Az ítélet eladó: Strasbourg NGO-hálózatok szorításában

Az utóbbi időkben ismertté vált egyik kutatás az EJEB 2009 óta hivatalt betöltött száz bírójának életrajzát, és az egyes bírák kölönböző civil szervezetekkel tartott kapcsolatait vizsgálta meg. A száz név között többen a Soros György amerikai üzletember alapítványi hálózatához köthető NGO-kkal ápoltak szoros kapcsolatot, s a kutatásról számot adó szerző közöttük említi a magyar Sajó Andrást, egyetemi tanárt, a Soros-hátterű Közép-európai Egyetem (CEU) egyik alapítóját is.

Az ugyancsak Strasbourgban működő Európai Jogi és Igazságügyi Központ (European Centre for Law and Justice, ECLJ) korábban is több kutatást végzett a témában. Eszerint a bírák közül huszonketten közvetlen kapcsolatban álltak hét, egyértelműen Soros-finanszírozottnak tekinthető szervezettel (az érintett szervezetek is jelentősen részesültek a Soros György által az 1980-es évek közepe óta a Nyílt Társadalom Alapítványba fektetett több mint 30 milliárd dollárból).

Az ECJL kutatásaiból és elemzéseiből is egy olyan spekuláns milliárdos képe rajzolódik ki, aki a jóságos filantróp álcája mögött valójában nagyon is előre kalkulált módon, főleg olyan országokba viszi a befektetéseit, ahol a helyi adottságok, a környezet várhatóan segítenek megtéríteni az invesztált támogatásokat. Ennek a gondolkodásmódnak a következménye az is, hogy az EJEB kontroll alatt tartásával pedig geostratégiai érdekeit kívánja érvényesíteni, kvázi államként az egyes államok feje felett. Az elmúlt évtizedben ezért nem túl meglepő módon a következő országokat említhetjük azok sorában, ahonnan a Nyílt Társadalom Alapítványok (OSF) által támogatott bírák kerültek az EJEB-be: Bosznia-Hercegovina, Albánia, Bulgária, Horvátország, Magyarország, Lettország és Románia, vagyis a migráció és a kontinentális biztonságpolitika szempotjából fontos kelet-közép-európai és balkáni térségből érkező bírói szakemberek szakmai irányvonala révén akarja Soros – döntő módon – befolyásolni Európa jövőjét.

Az ECLJ számításokat végzett arra vonatkozóan is, hogy 2009 óta összesen száznyolcvanöt olyan ügy került a bíróság terítékére, amelyekben a hét említett Soros-NGO valamelyikének képviseltje szerepelt felperesként, és 88 esetben azok a bírák is ítélkeztek, akik közvetlen kapcsolatban álltak az érintett NGO-val. Például az OSF-pénzekből bőségesen részesülő International Commission of Jurists (ICJ) nevű szervezetnél öt strasbourgi bíró is szerepet vállalt. Az ICJ 2017-ben és 2018-ban összesen 1,9 millió dollárt kapott Soroséktól, és a szervezet jelenlegi főtitkára, az iráni hátterű Saman Zia-Zarifi 2000-től a szintén Soros-háló által finanszírozott Human Rights Watch Ázsia-divíziójának igazgatóhelyettesi pozícióját tölthette be. A nemzetközi szinten még ismertebb Amnesty Internationallel három EJEB-bíró működött együtt. Ez mind világosan jelzi az egyes nemzetközi jelentőségű kérdésekben (pl. Európa-desztinációjú migráció) tapasztalható jelentős gazdasági befolyást is a strasbourgi bírói testületben.

Például 2020 júliusában az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztaló ítéletet hozott a francia állammal szemben, kimondva, hogy mivel Franciaország megtagadta a fedél nélkül élő „menekülteknek” nyújtandó segítséget, megsértette a nemzetközi egyezményben foglalt kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát. Ilyen és hasonló ügyeken keresztül is nyomást lehet gyakorolni a pár éve még a visegrádi négyek szövetségének fellazítására is kísérletet tevő francia elnökre is.

A konkrét ügyben az öt – afgán, orosz, iráni és grúz állampolgárságú – menedékkérő (vagyis „genfi” értelemben még nem menekült!) kérelmezők azt követően fordultak Strasbourghoz, hogy „a francia hatóságok megtagadták tőlük a pénzügyi támogatást, amelyre az ország törvényei értelmében jogosultak lettek volna”, így „embertelen és megalázó körülmények közé kényszerültek, megfosztva létfenntartáshoz szükséges alapvető eszközöktől”.

