Az eseményen köszöntőbeszédet tartott Török Petra, a Petőfi Irodalmi Múzeum megbízott igazgatója, aki arról beszélt, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum fennállásának 70. évfordulóját ünnepli, ezért a múzeum ebben az évben magával foglalkozhat, így sokféle előadással, kiállítással szolgál a közönség számára az idei évben. Nagy megtiszteltetés a múzeum számára, hogy helyszínt adhat ennek a színvonalas konferenciának.
Az első szekcióban Molnár Attila Károly eszmetörténész előadásában amellett érvelt, hogy az eszmetörténet sokféle tárgya, sokféle kérdésfelvetése és sokféle típusú forrása miatt eltérő megértési problémákkal és értelmekkel néz szembe, ezért indokolt sokféle megközelítés és előfeltevés használata.
Molnár Attila Károly előadását Simon Attila egyetemi tanár beszéde követte, aki a művészeti alkotás közösségképző funkciójáról beszélve fölelevenítette a politikai moralitás konstitúciójában betöltött szerepét. T. S. Eliot az irodalmi nyelv lefordíthatatlan egyediségére emlékeztetve Simon azt hangsúlyozta, hogy a költészet társadalmi hivatás, amely „az egész nemzet beszédét és érzékenységét befolyásolja”.
Ezután Szász László irodalomtörténész előadásában azt az elméletet bontotta ki, hogy a transzilvanizmus ideológia volt ugyan, de nem a pártpolitikai gondolkodás és viselkedés szokványos logikája alapján: valamiféle eredeti szellemiséget hozott létre, a sokat emlegetett, ám definiálhatatlan „erdélyi gondolatot”.
A szekció utolsó előadója Balogh Gergő irodalomtörténész volt, aki az irodalom- és a jogtörténet párhuzamosságainak vizsgálatával mutatott rá a magyar irodalmi modernség és társadalmi modernitás viszonyának egyik központi összefüggésére.
A második szekcióban Falusi Márton, a Századvég kutatója az eszmetörténetnek az irodalomtörténészek módszertani előfeltevéseire tett hatását elemezte. Mindabban, amit a magyar irodalomértésben „paradigmák” és „kánonok” harcának szokás nevezni, a 18–19–20. századi eszmetörténeti viták transzformálódva élnek tovább. Az olyan kulturális kódok, mint a haza és haladás, a nemzeti öncélúság és nyugati mintakövetés, a népi és urbánus; sőt bizonyos irodalmárok újabban olyan hagyományok rehabilitálására is kísérletet tesznek, amellyel az irodalmi progresszió mindkét, máig ható szemléletmódja konfrontálódott. Ahhoz, hogy irodalmi tudatunk mai állapotát feltárjuk, az eszmetörténet vizeire kell kieveznünk. Az „irodalmon kívüli”, eszmetörténeti szempontokat gondolkodásukból kizárni szándékozó iskolák ugyanis végül reflektálatlan módon örökítik át a meghaladott, illetőleg meghaladottnak vélt szempontrendszert – mondta Falusi Márton.
Ezt követően S. Varga Pál irodalomtörténész arról tartott előadást, hogy a nemzeti irodalom fogalmának kialakulásában fontos szerepet játszott az eposz műfaja. Ez megmutatkozik mind Toldy Ferenc, mind Kölcsey Ferenc, mind Erdélyi János vonatkozó írásaiban. S bár közülük csak Erdélyi volt Hegel ismerője és követője, mindhármuk esetében figyelemre méltó párhuzamok mutatkoznak Hegel eposz-koncepciójával.
A konferencián felszólalt Kulin Ferenc irodalomtörténész is, aki az írástudóknak a reformkor óta a politikai közösség moralitásának alakításában betöltött szerepéről, s egy átfogó közép-európai kutatási program fontosságáról beszélt.
Kulin Ferencet Török Lajos irodalomtörténész előadása követte, aki Kemény Zsigmond írásaiban emelte ki az eszmék szövegszervező erejét.
