A Transparency International tevékenysége értelmét vesztette – a súlyos brüsszeli korrupció nem érdekli Soros György álciviljeit

Hiába az Európai Unió valaha ismert legnagyobb korrupciós botránya, hiába Magyarország történelmi megállapodása az EU-val, a Transparency International kizárólag Magyarország lejáratásával foglalkozik. A brüsszeli botrány bőven szolgáltat indokot arra, hogy az NGO-k önmagukat és Brüsszelt is górcső alá vegyék, de a legutolsó elemzésük szerint nem ezért fizetik őket: az NGO-k továbbra is nagyhatalmi érdekeket szolgálnak.

A Transparency International nemzetközi szervezet év elején ismételten publikálta a „hagyományosan” világ 180 országát – a legkevésbé korrupt államtól számolva – rangsorba állító Korrupció Érzékelési Index (CPI) felmérésének eredményeit.

A Transparency International 2022-es évről szóló korrupciós jelentése szerint Magyarországon tovább romlott a korrupciós társadalmi és politikai helyzet, ezzel pedig hazánk az Európai Unió legkorruptabb országa, miután korrupcióérzékelési indexe 2021-ben 43 pontos volt, 2022-re egy ponttal romlott. A szervezet mérései szerint ezzel Magyarország a világranglista 77. helyén foglalja el, holtversenyt kialakítva Trinidad és Tobago, Burkina Faso, Kuvait, a Salamon-szigetek és Kelet-Timor államok társaságában.

A jelentés szerint 2021-ben Magyarország az Európai Unió második legkorruptabb államának számított, 2022-re viszont már a szervezet szerint az EU leginkább érintett olyan országa, ahol a megvesztegetés ténye jellemzi a gazdasági, politikai és hivatali élet működését. Az európai listán legkevésbé korruptnak Dániát, Finnországot és Svédországot, míg Magyarország után a legkorruptabbnak Bulgáriát tekinti a Transparency International jelentése. A szintén a lista vége felé található Románia 46 pontot kapott, de Magyarországgal ellentétben Bulgária és Románia egy-egy pontot javítottak az egy évvel korábbi pontszámukhoz képest (a 100-as skálán minél alacsonyabb pontszámot szerez egy állam, annál inkább korruptnak értékelik az adott ország közéletét).

A jelentés alapvető problémája a módszertan. A Transparency International berlini központi titkársága összesen 12 szervezet 13 véleményfelmérését és elemzői csoporti értékelését használta fel kutatása elkészítéséhez. A 2012-es CPI óta az index összeállításának folyamata négy lépésből áll: az adatforrások kiválasztásából, az adatok szabványosításából, a standardizált adatok összesítéséből átlagérték kialakításával és az adatok bizonytalansági mérőszámának jelentéséből.

A CPI módszertani leírása felületesen nyújt tájékoztatást; az index felállításához „mérőeszközök, szakértők és üzletemberek megkérdezésének eredményeként állapítják meg” a vizsgált államok közszektorbéli korrupciójának mértékét, mégpedig az állami intézményrendszerben, a gazdasági életben és a társadalomban uralkodó – megvesztegetési ténnyel igazolható – korrupciós fertőzöttség szintje alapján. A leírásból nem derül ki, hogy egy-egy országra nézve milyen módon döntik el, hogy ott például egy állami hivatalnok, hatósági személy vagy gazdasági, politikai döntéshozó milyen valószínűséggel kerül szembe a lefizetés és megvesztegetés veszélyeivel. Nem válik világossá, hogy a kutatás szerint milyen mértékben épülhet korrupciós mechanizmusokra az adott állam gazdasági és közigazgatási élete.

Az index mérései nem reprezentatív mintán készültek, így a korrupciós érzékelést sem jelezheti helyesen. A mérési kockázatok súlyozása azt a képet sugallja a kutatásban, mintha csak az egyik fél (állami vesztegető) lehet alanya a korrupciónak, míg egy magánszereplő – adott esetben külföldi fél – nem potenciális érintettje az ilyen jelenségeknek. A rangsorolás és az értékelés érvényessége azért is megkérdőjelezhető, mert a CPI statisztikai módszerei nem képesek megkülönböztetni a véletlen korrelációt a tudományosan igazolható összefüggésektől. Az egyik legtipikusabb hiba, amelyet egy ilyen kutatás során elkövetnek az, hogy ha két mérési eredmény korrelál, akkor az egyik okozza a másikat, pedig ez nem feltétlenül van így. Mindez az egyes országok CPI-index alapján történő összehasonlíthatóságát is kétségessé teszi.

Nem véletlen, hogy a tekintélyes amerikai hírkiadvány, a Foreign Policy egy 2013-as cikkében Alex Cobham közgazdász-szakíró a CPI alkalmazásának mellőzését javasolta a Transparency International számára, azt állítva, hogy az index az elitekkel szembeni – markánsan félrevezető – elfogultságot hordoz magában a korrupció népi felfogását erősítve, és egy olyan ördögi kört hozhat létre, amellyel ösztönzést teremthet a nem megfelelő szakpolitikai válaszokra. (Alex Cobham: „Corrupting Perceptions”, foreignpolicy.com, 2013. július 22.)

