A szó eredeti jelentése és a belső küzdelem
A dzsihád arab kifejezés, melynek szó szerinti jelentése erőfeszítés, törekvés, küzdelem.
Az iszlám történetében, különösen az úgynevezett szúfi, misztikus irányzatok hangsúlyozták a „belső dzsihád” jelentőségét. E felfogás szerint a küzdelem az ember saját lelkében zajlik: az önfegyelem gyakorlása, az önmegtartóztatás, a rossz hajlamok elleni küzdelem és a „rossz én” feletti győzelem jelenti az igazi erőfeszítést. Ebben az értelemben a belső megtisztulás és az erkölcsi fejlődés a dzsihád központi eleme. Mindazonáltal a vallási és történelmi források jelentős részében a dzsihád kifejezést elsősorban a muszlim közösséget érő külső fenyegetéssel, vagyis fegyveres konfliktussal összefüggésben használták.
Kik az „ellenségek”? – A Korán versei és a védelmi jelleg kérdése
A dzsihád értelmezése szorosan összefügg azzal, hogy kik minősülnek ellenségnek. A Korán több helyen említi a dzsihádot, általában a muszlimokat üldöző vagy elnyomó csoportokkal kapcsolatban. A versek többsége arra utal, hogy addig kell harcolni, amíg a hitetlenek általi elnyomás meg nem szűnik. Ugyanakkor számos vers egyértelműen kimondja: ha az ellenség felhagy a harccal és az elnyomással, a muszlimoknak is abba kell hagyniuk a küzdelmet.
Ezen versek nagy része arra az időszakra datálható, amikor Mohamed Medinában élt, miután szülővárosából, Mekkából elűzték. Valószínűleg éppen a muszlim közösség akkori gyenge, kiszolgáltatott helyzete miatt – amikor a mekkai lakosok üldözték és elnyomták őket Mohamed és új vallása miatt – kaptak a versek erősen védelmi jellegű hangsúlyt.
Modernista muszlimok: a dzsihád mint önvédelem
A modernista muszlim gondolkodók és teológusok közül sokan határozottan állítják, hogy a Koránban említett dzsihád kizárólag védelmi háborút jelent. Értelmezésük szerint a fegyveres küzdelem kizárólag akkor megengedett, ha az iszlám közösséget – vagy a muszlimokat – közvetlen támadás, elnyomás vagy veszély fenyegeti, és a harc célja kizárólag a védekezés, az elnyomás megszüntetése.
Ugyanezen értelmezés hívei szerint az úgynevezett „támadó dzsihád” – vagyis a megelőző vagy terjeszkedő célú háborúskodás – nem a Korán eredeti tanításából fakad, hanem később alakult ki, elsősorban politikai és hatalmi okokból. Véleményük szerint ez a koncepció csak az iszlám birodalmak gyors területi terjeszkedése idején, a 7–8. század fordulóján és azt követően nyert teret. Ebben az időszakban a muszlim vezetőknek vallási legitimációra volt szükségük a hódításokhoz és az egyre nagyobb birodalmak fenntartásához. Így – sokak állítása szerint – a támadó jellegű dzsihád inkább történelmi fejlemény és utólagos teológiai igazolás, mintsem a Korán elsődleges, eredeti üzenete.
A 9. fejezet versei és a kevésbé toleráns hangvétel
A Korán 9. fejezetében (at-Tawba), amelyet a kutatók többsége a mekkai hódítást követő évre datál, több olyan vers is található, amelyek jóval kevésbé türelmes hangvételűek. Közülük az egyik legismertebb így szól:
„Amikor a szent hónapok leteltek, akkor öljétek meg a többistenhívőket, bárhol találjátok is, és fogjátok el őket, vegyétek körül őket, és leselkedjetek rájuk minden leshelyen! Ha azonban megtérnek, megtartják az imát és megfizetik a zakátot, akkor engedjétek el őket szabadon. Allah bizony megbocsátó és irgalmas.”
E versből sokan arra következtetnek, hogy Mohamed utasítást ad a pogányok (többistenhívők) megölésére mindaddig, amíg át nem térnek az iszlámra – hiszen az ima és a zakát (kötelező alamizsna) az iszlám öt alappilléréből kettő. Ugyanakkor a modernista muszlimok hangsúlyozzák, hogy még itt is a történelmi kontextust kell figyelembe venni: ez a fejezet állítólag azután született, hogy a mekkaiak (állításuk szerint) megszegték a 628-ban elfogadott hudajbíjai szerződést a muszlim közösséggel, így a vers kizárólag az akkori mekkaiakra vonatkozik.
