Tanzimat-reformok: Modernizáció és liberalizáció az Oszmán Birodalomban

Jelen elemzés célja, hogy ráirányítsa a figyelmet egy kevésbé ismert, ám igen jelentős történelmi fejezetre: az Oszmán Birodalom 1839 és 1876 között végrehajtott úgynevezett Tanzimat[1]-reformjaira. Ezek a korszakhoz képest rendkívül világi jellegű reformok voltak, amelyek fontos alapot teremtettek Atatürk későbbi, még átfogóbb és radikálisabb reformjaihoz.[2]

A Tanzimat-reformok alapjai

A Tanzimat-korszakot közvetlenül II. Mahmud szultán (1808–1839) reformjai előzték meg. Mahmud hitt abban, hogy a birodalom területi épsége és biztonsága kizárólag a hadsereg erején múlik. Emiatt az általa végrehajtott reformok – még azok is, amelyek látszólag nem kapcsolódtak közvetlenül a katonai szférához, mint például az új iskolák alapítása vagy az adóreform – valójában egyetlen célt szolgáltak: egy modern, erős és jól képzett hadsereg felállítását. A tisztképzéshez korszerű iskolákra, a jelentős költségekkel járó haderő finanszírozásához pedig rendezett adórendszerre volt szükség.

A fordulópontot az 1839-ben, a szíriai Nizipnél elszenvedett súlyos vereség jelentette, amikor a II. Mahmud által felállított, átszervezett hadsereg megsemmisítő csapást kapott az egyiptomi Mohamed Ali pasa seregeitől. Ez a kudarc világossá tette a birodalom vezetői és diplomatái számára, hogy az Oszmán Birodalom sorsa immár nem csupán a saját katonai erejétől, hanem elsősorban az európai nagyhatalmak érdekeitől függ. Meggyőződésük volt, hogy csak úgy őrizhető meg a birodalom területi integritása, ha az európai hatalmak érdekeltté válnak annak fennmaradásában.

Ennek az új gondolkodásmódnak a képviselői a Tanzimat meghatározó emberei voltak: Musztafa Resit pasa,[3] Mehmed Emin Ali pasa, Mehmed Fuad pasa, később pedig Midhat pasa. Ők egy új, feltörekvő politikai generációhoz tartoztak, akik a II. Mahmud által létrehozott modern oktatási rendszerben nevelkedtek, Európa-szerte jelentős diplomáciai tapasztalatot szereztek, jól ismerték a kontinens nagyhatalmainak működését, valamint szoros bizalmi viszonyban álltak a korszak szultánjaival, I. Abdul-Medzsiddel (1839–1861) és I. Abdul-Azizzal (1861–1876).

Az Oszmán Birodalom helye az európai rendben

Az 1815-ös bécsi kongresszus után kialakult európai rendszerben – amely 1914-ig, az első világháború kitöréséig meghatározta a kontinens politikáját – a nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Ausztria és Poroszország) közös célja a status quo fenntartása, a nagy háborúk megelőzése és a forradalmi mozgalmak elfojtása volt.[4]

Ahhoz, hogy az Oszmán Birodalom részesévé válhasson ennek az európai rendnek, azaz a nagyhatalmak védelmét élvezhesse, bizonyítania kellett, hogy készen áll, illetve képes átvenni a nyugati, liberális értékeket – mindenekelőtt a muszlim és a nem muszlim alattvalók közötti jogegyenlőséget.

A Tanzimat-reformerek ezért a nyugati mintájú modernizálást és liberalizálást tekintették elsődleges eszköznek a birodalom túléléséhez. Nem meglepő, hogy a reformok tempója erősen függött a birodalom és az európai hatalmak közötti aktuális viszonytól: amikor sürgősen szükség volt nyugati támogatásra (például az 1853–1856-os krími háború idején[5]), a reformfolyamatok is jelentősen felgyorsultak.

A Tanzimat-korszak szakaszai

A Tanzimat első korszakát megnyitó történelmi dokumentum oszmán-török nevén a „Gülhane Hatt-i Şerifi”, vagyis szabad fordításban „A Rózsák Palotájának Nemes Kézirata” volt.[6] Az okmányt 1839. november 3-án hirdették ki nyilvánosan Isztambulban, a Topkapi-palota előtti téren, a fiatal I. Abdul-Medzsid szultán nevében, alig néhány hónappal azt követően, hogy apja, II. Mahmud halála után, 1839 júliusában trónra lépett.