A délutáni szekció elején Máté Zsuzsanna művészetteoretikus Madách Imre drámáinak filozofikusságát taglalta. Madách Mózes című drámája a Tragédia folytatásának és egyúttal ellenpárjának is tekinthető abban a vonatkozásban, hogy a küzdés eredményessége és a (mózesi) eszmék, így a szabadság- és a nemzeteszme konkrét megvalósíthatósága válik hangsúlyozottá.
Máté Zsuzsannát Nagy Ágoston eszmetörténész előadása követte, aki Kreskay Imre pálos szerzetes munkásságát mutatta be. Kreskay több más rendtaghoz hasonlóan az 1770–80-as években vált aktív részesévé kora irodalmi hálózatainak, egyéb területek mellett a reprezentatív rendi nyilvánosság társadalmi-politikai gyakorlataiba illeszkedő latin és magyar nyelvű alkalmi költészet művelésén keresztül.
A rendezvényen felszólalt Bednanics Gábor is. Az irodalomtörténész Ady Endre publicisztikáit górcső alá véve kiemelte, hogy a költő írásaiban több a belső ellentmondás annál, hogysem összefüggő vagy legalábbis határozottan körvonalazható társadalmi-politikai programot nyújthatna. Bednanics kiemelte, hogy nem várható el egy éles hangú újságírótól, hogy konzisztens politikai állásfoglalást fogalmazzon meg, de arra mégsem árt figyelemmel lenni, hogy Ady ekképp minősített és idézett állásfoglalásai újságírói tevékenységének tekintetében retorikailag, narratológiailag, nyelvileg vagy poétikai megkomponáltságukban más és másféle irányokba mozdulnak el, illetve eltérő módon strukturálódnak – mondta az irodalomtörténész.
Ezután Kovács Dávid történész a népi mozgalom legjobbjainak gondolkodását helyezte el egy tág eszmei keretben. A közfelfogás, teljesen indokoltan, Szabó Dezsőre és Németh Lászlóra nem pusztán mint szépírókra tekint, de mint a harmadikutas politikai gondolkodás legnagyobb hatású képviselőire is. A két szerep, a két tevékenység, poétika és politika számos módon összefonódik életművükben.
Kovács Dávid után Hunyadkürti Soma történész előadásában Németh László Erdély-képének – mint a népiek csoportján belül a leginkább kidolgozott Erdély-felfogás – alakváltozatait elemezte: az író szépirodalmi műveiben, történeti és politikai esszéiben és kritikai írásaiban is rendre visszatérő motívum az Erdélyhez, „erdélyiséghez” való viszony, legyen szó akár Németh nemzet- és történelemfelfogásáról, esztétikai ítéleteiről vagy politikai meggyőződéséről. Németh László 1930–40-es évekbeli ideológiai pozíciója és eszmei alapállása igen kevéssé érthető meg az író Erdély-képének feltárása nélkül – hangsúlyozta Hunyadkürti Soma.
A második napon Falusi Márton és Megadja Gábor köszöntőjét követően L. Simon László író, költő, kultúrpolitikus a konzervatív kultúrpolitika és irodalmi kánonfelfogás gyakorlati kérdéseiről beszélt.
Őt követte Gróh Gáspár irodalomtörténész előadása, aki Illyés Gyula munkásságáról bebizonyította, hogy bár ő maga nem volt politikus, művei, valamint a szellem és a hatalom, olykor a szellem és az erőszak között közvetítő szerepe miatt fél évszázadon át mégis politikai tényezőként kellett számolni vele.
Ezután Lisztóczki Péter eszmetörténész a konferencián a közép-európai próza polikontexturális hálózatából emelt ki egy-egy szálat, Dergez-Rippl Dóra egyetemi adjunktus pedig Babits Mihály arisztokratikus irodalomfogalmának elemeit analizálta.
