Identitásalakzatok Magyarországon

Az identitás kérdése – beszéljünk akár a hétköznapi diskurzusokról vagy éppen a tudományos munkákról – egyre markánsabb hangsúlyt kapott az elmúlt évtizedekben. Ahogy azt Manuel Castells megjegyzi: „a vagyon, a hatalom és a bálványképek globálisan hömpölygő áramlása közepette közösségi és egyéni szinten egyaránt a magunk által felépített vagy mások által nekünk tulajdonított identitáskeresés válik a társadalmi célok alapvető forrásává”,^[1] Hidas Zoltán szerint pedig „kultúránk valóságos identitáskultúrává vált: zajlik az identitás tömeges »keresése«, »megtalálása«, »vállalása« vagy éppen »alapítása«”.^[2] Ez számtalan különböző területen is tetten érhető, legyen szó a tudományos szféra határán mozgó önsegítő kultúra felemelkedéséről, az irodalomtudományról, a pszichológiáról, a szociológiáról, a filozófiáról vagy éppen a politikaelméletről. Ez utóbbi esetben a kurrens viták meghatározó hányada explicit módon is az identitás kérdése köré szerveződik. A hagyományos politikai témák mellett „– az egyéni szabadság és erőteljes gazdasági növekedés versus nagyobb társadalmi egyenlőség és újraelosztó állam – egyre markánsabbá vált az identitáspolitika”,^[3] amelynek középpontjában a különböző társadalmi csoportok (identitásának) elismerésért folyatott „harca” áll.^[4] A baloldali politizálás korábbi domináns témai – például a munkások érdekképviselete vagy az újraelosztás növelése – helyett a faji, nemi és szexuális identitások elismertetése került a középpontba. Ehhez hasonlóan a jobboldali politika prioritásai is megváltoztak. „Míg a 20. századi konzervatív pártok a szabadpiac és az egyéni jogok védelmét tekintették legfőbb feladatuknak, a 21. századi jobboldali politizálás az etnikai alapú nemzeti identitás megőrzésére helyezi a legfőbb hangsúlyt.”^[5]

Ezeknek a folyamatoknak a hátterében több egymással összefüggő tényező áll. Egyrészt az általános érvényességi igénnyel rendelkező nagy narratívák ^[6] (például a kereszténység vagy a felvilágosodás eszméje) összeomlása – legalábbis a nyugati világban – felszámolta azokat az univerzális értelmezési kereteket, amelyek az egyéni cselekvések, értékelések, értelmezések számára útjelzőként szolgáltak. Így „ami maradt: egymással nem kompatibilis érték- és ontológiatörmelékek, amelyeket az egyéneknek és közösségeknek saját maguknak kell értelemmel teli aggregátumokká rendszerezniük”.^[7] Másrészt az anyagi szükségletek egyre szélesebb körű kielégítése miatt mind inkább a posztmateriális szükségletek kielégítése,
az önmegvalósítás, az egyéni és közösségi identitás felépítése és elismertetése került a fókuszba.^[8] Ezt jól illusztrálja Inglehart „néma forradalom” hipotézise, amely szerint az értékek posztmaterializációja két hullámban valósult meg. Első lépésben az ipari társadalmak sajátszerűségei lehetővé tették az erőforrások mobilizációját, az alapvető létfenntartási szükségletek kielégítését és a demokrácia, illetve a demokratikus intézmények kiépítését. Ezt követően – hála a vonatkozó rendszerek magas szintű hatékonyságának – a személyek számára nem a materiális, hanem a posztmateriális szükségletek kielégítése, az egyéni önmegvalósítás, az identitás kibontakoztatása került a fókuszba.^[9] Mindezeket a folyamatokat pedig – ezektől nem függetlenül – tovább mélyítette, hogy a „demasszifikálódott média ma szemkápráztató sokféleségét jeleníti meg az olyan szerepmodelleknek és életstílusoknak, amelyekhez az ember mérheti magát. Az új média ugyanakkor nem teljes egésszé formált típusokkal, hanem az azokra utaló képzetek széttöredezett szilánkjaival és »blip«-jeivel táplál bennünket. Ahelyett, hogy következetesen kialakított, könnyen azonosítható modellek előre gyártott választékát kapnánk, amiből választhatunk, nekünk magunknak kell különféle darabokból összeraknunk a számunkra megfelelő mintát, így alakítva ki saját konfiguratív vagy moduláris »énünket«.”^[10]