átveszik az irányítást a Kongresszusban és esetleg 2028-ban újra megnyerik az elnöki posztot.

Mi motiválja Irán stratégiáját?

Irán stratégiai viselkedését három fő tényező alakítja:

• rezsim túlélése és belső kontroll
• regionális hegemónia iránti törekvés
• aszimmetrikus elrettentés kiépítése (milíciák, rakéták, nukleáris opció)

Melyek a legfontosabb belső tényezők?

Hatalmi struktúra:

• Többközpontú, félig decentralizált rendszer
• Kulcsszereplő: Forradalmi Gárda (IRGC)
• Vallási legitimáció → politikai döntések elfedése

Rezsimbiztonság: 

• Kiterjedt megfigyelés (titkosszolgálat + Basij)
• Vallási kérdések (síita narratíva, palesztin ügy)
• Belső elnyomás mint stabilizáló eszköz

Strukturális gyengeségek:

• Etnikai feszültségek (kurdok, arabok, beludzsok)
• Fiatal generáció elégedetlensége
• Elit fragmentációja és a korrupció

Irán biztonsági stratégiájának három pillére

1. Proxyhálózat (milíciák) → A közvetlen háború túl költséges
2. Rakéta- és drónprogram → Légi fölény hiánya
3. Nukleáris elrettentés → USA elleni biztosíték

Hogyan működik Irán külpolitikai stratégiája?

Kulcselv: „mindent vagy semmit”

Irán célja:

• a konfliktus költségeinek maximalizálása az ellenfél számára
• az ellenfél politikai megtörése (USA, Izrael, Öböl-államok)

Eszközök:

• Hormuzi-szoros fenyegetése
• regionális milíciák aktiválása
• folyamatos eszkaláció kontrollált szinten

A stratégia fő gyengeségei

• extrém gazdasági költségek
• nemzetközi elszigetelődés
• belső instabilitás növekedése
• túlzott függés nem állami szereplőktől

Lehetséges forgatókönyvek

Forgatókönyv 1 – Irán enged (legvalószínűbb)

Jellemzők:

• nukleáris és rakétaprogram korlátozása
• milíciák visszaszorítása
• szankciók enyhítése

Következmény:

• gazdasági stabilizáció
• a politikai presztízsvesztés részben kezelhető

Forgatókönyv 2 – USA/Izrael enged

Jellemzők:

• amerikai belpolitikai fordulat
• globális energiaválság

Következmény:

• Irán regionális pozíciója erősödik
• nukleáris program de facto elfogadása

Forgatókönyv 3 – Elhúzódó háború

Jellemzők:

• tengeri útvonalak blokkolása
• regionális eszkaláció (Jemen, Irak)

Következmény:

• globális gazdasági sokk
• Irán súlyos belső destabilizációja

Mit jelent mindez Európa számára? 

Kulcskockázat:

• energiaellátás összeomlása

Stratégiai dilemmák:

• USA-követés vs. autonómia
• Ukrajna vs. Közel-Kelet prioritás