A cikk a Századvég Alapítvány Szólásszabadság Konferencián elhangzott előadás összefoglalója. Az eseményen neves hazai és külföldi szereplők osztották meg gondolataikat a résztvevőkkel olyan témákat érintve, mint a gyűlöletbeszéd, a vélemény- és a sajtószabadság, az internet befolyása a szólásszabadságra, vagy éppen, hogy hogyan nehezíti Brüsszel a magyar közbeszédet.

Amikor a szólásszabadsággal jogi, gazdasági és szociológiai szempontból vetünk számot, figyelmen kívül hagyjuk érvényesülésének alapvető feltételét, a szólás és a megértés képességét. Akár a hivatalos állami, akár a piaci szereplőkre ruházott jogosultságból származó, akár a nyíltan kierőszakolt, akár az önkéntesen vállalt, akár a politikai, akár a gazdasági cenzúrát vizsgáljuk mint társadalmi intézményt, vélelmezzük, hogy a közlés sikere többé-kevésbé lehetséges; egy olyan koiné használata révén, amelyen a közügyek – vagy legalábbis a mások számára releváns témák – megfogalmazhatók és megvitathatók. Az acentrikus – másképpen: polikontexturális – társadalmakban különös nyomatékot kap az a kérdés, hogy milyen szociolektusok alkalmasak a különféle csoportok, világnézetek, szakmák, megközelítések és szemléletmódok tudásainak, hiteinek, véleményeinek közvetítésére. Nem egy történelmi példa felhozható ugyanis arra, hogy a művészi formanyelvek – főként a metaforikusnak vagy parabolisztikusnak mondott beszédek – kijátszották a zsarnokság hivatalos és nem hivatalos cenzúráját, ám legtöbbször ki sem kellett cselezni azt, elvégre a Leo Strauss-i ezoterikus kódokkal mindössze egy szűk értelmiségi elit kommunikált, amelynek tagjai személyre szabott – olykor visszautasíthatatlan – ajánlatokkal is hatástalaníthatók, illetőleg féken tarthatók voltak.

Hazánkban a kádári–aczéli titkos fegyvert, az öncenzúrát a demokratikus jelentéstúltermelés hipertrofikus cenzúrája korszerűsítette, amely a piktorális fordulatot követően a közvélemény befolyásolása terén egyre marginálisabb szerepet játszó szubkultúráknak a közösségi médiában terjesztett képretorikai alakzataiban éri el új fejlettségi állapotát. Mivel a modernitáskori magyar eszmetörténetben megőrződött premodern vonás, hogy a szépirodalom mint afféle kései Francis Bacon-i „historia litterarum” fogta át a máskülönben differenciálódott tudásterületeket, valamint művelői sokáig kitartóan képviselték azt a meggyőződést, hogy „az irodalmi érzékenység kiváló kiindulópont a kultúrkritikához”, egyáltalán nem tekinthetjük kivételes egybeesésnek az irodalmi és a politikai mező jókora közös metszetét.

Nem az irodalom kényszerűen vállalt feladata volt a politizálás, és nem húzódott be a politikai gondolkodás az irodalmi szöveg fedezékébe; e két szféra nálunk hagyományosan együttműködött, s az irodalmi kánonviták azonnal átpolitizálódtak, a világnézetileg szemben álló felek pedig rögtön elkezdték kiépíteni irodalmi hátországukat, hogy kultúrharcot folytassanak.

Ebből következően elég későn került a tudományos érdeklődés homlokterébe az irodalmi és a politikai retorika stratégiáinak különbsége, ami a hosszú rendszerváltás irodalmi és politikai diskurzusain egyaránt nyomot hagyott: az irodalomtörténet-írás azt tartotta progresszívnak, ha a mű elszakad eszmetörténeti megelőzöttségétől, a politikai gyakorlat pedig azt, ha kidobja léghajójából az értelmiségi politizálás ballasztjait. Ugyanakkor miként a posztmodern irodalomelmélet (és az irodalomkritikai gyakorlat) a miméziselvű olvasatoktól, a politikai gyakorlat a jogi reprezentácionalizmus állítólagos tehertételétől nem tudott megszabadulni. Az irodalomtudomány és az alkotmányjog-tudomány értelmező műveletei, illetőleg a tudomány keretei között, az értelmezés monopóliumáért vívott ütközetek kiélezték az „irodalmi” és a „politikai” szövegképződés közötti eltéréseket.