Dergez-Rippl Dórát követte Kollarits Krisztina irodalomtörténész előadása, aki a Napkelet folyóirat eszmetörténeti helyét jelölte ki. Az 1920-as években a jobboldali politikusok gondolkodásmódját alapvetően meghatározta az a tapasztalat, hogy a liberalizmus, a radikális reformokat és a demokrácia kiszélesítését hirdető őszirózsás forradalom majdnem az ország megsemmisüléséhez vezetett.
A második szekcióban Bókay Antal egyetemi tanár József Attila egyes verseit és filozófiai esszéit olvasta egybe. Bókay szerint a múlt század harmincas évek magyar költészettörténetének egyik leglényegesebb „eseménye” József Attila politikai-poétikai-személyes identitás-formálódása volt. Ez egy olyan komplex nyelvi és cselekvési performatívum lehetett, mely egyszerre és egymással összefüggésben teremtett meg egy új társadalomelméleti pozíciót és egy jelentősen új, rendkívül nagy hatású költői diszkurzust – magyarázta Bókay.
A konferencián felszólalt Bónus Tibor irodalomtörténész is, aki a József Attila költészetének és poétikájának újraértésére tett kísérlet keretében a metabolizmus kérdéskörére fókuszált.
Bónus Tibor előadását követte Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész előadása, aki az élő költészetfelfogás dilemmáira mutatott rá. Az irodalomtörténész előadásán arra kereste választ, vajon széleskörű változás veszélyezteti-e a maguk nyelvi világának eredetiségében megalapozott műalkotások – még fennálló – kánoni dominanciáját. Hiszen Kulcsár Szabó Ernő szerint ez a folyamat feszítő ellentmondásban áll az irodalom eredendően exkluzív szuverenitásával.
A délutáni szekcióban Papp Endre irodalomtörténész Szabó Zoltán nemzeteszméjét vizsgálta, akinek nemzetről való gondolkodásában az 1956-os forradalom foglalta el az egyik központi helyet. Szabó Zoltán az egységes nemzetfogalom hiányát állapította meg, és az egyenjogú részek sokszínű önállóságát ajánlotta, kinyitva az elfogadás távlatát a mozaiknemzet realitása felé.
Ezután Mórocz Gábor irodalomtörténész előadásában egy látszólag szűk hatókörű, valójában igen összetett és sokfelé elágazó terminológiai kérdéssel foglalkozott: mit jelent a Kádár-korszak egyik reprezentatív irodalomértelmezőjeként és egyúttal ideológusaként ismert Király István nehezen megragadható otthonfogalma.
Mórocz Gábor után Mekis D. János irodalomtörténész arról beszélt, hogy Márai Sándor életművében központi kérdésként körvonalazódott a polgárság problémája. Regényben, drámában, publicisztikában és naplójegyzetekben egyaránt körüljárta a témát, amelyet nemcsak irodalmi tárgynak tekintett, de társadalomkritikai szemszögből is megvizsgált. Az előadás azokkal az identitásnarratívákkal vetett számot, amelyeket Márai, azonosság és különbség dinamikáját mozgósítva, színre visz a műveiben.
A konferencián előadást tartott Farkas Attila filozófus is, aki Csoóri Sándor esszéivel foglalkozva arra a kérdésre válaszolt, hogy az író mit hagyott jóvá, mit kritizált és mit utasított el az elődök gondolkodásából. Olyan témákat tárgyalt, mit a művészeteszmény, a történelmi emlékezetpolitika, az ideális magyar társadalmi berendezkedés, a nép-nemzet-állam politikai viszony, valamint a parlamentarizmus és a demokrácia.
Végezetül pedig Horváth Péter irodalomtudományi doktor előadásában a holokauszt témáját feldolgozó, 1956 után készült néhány magyar epikai mű tárgyalására tett kísérletet emlékezettörténeti szempontból. Az előadás bemutatta, hogy miként alakult a Kádár-rendszerben az irodalmi holokauszt-reprezentáció.
Mindkét napot diszkusszió zárta, amelyen a résztvevők kötetlenül folytatták az eszmetörténeti disputát.