A testület ítéletének érvelése világos példa: a verdikt megfogalmazása szerint az érintettek fedél és egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés nélkül, valamint megélhetési lehetőségek hiányában éltek több hónapon keresztül, folyamatosan attól tartva, hogy megtámadják vagy kirabolják őket. A döntés sérelmezi azt is, hogy az öt felperesből három hosszú idő után kapott csak ideiglenes támogatást, továbbá – a bíróság szerint – a menedékkérelmük regisztrálásához túl rövid határidőt kaptak, ezért nem tudták beszerezni a regisztráláshoz szükséges dokumentumokat. Nem nehéz elképzelni, hogy az ilyen üzenetű (Strasbourgban évente akár százával születő) döntések alapozhatják meg hosszú távon az európai polgárok fizikai (vagy a konkrét esetben szociális) biztonságának jövőjét, nevesül az – akár tömeges népvándorlási veszélyhelyzetben – nyomás alá helyezett nemzetállamok közpolitikájának szakmai irányvonalát is, az egészségügyi szolgáltatások működtetésétől egészen az állami nyugdíjak rendszerének fenntartásáig.

Sorosék ennek megfelelően tisztában is vannak az EJEB ítéleteinek súlyával és politikai jelentőségével az Európai Unióban (noha a strasbourgi testület szervezetileg független az EU-tól). Ez a szemléletmód és gyakorlat – a korrupciós gyanút is okkal fölvető egyértelmű nyomásgyakorlás EJEB-döntéseken keresztül – fokozottan érvényesült az elmúlt esztendők migrációs vitái kapcsán is. Ehhez hozzátehetjük, hogy Strasbourgban elvileg csak ritka és különleges esetekben vizsgálja meg az ügyeket a Nagykamara, a strasbourgi fórum ítéleteit ugyanis fő szabály szerint a héttagú Kamara hozza, és az ügynek a Nagykamara elé terjesztését az ítélet meghozatalától számított három hónapon belül lehet kérni egy öttagú bírói testülettől (ezt Panelnek hívják). Utóbbi kizárólag akkor fogadja el a kérelmet, ha az eset az Emberi Jogok Európai Egyezménye vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek értelmezését, vagy alkalmazását érintő lényeges kérdést, vagy egy egyébként általános jelentőségű lényeges kérdést érint. Ha a Panel rábólint a kérelem befogadására, akkor a Nagykamara az ügyben véglegessé váló ítélettel hozza meg nagysúlyú döntését.

Így nyert különös jelentőséget, amikor 2017. március 14-én a Kamara – az EJEB héttagú bírói testülete – elítélte az elmúlt évek válságait sikeresen kezelő, a migráció kérdésében pedig unió-szerte első ellenállónak tekinthető Magyarországot. A bíróság meglátása szerint ugyanis Ilias és Ahmed azzal, hogy a menekültstátusz iránti kérelmük hozzávetőlegesen három hetes elbírálását 2015 szeptemberében a Szerbia irányába teljesen nyitott röszkei tranzitzónában kellett megvárniuk, valójában őrizetben voltak, és mivel erről nem született jogorvoslati lehetőséget biztosító közigazgatási határozat, az eljárás maga ellentétes volt az Egyezménnyel. Ugyanakkor az ítélet figyelmen kívül hagyta azt a lényeges szempontot, hogy ha az érintett két bangladesi személy elhagyta volna a magyarországi tranzitzónát a menekültügyi eljárás befejezése előtt, akkor nem váltak volna jogfosztottá: menekültstátusz iránti kérelmüket Szerbiában, Macedóniában, Görögországban, sőt Törökországban is benyújthatták volna a hatóságoknak, de akár lehetőségük lett volna Magyarországon is (ismételten) benyújtani azt.

Végezetül a tanulságos lezárás, amely megerősíti az EJEB-en belül tapasztalható szervezeti nyomást a bírói karban: 2019-ben amellett, hogy a tranzitzónában való várakoztatást nem minősíthette jogellenes fogva tartásnak, Iliasnak és Ahmednek, mint az ugyancsak Soros-pénzelt Magyar Helsinki Bizottság ügyfeleinek 5000–5000 eurós összegű kártérítést állapított meg Magyarországgal szemben az Emberi Jogok Európai Bírósága.