A nászikh-manszúkh elve és a támadó dzsihád
A klasszikus iszlám jogtudomány – a saría – alkalmazza az „an-nászikh val-manszúkh” elvét, vagyis a „hatályon kívül helyező és a hatályon kívül helyezett” elvét a Korán dzsiháddal kapcsolatos verseire. Eszerint ha két vers ellentmond egymásnak, a később kinyilatkoztatott vers felülírja a korábbit, így az érvényét veszti. Tehát a korai, kizárólag védelmi dzsihádot parancsoló versek hatályukat vesztik a későbbi, támadó jellegű dzsihádot is engedélyező versek javára.
Az Iszlám földje és a háború földje – a világ felosztása
A klasszikus muszlim jog szerint a világ két részre oszlik: a „Dár al-Iszlám” (az iszlám földje), ahol már az iszlám uralkodik és a „Dár al-Harb” (a háború földje), vagyis azok a területek, ahol még nem az iszlám az úr. Ennek megfelelően a muszlimok számára kötelesség kiterjeszteni az iszlám uralmát az egész Dár al-Harb-ra, amíg az egész világ muszlim uralom alá nem kerül.
Az iszlám jog szerint a dzsihád megindítása előtt figyelmeztetni kell a megtámadott népet vagy államot, és fel kell ajánlani nekik az iszlám békés módon történő elfogadását. Ha ezt visszautasítják, meg szabad támadni őket. A többségi vélemény szerint azonban ez a figyelmeztetés csak akkor kötelező, ha az érintettek még nem hallottak az iszlámról. Ha már tudnak róla, akkor ez nem szükséges, így a történelem során ez a lépés gyakorlatilag soha nem történt meg.
Civil áldozatok
A civilek elleni támadással kapcsolatban a klasszikus muszlim jog nem tiltja kifejezetten a nem harcosok megölését, hanem a harcképes és harcképtelen csoportok között tesz különbséget. Eszerint megengedett a felnőtt férfiak megölése függetlenül attól, hogy harcolnak-e vagy sem, míg tilos szándékosan ölni azokat, akik általában nem vesznek részt a harcban – vagyis a nőket és a gyermekeket –, hacsak nem vesznek részt aktívan a küzdelemben. Néhány vélemény szerint a nők megölésének tilalma részben abból fakad, hogy tilos a vagyont pusztítani. A háborúban foglyul ejtett ellenséges nők ugyanis a muszlimok tulajdonává válnak.
A mainstream iszlám szerint több okból kifolyólag is tiltottak a civilek elleni öngyilkos merényletek, illetve a nők és gyermekek barbár meggyilkolása olyan terrorszervezetek által, mint az Iszlám Állam vagy a Hamász – mind a nők és gyermekek elleni szándékos támadás, mind az öngyilkosság tilalma miatt.
Kényszerítő áttérés és a „könyv népe” státusza
A klasszikus iszlám jog szerint egy terület elfoglalása után a pogányokat kényszeríteni kell az iszlám vallás felvételére, ellenkező esetben meg kell ölni őket. A „könyv népe” (arabul: ahl al-kitáb) – vagyis az egyistenhívő zsidók és keresztények – esetében azonban nem kötelező az erőszakos áttérés. Megengedett, hogy vallásukat szabadon gyakorolják, ha fizetik a fejadót (a dzsizjét) és betartanak bizonyos korlátozásokat. Így ők „dhimmi”, tehát „védett, védenc” státuszt kapnak.
A gyakorlatban – az arab-félsziget korai törzseinek kényszerítő áttéréseit leszámítva – szinte soha nem fordult elő erőszakos tömeges áttérés. A legtöbb muszlimmá válás önkéntes volt, mivel a történelem során a muszlim birodalmakban élő nem muszlim lakosok jelentős része nem kívánt másodrendű állampolgár maradni.
Ki hajthat végre dzsihádot? Az állam vs. független szervezetek
Fontos hangsúlyozni, hogy a klasszikus iszlám jog szerint a dzsihád kihirdetésének joga kizárólag a muszlim birodalom vezetőjét illeti meg. Így az Omajjád, Abbászida, Mamlúk vagy Oszmán Birodalomnak a háborúi dzsihádnak számítottak.
Ugyanakkor amikor független, civilekből álló szervezetek, mint az al-Káida vagy az Iszlám Állam saját hatáskörben hirdetnek dzsihádot és hajtanak végre terrortámadásokat, az egy kifejezetten modern jelenség.
A modern dzsihád gyökerei: gyarmatosítás, megaláztatás és radikalizálódás
A modern dzsihád a 19. és 20. században kibontakozó nyugati nagyhatalmak – elsősorban a brit és a francia – muszlim területek szinte teljes meghódításának következményeként alakult ki, amelynek csúcspontját az Oszmán Birodalom első világháborús felbomlása jelentette, amikor annak szinte teljes területe brit és francia ellenőrzés alá került.