A Transparency International ilyen módszertannal készített jelentései azt a képet festik, hogy az elmúlt években egyre romlik a korrupciós helyzet Magyarországon (az ország CPI-indexe 2018-ban még megkapta azt a 46 pontos értéket, amit most a hazánknál jobb korrupciós helyzetűnek tartott Románia). Világviszonylatban a legkevésbé korrupt ország Dánia (90 pont), Finnország és Új-Zéland (87 pont), utánuk Norvégia következik. A lista legalján Szomália szerepel összesen 12 ponttal.

A CPI eredményeinek ismertetésével egy időben a Transparency International Magyarország közzétette, és a CPI-adatokkal egy időben mutatta be, január 31-én Budapesten a magyarországi korrupciós helyzetre vonatkozó éves jelentését is, amelyben a magyar jogállamiság állapotával, a közbeszerzésekkel, az uniós források felhasználásával, továbbá a hazai korrupciónak a gazdaságra gyakorolt hatásával kapcsolatban közölt megállapításokat.

A Transparency International Magyarország hazánkról szóló jelentésének az uniós pénzek elosztásáról és a hazai közbeszerzésekről szóló részében az áll, hogy „hiába volt Magyarország az uniós költségvetés egyik legnagyobb kedvezményezettje, az uniós pénzek beáramlása nem járult hozzá sem a hatékonyság, sem pedig a vállalkozások számával mért gazdasági aktivitás növekedéséhez, továbbá az egyenlőtlenségek sem csökkentek, ellenben nőtt a korrupció”. Továbbá azt is írják, hogy hazánkban a közbeszerzések összértéke tavaly rekordot döntött, „miközben a közbeszerzési rendszer koncentrációja és korrupciós kitettsége jelentős”.

A szervezet fenti állításai politikailag sommásnak tekinthetőek, és igen nehezen alátámaszthatóak. Az elmúlt évek közpolitikai intézkedései pedig az általuk leírt helyzetnek épp az ellenkezőjét mutatják: oktatási és képzési támogatásokkal, új munkahelyek létrehozásával, hitelekkel és tőkeprogramokkal, továbbá konkrét család- és nyugdíjvédelmi intézkedésekkel és adók elengedésével. A járvány előtti robusztus gazdasági növekedés elsősorban a középosztálynak kedvezett, de jelentősen nőtt már hosszú évek óta a minimálbér is, és a hazai szegénység pedig a jövedelmek emelkedésével mérséklődött.

Azonban a kutatásnak a magyarországi korrupciós helyzet további romlását jelző eredménye annak fényében is különösnek mondható, hogy nemrég, 2022. december 22-én az Európai Bizottság elfogadta a hazánkkal kötött – a helyreállítási tervhez és a jogállamisági feltételrendszerhez kötődő, a 2021–2027 közötti években érvényes kohéziós politikára vonatkozó – partnerségi megállapodást. Ennek részeként pedig az igazgatási kapacitás, az átláthatóság és a korrupció megelőzésének megerősítése mellett, az Európai Unió éghajlatvédelmi és digitális átállást segítő beruházásokat is hajlandó finanszírozni Magyarország esetében. Azzal, hogy december 31-e előtt elfogadták a partnerségi megállapodást, Magyarországot nem érheti forrásvesztés a neki járó 5,8 milliárd eurós (2300 milliárd forintos) helyreállítási forrásokból. Az Európai Bizottság hivatalos közleményben arról is tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy szerinte hazánk elkötelezett az igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatban, mivel Magyarország – uniós szinten az egyik legjobbnak talált – helyreállítási terve, amely tehát megfelel az összes vonatkozó kritériumnak és elvárásnak, az igazságszolgáltatás függetlenségének megerősítését célzó reformokat is tartalmaz.

A Transparency International hazánkat támadó jelentése kapcsán azt is érdemes megjegyezni, hogy a szervezet valamiért nem a brüsszeli és strasbourgi uniós intézményeket – és NGO-kat – érintő korrupciós ügyekkel foglalkozik. Decemberben tört ki ugyanis a Katar-gate néven elhíresült korrupciós botrány, melynek kapcsán többek között az Európai Parlament egyik baloldali alelnökét, Eva Kailit is előzetes letartóztatásba helyezték, a belga rendőrség továbbá mintegy másfél millió eurónyi készpénzt foglalt le, és legkevesebb húsz házkutatást tartott a nyomozás során.

Az EP említett volt alelnöke december 9-e óta van börtönben, miután már vádat is emeltek ellene a különösen Katar állam brüsszeli lobbitevékenységét feltárni igyekvő, kiterjedt hatósági vizsgálatot követően. Francesco Giorgi, a korrupciógyanúba keveredett Kaili élettársa beismerte, hogy tagja volt egy Katar és Marokkó számára lobbizó szervezetnek, amelyet arra használtak, hogy beavatkozzanak az Európai Parlament döntéseibe. A csak most igazán kibontakozó Katar-gate lényege tehát az, hogy az EP vezető tisztviselőire, lobbistáira és családjaikra gyakorolhatott befolyást Katar és Marokkó a számukra kívánatos EP-döntések eléréséért, és az Európai Unió hatalmi központjaiban számosan érintettek lehetnek az ehhez kapcsolódó korrupcióban, pénzmosásban és szervezett bűnözésben.