A kiáltvány közzétételét Musztafa Resit pasa, a birodalom egyik legkiválóbb diplomatája erőteljesen szorgalmazta. Resit pasa maga is a II. Mahmud által létrehozott modern oktatási rendszerben, illetve annak felsőfokú intézményeiben nevelkedett, és Abdul-Medzsid egyik legbizalmasabb tanácsadójává vált.

A Gülhane Hatt-i Şerifi liberális szemléletű átfogó gazdasági és társadalmi reformokat helyezett kilátásba. Legfontosabb ígérete a muszlim és nem muszlim alattvalók teljes jogegyenlőségének biztosítása volt. A dokumentum hangsúlyozta az élet, a becsület és a vagyon biztonságának szavatolását, megreformálta a sorozási rendszert (a katonai szolgálat időtartamát 4-5 évben maximálta), átalakította az adórendszert, és eltörölte az úgynevezett iltizám-rendszert[7] – azt a kvázi feudális gyakorlatot, amelyben befolyásos helyi családok bérbe vették bizonyos területek adószedési jogát. Végül a kiáltvány megtiltotta az alattvalók bírósági ítélet nélküli megbüntetését, valamint határozott harcot hirdetett a közigazgatási korrupció ellen – többek között a tisztviselők számára a központi kincstár által közvetlenül, méltányosan kifizetett fizetés bevezetésével.

A Tanzimat második, jóval konkrétabb szakaszát megnyitó dokumentum a „Hatt-i Hümayun”, vagyis a „Császári Kézirat” vagy „Reform-ediktus” volt, amelyet szintén I. Abdul-Medzsid szultán adott ki 1856. február 18-án. A reformok végrehajtásának felelősségét ekkorra már Musztafa Resit pasa tanítványai, Mehmed Emin Ali pasa és Mehmed Fuad pasa vették át, akik a Tanzimat-mozgalom meghatározó vezetőivé váltak.

A kiáltvány a krími háború (1853–1856) lezárása után, a Párizsi békeszerződés előkészítése idején látott napvilágot. Az Oszmán Birodalom a háború során katonailag meggyengült, gazdaságilag kimerült, és az európai nagyhatalmaktól – különösen Nagy-Britanniától és Franciaországtól – még erősebben függővé vált. Alig két héttel a háború vége után Nagy-Britannia, Franciaország és Ausztria nagykövetei a Tanzimat-vezetők támogatásával nyomást gyakoroltak Abdul-Medzsid szultánra, hogy adjon ki újabb, a reformokat felgyorsító rendeletet.

Az új rendelet, a Hatt-i Hümayun sokkal határozottabban és részletesebben ismételte meg az 1839-es kiáltvány alapelveit, mindenekelőtt a muszlimok és nem muszlimok közötti teljes egyenlőség elvét. Kimondta, hogy a nem muszlim alattvalók ezentúl hátrányos megkülönböztetés nélkül beléphetnek az állami és katonai iskolákba, és sorozás alá esnek. Aki nem kívánt katonai szolgálatot teljesíteni, annak lehetősége nyílt egy úgynevezett „bedel-i askeri”[8] elnevezésű katonai váltságdíj megfizetésére. Ezzel formálisan eltörölték az iszlám jog alapján a nem muszlimokra kivetett hagyományos dzsizje fejadót, gyakorlatilag azonban ehelyett került bevezetésre a bedel.

A rendelet nyomán létrehoztak különböző vallási közösségek képviselőiből álló tanácsokat, amelyek a jogegyenlőség gyakorlati megvalósítását voltak hivatottak felügyelni. Az 1856-os kiáltvány így jóval konkrétabb, végrehajthatóbb intézkedéseket tartalmazott, mint az 1839-es, túlnyomórészt elvi jellegű Gülhane Hatt-i Şerifi.