A poétikum és politikum viszonyában elterjedt hiedelmek azon alapulnak, hogy mindkét diskurzusban a másik számít stabilnak, sőt mindkét diskurzus önképének reflexív mozzanatait a másikról alkotott nézet rögzítése teszi lehetővé. A politikai szöveg ekként a jelentésstabilizáció, a „manifeszt beszéd” példája az irodalomtudósnak, aki ehhez képest mutat rá a nyelvművészeti alkotás poliszemantikus jellegére. Ezzel párhuzamosan az irodalmi szöveg „indirekt beszédét” hajlamos a puszta képzelőerő birodalmába utalni a politikatudós, hogy saját diszciplínájának szövegkorpuszára mint a kemény tények valóságára tapinthasson rá. Csakhogy az irodalmi szöveg is termel igazságokat a másik, és a politikai szöveg is konstruál valóságot a maga számára. A kétféle szöveguniverzum működésének episztemológiai tétje, hogy kiveszik részüket a közösségformálásból és az identitásrepertoárok kialakításából; egymást pedig kölcsönösen ösztönzik. Mindkét tudásterület sok évszázados retorikai stratégiákra támaszkodik, amelyek beszédaktusaikban a nyelvi normakövetés és normasértés mozzanatait egyeztetik össze.

A fenti dichotómiából arra a következtetésre juthatnánk, hogy ez a retorika kétféle, s e kettő mereven elkülöníthető egymástól. Arisztotelészre szokás visszavezetni azt a leegyszerűsítő tételt, hogy a metaforának egyetlen szerkezete, ám két funkciója van: egy poétikai és egy retorikai. Természetesen nem áll szándékomban elmosni a poétikus és a politikus megközelítések különbségeit, ám e különbségek mibenlétét körültekintően kell kezelnünk. Az irodalom számára a politika a meggyőzés művészete, retorikája, így átlátszó és manipulatív; a politika számára az irodalom a gyönyörködtetés művészete, retorikája ennek megfelelően önkényes értelmezésekhez nyit utat. Az egyiknek a másikról alkotott felfogása azonban önszemléletükre is visszahatott; ami miatt az irodalom „tudományossága” az eszmetörténeti olvasatok kiiktatását hirdette, s a tudományosság fokmérője azon múlott, hogy ez az elvárás milyen mértékben teljesül; a politika „tudományossága” pedig életre hívta azt a fajta alkotmányjogot, mely az irányadó jelentést az alkotmányszövegből operacionálisan hivatott kinyerni.

Végső soron mindkét retorikai stratégia retorikaellenes, hiszen az irodalom az egyértelmű jelentésre aggatott szóvirágokat kezdte a kifejezésen érteni (s ezt elnevezte „képviseletiségnek”), a politika pedig egyre inkább a jogilag be nem csatornázható, ekként a jogállamiság követelményét sértő vagy az ünnepi szónoklatok kellékei közé félretett, üres szócsépléssel azonosította ezt a fronétikus tudást.

A modernitásnak a retorikával szembeni kételye három irányból érkezett. A legismertebb, az episztemológiai minduntalan Platónra hivatkozik, noha a Gorgiász egyértelműen elmarasztaló álláspontjával szemben a Phaidrosz jóval megengedőbb; a doxa és az episteme szélsőséges minősítéseihez képest a „jó” és a „rossz” retorika felismerése révén árnyaltabbá válik a megítélése, sőt ne feledjük, hogy a görög bölcselő is rétorként jeleskedett. Valódi tárgyi tudás mozgósítása helyett a rábeszélés technikája ebben az összefüggésben, amit a hatvanas években Habermas és a frankfurti iskola máig hatóan vitt tovább; s a második, a társadalomelméleti kétely is náluk nyilvánul meg leginkább. Habermas a hermeneutika ideológiakritikai sebezhetőségét hánytorgatja fel Gadamerrel folytatott vitájában, s a racionális kommunikáció jegyében amellett tör lándzsát, hogy „a dialogikus egyetértést vagy megegyezést a valamely puszta retorikus vagy stratégiai, azaz manipulatíve elért konszenzustól alapjaiban meg kell különböztetni”. Ennél azonban meghökkentőbb az esztétikai kétely, amely a retorizáltság, vagyis a funkciót kapott nyelvi eljárások, lényegében a szóképek és alakzatok kimerülését diagnosztizálva az objektív, a depoetizáló és az areferenciális kategóriákat az alulretorizáltsággal és a filozofikussággal, a progresszió ismérveivel hozza közös nevezőre, s a valódi szépirodalmi vagy képzőművészeti minőséget az alkotó egyénnek a nemzeti identitás építésében vállat közösségi szerepét centrumba állító hagyományos szemléletmód meghaladásában látja. Ennélfogva a nemzeti szemléletmód, az élményszerűség és a referencialitás nemcsak azonos megítélés alá esnek a retorizáltsággal, de annak mintegy járulékai. Gadamer azonban nem kapcsolja szét a meggyőzést és a rábeszélést (szociológiai funkció), valamint a díszítést és a gondolkodást (esztétikai funkció); éppen a hermeneutika és a retorika közös célját, az értelem közvetítését hangsúlyozza.