Az említett korrupciós botrány két brüsszeli NGO-t, nevezetesen a Fight Impunity és a No Peace Without Justice nevű szervezeteket is érintheti, amelyek Soros György Nyílt Társadalom Alapítványaihoz (OSF), illetve az alapítványi hálózat által finanszírozott más NGO-khoz erősen kötődnek. Az ügyben letartóztatták Luca Visentinit, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség főtitkárát is. A szövetség 2016 és 2021 között több mint hatmillió dollár támogatáshoz jutott az OSF-től, és a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség a Nyílt Társadalom Alapítványok révén finanszírozott Amnesty International, Human Right Watch, valamint – a hazánkat támadó új korrupciós jelentést készítő – Transparency International szervezettel együtt a Sport & Rights Alliance érdekvédelmi szervezet legfőbb támogatójának számít.

Az egykori olasz európai parlamenti képviselő, az érintett Fight Impunity NGO alapítója, Pier Antonio Panzeri például szerepel azon a korábbi listán, amely Soros György európai parlamenti szövetségeseit sorolja fel. A No Peace Without Justice pedig két aktuális líbiai projektre összesen 2,7 millió eurót kapott, de a decemberben kirobbant botrány miatt az összegből 1,37 millió euró kifizetését felfüggesztették (a szervezet működését az Európai Bizottság 2006 óta mintegy hatmillió euróval támogatta). Utóbbi NGO-nak a korábban európai parlamenti képviselőként működő Emma Bonino az alapítója, aki 2015 és 2018 szerepet kapott az OSF igazgatói tanácsában, valamint az előbb említett Fight Impunity tiszteletbeli igazgatóságának is tagja.

Az NGO-knak, így a Transparency International szakmai szervezetnek is saját működési körük, az együttműködő partnereik és támogatóik körében kellene vizsgálódniuk.  A civil szervezeteket ugyanis jó esetben azért finanszírozzák, hogy folytassák, illetve végig vigyék az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy valamilyen módon javítsák a társadalmat. A legtöbb adományozó olyan szervezeteket részesít előnyben, akik hitelesek és szakmai kapcsolataik pénzügyi tekintetben is tiszták, átláthatóak. Ezért az NGO-knak, az adományozó szervezeteknek, ügynökségeknek egyre éberebben kellene figyelniük a korrupció, vagy más visszaélések gyanús jeleit az általuk finanszírozott projektekben és programokban, függetlenül egyébként attól, hogy ezek esetén milyen támogatási módról van szó, vagy ki, mely szervezet lehet a támogatás megvalósítója vagy kedvezményezettje.

A Katar-gate ügy jól jelzi, hogy maguk a civil szervezetek (NGO-k) semmivel sem immunisabbak a korrupcióval szemben, mint más ágazatok vállalatai vagy akár egyes államok, kormányzatok, és ez a szervezetek számára különösen káros lehet, mivel továbbgyűrűző rossz hatással lehet a hírnévre, a hitelességre, így később a finanszírozásra és az adományozásra is. A hitelesség az egyik legkritikusabb tényező, amely egy civil szervezetet befolyásol, amely legegyszerűbben megfogalmazva a megbízhatóságot és a szavahihetőséget jelenti. Miért is támogatnak egyesek például valóban a közért tevékenykedő, nemzeti civil szerveteket? Ennek egyik fő oka az, hogy az adott szervezet ilyen hiteles értékrendet és szakmai szintet képvisel, amelyet jól ismernek, és amelyben a tapasztalataik alapján megbízhatnak.

A korrupció kérdése tehát fontos az NGO-k működése szempontjából is, és ezért felelősséggel tartoznak a társadalom felé. Csökkenteniük kell a korrupciós kockázatokat a nemzetközi politika, és a nem kormányzati jellegű nemzetközi szervezetek körében is, és az adott NGO-n belül szankcionálniuk kell a korrupciós eseteket, mert a szervezetek csak így tehetik világossá, sőt megkérdőjelezhetetlenné, hogy aktív küzdelmet folytatnak a korrupció gyakorlata ellen. Az NGO-knak egyértelművé kell tenniük a saját rendszerünkön belül, hogy a korrupcióellenes programjuk megsértése nagyon sokba fog kerülni, mert azzal a hírnevük forog kockán.

Jó hírnév nélkül az adott szervezet elveszíti a donorok és finanszírozók, valamint partnerei és még a társadalmi célcsoportjai bizalmát is. A Transparency International nevű szervezet is csak úgy tudna szakmai tekintetben hitelesebb lenni, ha ehhez az elvhez valóban tartaná is magát. A Katar-gate botrány ugyanis egyre jobban kikezdi a korrupcióra elvileg érzékeny NGO-k független véleményalkotását és a beléjük vetett társadalmi bizalmat, különös tekintettel arra, hogy a botrány megvalósulására NGO-k közreműködésével került sor.