A két császári rendelet – a Gülhane Hatt-i Şerifi és a Hatt-i Hümayun – liberális tartalmával, az egyéni jogok szentségének és a teljes jogegyenlőségnek a hangsúlyozásával tökéletesen tükrözte a Tanzimat-reformerek világnézetét. Ők mélyen meg voltak győződve arról, hogy az Oszmán Birodalom területi épségének és biztonságának egyetlen járható útja az európai nagyhatalmak támogatásának elnyerése. Ehhez átfogó, nyugati típusú liberális reformokat kellett végrehajtani a társadalom, a közigazgatás és a gazdaság területén, amelyekkel bebizonyítható, hogy az Oszmán Birodalom méltó tagja lehet a liberális értékeken alapuló európai államközösségnek, illetve hogy Európának érdeke fűződik a birodalom fennmaradásához és integritásához.

A reformok fogadtatása

A reformok egyik legfőbb stratégiai célja – az európai „udvarlás” mellett – a muszlim és nem muszlim alattvalók egyesítése volt: egy közös, világi jellegű oszmán polgári kollektíva létrehozása, amely lojális a modern államhoz és intézményeihez, és amelyben az iszlám korábbi meghatározó szerepét egy világi oszmán patriotizmus váltja fel. Ezt a célt a Tanzimat-vezetők úgy kívánták elérni, hogy a birodalom keresztény és zsidó alattvalóinak teljes jogegyenlőséget biztosítanak, felszámolva a muszlimok korábbi jogi és társadalmi felsőbbrendűségét, hogy így a nem muszlimok is valódi összetartozást és hazafiságot érezzenek az állam iránt.

Az európai tartományokba azonban ez a változás túl későn érkezett. A 19. század közepére a jelentős keresztény többségű balkáni térségben már kibontakoztak a nemzeti függetlenségi mozgalmak, amelyek nyíltan az Oszmán Birodalomtól való elszakadást és a teljes szuverenitást követelték, gyakran fegyveres felkelésekkel. Ezek a lázadások végül Görögország függetlenségéhez vezettek (már 1830-ban)[9], majd orosz beavatkozás nyomán Montenegró[10], Szerbia[11] és Románia[12] is teljes függetlenséget, Oroszország pedig jelentős kelet-anatóliai területeket szerzett. Bosznia-Hercegovina a Habsburgok, Ciprus pedig a britek kezére került (utóbbi az Oroszország elleni támogatás miatt). Bulgáriát területileg kettéosztották, és csak a déli része maradt oszmán fennhatóság alatt.

Az arab nyelvű tartományokban ugyan még nem alakultak ki hasonló erejű nemzeti mozgalmak, azonban a lakosság közömbös, sőt ellenséges volt a reformokkal szemben. Ellenállásuk oka elsősorban a hagyományos iszlám értékekhez és az Oszmán Birodalom iszlám jellegéhez való ragaszkodásuk volt, emiatt sokan elfogadhatatlannak tartották a muszlimok és nem muszlimok közötti jogegyenlőség gondolatát. Ez a hozzáállás 1860-ban véres keresztényellenes pogromokhoz vezetett Szíriában és Izraelben, valamint a Libanoni maroniták felkelését eredményezte. A zavargások leverésére hivatkozva Franciaország 1861-ben megszállta Libanont, és ott keresztény hegemóniára épülő új rendet hozott létre.[13]

Anatólia központi területein is csak korlátozott sikerrel jártak a reformok. Sőt, Egyiptomban a Tanzimat-reformok gyakorlatilag egyáltalán nem érvényesülhettek, mert Muhammad Ali dinasztiája már a 19. század elején szinte teljesen független állammá tette az országot.

Záró gondolatok

Bár a reformok nagy része látszólag kudarccal végződött, és a régi rend lerombolása nem mindig járt együtt egy működőképes új rend felépítésével, illetve a reformok sem tudták megállítani a balkáni területek elvesztését, sem Libanon francia kézre kerülését, a régi rendszer szétzúzása és a modern oktatási rendszer kiépítése mégis döntő jelentőségűvé vált. Ez az új, világi iskolákban képzett értelmiségi nemzedék teremtette meg ugyanis a későbbi változások alapját, és formálta át gyökeresen a Közel-Kelet történelmét.

Ebből a generációból nőtt ki a „Fiatal Oszmánok” mozgalma, amely 1876-ban elérte az első oszmán alkotmány kihirdetését (amelyet később a kifejezetten iszlamista kötődésű II. Abdul-Hamid szultán felfüggesztett), és ugyanebből a körből kerültek ki később mind a pánarab nacionalizmus gondolkodói, mind a világi török nacionalizmus vezetői – köztük maga Mustafa Kemal Atatürk is.