Cicerónál semmi sem annyira égető probléma, mint a szónok nyelvhasználatának ismeretelméleti státusza. „Miközben én megengedem nekik [ti. a filozófusoknak], hogy félreeső zugaikban időtöltés céljából ezekről a dolgokról értekezzenek [ti. a morál és az államélet nagy kérdéseiről], azt azonban a szónokra ruházom és bízom, hogy ugyanazokat a témákat, amelyekről azok valamiféle egyszerű és szegényes stílusban vitatkoznak, elragadóan kellemes és fennkölt stílusban fejtse ki.”  Ez a stíluskérdés mindazonáltal mélyen összefügg a költészettel, amely éppen a nyelvi norma megsértése, tehát performatív aktusok révén juthat valamiféle igazság közelébe. A szónokról című dialógus egyik szereplője, Crassus egyenesen így érvel. „Közel áll ugyanis a szónokhoz a költő, ritmus tekintetében kissé kötöttebb, a szavak használatában azonban szabadabb; a díszítés sok nemében pedig társak, majdhogynem egyenlők. Abban pedig bizonyára szinte azonosak, hogy semmiféle szabály nem írja körül vagy határozza meg azt a jogukat, hogy szabadságukban áll azonos képességükkel és szóbőségükkel elbarangolni arra, amerre akarnak.” Felvetődik itt a szólásszabadság korlátozásának lehetősége és kívánalma, hiszen közkeletű vélekedés, hogy a nyitott műalkotások szemantikai tartalmának áttételes és fiktív aspektusai sokkal nehezebben válnak jogi ténnyé, mint a szónoki perszuáziónak a társadalmi kommunikációban amúgy is nagyobb mozgósító erővel rendelkező esetei. De mi van akkor, ha a nyelvi műalkotás egynémely darabjának egy bizonyos, a használat során kikristályosodott és a közbeszédet alapvetően tematizáló konnotációja általános érdeklődésre tart számot? Mi a helyzet akkor, ha a műalkotás tropológiai szerkezete nem a Paul de Man-i, hanem az arisztotelészi felfogás szerint értett retorikai karakterét domborítja ki; s e karakter vajon inkább a mű sajátja, vagy inkább az értelmezői közösség konstrukciója? Vajon a nyelvművészet belső tényezője, hogy csak szűk kör számára hozzáférhető, s e szűk kör szükségképpen képviseli a többértelműség, a stabilizálhatatlanság kifinomult arisztokratizmusát? Cicero számára a morális helyességet, az etikai helytállóságot a „megítélés”, az arisztotelészi dialektika mellett a „feltalálás” előbbre valóságát hirdető topika „helyei”, elsősorban pedig a jogi toposzok garantálták.

Hosszú út vezetett odáig, s most nincs idő a visszatekintésre, hogy Paul de Man a retoricitást a dekonstrukciós módszertan részeként írta le. De még a dekonstrukció törekvése is megegyezik a többi értelmezési metóduséval, hiszen mindegyik közös célja, hogy az okkultizmus, a miszticizmus és a gnózis csábításának ellenszegülve a szövegek szabadságát biztosítsa a hagyományban. A retorikát a művészetelmélet szempontjából a fikciós és a nem fikciós írásmódok közötti különbség elhalványításával, a politika- és jogelmélet szempontjából pedig főként a jogi topika újjáélesztésével igyekeztek rehabilitálni az 1950-es évektől kezdődően. Az előbbinek Paul Ricoeur, az utóbbinak Theodor Viehweg, később Jack M. Balkin, s mindkettőnek Chaïm Perelman a fő kezdeményezői. Előbbi esetben a metafora, utóbbiéban pedig a jogelvek értelmezése jelentette a kiindulópontot. A metafora pejoratív jelentése két előfeltételezést fogad el: (1) a metafizika keretén belül vizsgálható retorikai alakzat; (2) a retorika nem a valóság megismerésének eszköze: amennyiben szónoki, érvelése a tudomány követelményeinek nem tesz eleget, amennyiben pedig költői, a filozófia és a filozofikus irodalom színvonalától marad el, mert az élményszerű szavakba öntésére szorítkozik.