A 20. század folyamán, ahogy a közel-keleti új nemzetállamok fokozatosan kivívták függetlenségüket, az általános felfogás az volt, hogy immár a nemzetállamok vezetői jogosultak a dzsihád kihirdetésére. Így például sokan dzsihádnak tekintették Egyiptom Izrael elleni háborúit 1948-ban, 1967-ben és 1973-ban is.
Mindenesetre ebben az időszakban teljesen új helyzet jött létre, amelyhez a muszlimok korábban nem voltak hozzászokva: szinte az egész muszlim világ idegen uralom alá került, majd később az egykor fenséges iszlám Oszmán Birodalom területén világi nemzetállamok jöttek létre. Ez mély megaláztatottságérzést keltett a muszlimokban, és sokan keresték a választ arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett meg mindez, ha az iszlám az igaz vallás, amelynek győzedelmeskednie kell?
Sok iszlám megújulási mozgalom – például az egyiptomi Muszlim Testvériség – erre azt a választ adta, hogy ez a helyzet azért következhetett be, mert a muszlimok eltávolodtak az iszlámtól, és ezért vissza kell térni a tiszta, eredeti iszlámhoz. Ennek megfelelően a Muszlim Testvériség illegitimnek tekinti Egyiptomot és a modern arab nemzetállamokat, valamint aktívan dolgozik azon, hogy bevezetésre kerüljön az iszlám uralom és az iszlám törvénykezés.
A Muszlim Testvériség szervezet körében a mai napig nem jellemző az erőszak és a terrorizmus alkalmazása. Tevékenysége elsősorban propagandára, az iszlám terjesztésére irányul – ma már Európában és a nyugati világban is –, ám a Testvériség hatására számos modern terrorszervezet jött létre, mint például az al-Káida vagy az Iszlám Állam. Ezek a szervezetek a dzsihád nevében követnek el merényleteket és harcolnak aktívan mind a modern arab nemzetállamok – általuk hitetlennek és világi eltévelyedettnek tartott – hatalmai, mind a nyugati országok ellen.
Mint említett, ez a jelenség – beleértve az öngyilkos merényleteket is, amelyek a klasszikus iszlám mainstream értelmezése szerint tiltottak – egyértelműen modern fejlemény. Csak az utóbbi évtizedekben kezdett egyre több muszlim vallástudós úgy nyilatkozni, hogy ezek megengedettek.
Mi az a „sahíd”?
A kifejezés szó szerinti jelentése „tanú”, vagyis olyan személy, aki tanúskodik Isten előtt. Az iszlám tanítása szerint az a személy, aki szent háborúban – dzsihádban – esik el, „sahíd”-nak minősül, és ezért bűnei megbocsáttatnak, megkíméltetik a sír kínjaitól, közbenjárhat rokonaiért Isten előtt, a paradicsomban pedig a trón árnyékában pihenhet, ahol bőséges étel-ital várja, és élvezheti a Korán számos versében említett, illetve a hadísz-irodalomban még részletesebben leírt 72 szűz szexuális szolgálatait.
Összegzés
A dzsihád eredeti jelentése az iszlámban „erőfeszítés” vagy „küzdelem”, amely elsősorban a belső, lelki küzdelmet jelenti az önfegyelem és erkölcsi megtisztulás érdekében. A Korán korai verseiben a dzsihád gyakran a muszlim közösséget fenyegető külső veszélyek elleni védelmi harcot jelölte, nem pedig terjeszkedést vagy kényszerítő áttérést. A modernista értelmezés szerint a támadó dzsihád későbbi történelmi és politikai fejlemény, nem a Korán eredeti tanítása.
A klasszikus iszlám jog szabályozta a háborúban való részvételt, kiemelve a civilek és a „könyv népe” védelmét. A modern dzsihád jelensége, mint az öngyilkos merényletek és radikális terrorszervezetek, a 19–20. századi gyarmati és politikai konfliktusokra vezethető vissza. A Muszlim Testvériség és a hasonló mozgalmak inkább ideológiai és vallási megújulásra törekedtek, de hatásukra alakultak ki újabb radikális csoportok. A klasszikus iszlám jog szerint a dzsihád olyan háború, amelyet az uralkodó hirdet meg, és ez a háború lehet támadó jellegű is. A modernisták szerint azonban – akik a 19. század végén megjelenő mozgalom voltak, és nem tudtak áttörni az iszlám mainstreambe – nincs támadó dzsihád. A szúfik szerint a dzsihád elsősorban belső küzdelem, de ők sem vetik el a támadó dzsihád elvét, mivel a szúfik misztikus mozgalmak, nem pedig az iszlám jogi iskolái.