Ha azonban tüzetesen áttekintjük a metaforaelméleteket, ráébredünk, hogy a szcientista beállítottságú művészetértelmezés gyönge lábakon áll; a topikus érvelés pedig bőségesen ad muníciót a kortárs liberális legalizmus jogpozitivizmusával szemben, amely a jogot objektívan kiszámítható normarendszernek állítja be, a jogi döntéseket pedig a szubszumpciós logikának vetné alá, illetőleg úgy tesz, mintha csupán ezt a logikát követné.

A jogi hermeneutika és a jogászi érveléstechnika, amely mindvégig kölcsönhatásban állt az irodalmival – bármit is értettek akkor és ott irodalmon –, a modernitásban és a posztmodern állapot, majd a posztmodern utáni folyamatos jelen idején sem haladta meg a glosszátorok és a kommentátorok ismeretelméleti disputáit. A retorikai gyakorlat mibenléte körül forgó szakmai diskurzus újra és újra örvénybe rántja a közösségeket, valahányszor a szabályok ellentmondásossága/koherenciája és a versengő jogelvek egyenlősége/hierarchiája ügyében kell letennie voksát; akkor is rádöbbent a jog ars jellegére, ha közmeggyőződés szerint a modernitás végre tudatára ébredt scientia jellegének, s a bizonyítékokat mérlegelve egyszer s mindenkorra megnyugtatóan zárta le az erről szóló vitát. Csakugyan nehéz napirendre térni afölött, hogy ez a módszer veszélyezteti a demokratikus jogállamok jogbiztonságba vetett hitét, éspedig nem a többség zsarnokságával vagy a hatalmi ágak összefonódásával, hanem a nyelvi működés – így az alkotmányszöveg – inherens performatív ellentmondásaival. Az alkotmányjog hajlamos úgy viselkedni, mintha a jogtudomány operacionalizáltságát a politikum retorizáltsága veszélyeztetné, s még ha jog és morál heteronómiáját nem is fogadja el, úgy vélekedik, hogy a szillogizmusok zárt rendszerét a politikai érvek nem a méltányosság vagy a társadalmi igazságosság, esetleg a jogállam szociális értékhorizontjának fényében törik fel, hanem a nyers erőszakot tevő autokrata parancsára, amelyet a gátlástalan szofizmus maszkíroz vonzóvá a médiában.

Az irodalmi képzelet „elfogulatlan szemlélője” (a kifejezést Marta C. Nussbaum kölcsönzi Adam Smith-től) és „együttérző azonosulása” mérce a jog és a politika számára. Whitman „kiegyenlítője korának és országának”, akárcsak a bíró és a kritikus; versei, akárcsak később a nagy amerikai regények Faulknertől Thomas Wolfe-n és William Styronon át Jonathan Franzenig, kétségtelenül megrajzolták egy bizonyos kulturális horizont ívét, amelyre a Supreme Court ítélkezési gyakorlata is fölfeszíthető; és vice versa, a bírói jogfejlesztés horizontjára az irodalmi valóságkonstrukció, hiszen sem a személyiséghez, sem a közösséghez nem férhetünk hozzá közvetítettség nélkül. Politikai diskurzusaink, toposzaink és metaforáink pedig nem csupán úgy tekintenek erre a kontextusra, mint megismerőtevékenységünk és megértőképességünk, valamint egyéni helyzettudatunk judíciumának zálogára; a szólásszabadság pedig ténylegesen ezek között a nyelvi határok között bontakozhat ki.

A szólásszabadság kiteljesedése végső soron azon áll vagy bukik, hogy – akár az irodalmi, akár a jogászi tudásterületeken – lehetőség nyílik-e olyan nyelvhasználatra, amely az észszerűség, a koherencia és az összemérhetőség oltárán nem áldozza fel a véleménykülönbségek artikulációját, vagyis a redukciós technikák hagyományának meghonosításával teret hagy a normasértésnek: sem a régmúlt társadalmi állapotaira alkalmazott értelmezői gyakorlatot nem kívánja anakronisztikusan rögzíteni, sem annak a társadalommérnöki akaratnak nem ad szabad kezet, amely értéktételezéseit a szcientizmus fennsőbbséges módszereivel leplezve részérdekek alapján osztja meg a közösséget, majd egy bizonyos partikularitásnak dobja oda a bonum commune-t.