Szólásszabadság és „szólásszabadság”

1. A szólásszabadság védelme a nyilvános viták feltétele, a belépési lehetőség a nyilvános térbe. A nyilvános vitákra vonatkozó korlátok viszont nem esnek egybe a szólásszabadság jogi korlátaival. Például senki nem vitatja, hogy bizonyos korlátozások előírhatók egy adott szakma képviselői számára. Egy jogász (ügyvéd, bíró stb.) vagy egy orvos – a szakmájához tartozó kérdésekben – nem beszélhet teljesen szabadon, beszédének igazodnia kell hivatása szabályaihoz, ahogyan egy tanárnak is a tanórákon követnie kell az előírt tananyagot. Bár e szabályokon belül is széles tér nyílik az egyéni véleménynyilvánításra, az mégis csak szűkebb keretek között érvényesülhet, mintha az adott szakmán kívüliek mondanak valamit a szakmához tartozó kérdésekről, szabályozatlan keretek között (tehát nem a tárgyalóteremben, orvosi rendelőben vagy az iskolában).

Bizonyos körülmények között tehát a szólásszabadság alkotmányos védelme a jogi szabályok által megengedett módon szorul háttérbe. Az érintett felek megállapodása alapján létrejövő jogviszonyokban az elsősorban az államot és az állami szerveket kötelező szólásszabadság alkotmányos joga nem érvényesül teljes erővel. Ezen helyzetek közül a munkaviszony, a munkahelyi szólásszabadság kérdése kiemelkedő fontosságú. A munkáltatók alapvető érdeke, hogy munkavállalóik beszédükkel ne veszélyeztessék az adott vállalkozás vagy intézmény társadalmi presztízsét, imázsát, feladatainak ellátását vagy jövedelmezőségét. Ha azonban külső korlátok nélkül lehetővé tesszük a munkáltatóknak és a munkavállalóknak, hogy félretegyék a szólásszabadság védelmének érvényesülését, az a gyakorlatban az alkotmányos jog kiüresedéséhez vezethet. Az állam és a jogrendszer persze csak óvatosan és korlátok között befolyásolhatja a magánautonómia területét, de a szólásszabadság biztosításának kérdése indokolhat beavatkozást.

Még nehezebb kérdéseket vet fel az egyetemi vagy tudományos szólásszabadság korlátozása. A tudomány képviselői számára a munkájuk integráns része az, hogy szólásszabadságukat gyakorolják, de eközben sajátos kötelezettségeik is vannak. Az egyetemi oktató nem térhet el az adott tantárgyra meghatározott tananyagtól, és például a jogi oktatásban a szerződések joga kurzuson nem beszélhet a családi jogról, mert ezzel megszegné a jogilag rögzített kötelezettségét. A tudományos kutató nem hagyhatja figyelmen kívül a tudományos kutatásra vonatkozó jogi szabályokat, de figyelembe kell vennie a vonatkozó, jogon kívüli szabályokat is, mert, ha nem teszi, akkor munkáját a tudóstársadalom értékítélete a tudomány területén kívül állónak fogja minősíteni. Jogi és nem jogi szabályok is érvényesülnek tehát, mindeközben pedig azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a tudomány egyik fő célja a bevett igazságok megkérdőjelezése, az új utak keresése, amelyben, ha az útkeresés sikeres, a korábbi nem jogi – azaz a tudósközösség által a maga számára kialakított – normák rendszerint felülíródnak. A tudományos kutatás szabadsága tehát rendkívül széles (és a jogrendszerek e szabadságot biztosítják), ugyanakkor – a nem jogi normákon keresztül – korlátozottabb a szólásszabadság általános védelméhez képest.

Hasonló belső szakmai, hivatásbeli normák érvényesülnek számos területen: a jogászok, az orvosok, a katonaság, a rendvédelmi szervek stb. esetében. Ezen normák nélkül – ha az orvos bármilyen, a tudomány aktuális állását figyelmen kívül hagyó tanácsot adhatna a betegének, ha a rendőr politikai állásfoglalást tehetne és így tovább – az adott rendszer működésképtelenné és diszfunkcionálissá válna. A szakmai és intézményes korlátok a közügyek értelmes vitáihoz is rendkívül fontosak, akár fegyelmezett beszédre, mint az orvosok, jogászok esetében, akár némaságra ítélik az adott hivatás képviselőit, mint a katonák, rendőrök esetében.

A szólásszabadság alkotmányos védelmének és az adott helyzetben alkalmazandó jogi szabályok által korlátozott szólásszabadságnak az ereje jelentősen eltérhet egymástól. Hasonlóképpen, a jogon kívüli korlátozások is jelentős hatással lehetnek a szólásszabadság gyakorlására. Mindezekből következően (az alkotmányos értelemben vett) szólásszabadság jogi védelmének és „a (ténylegesen érvényesülő) szólásszabadság” határai nem esnek egybe.

2. A szólásszabadságot nem csak a jogi szabályozás eszközeivel lehet korlátozni. Ezek a „társadalmi” és „intézményes” (bizonyos hivatásokhoz, tevékenységhez vagy intézményhez kapcsolódó) korlátok a beszédre vonatkozó jogi szabályok fontos kiegészítései, és ideális esetben összhangban állnak a jogi szabályozás azon törekvésével, hogy a közügyek vitáinak színvonalát biztosítsa, a demokratikus közvélemény kialakulását támogassa. Mivel azonban esetükben is a szólásszabadság korlátozásáról van szó, fontos, hogy e jogon kívüli normák ne korlátozzák túlzott mértékben az egyéni szabadságot.

A társadalmi érintkezésben az egyének közötti beszélgetésre jogon kívüli szabályok is vonatkozhatnak. Nevezhetjük ezeket – Robert Post nyomán – „udvariassági” vagy „közösségi” normáknak, amelyek kölcsönös tiszteletet követelnek a beszélgetésben résztvevőktől.  Ha eldurvul a beszélgetés – ideértve bármely, tehát nem csak jelenlévők közötti interakciót, akár például egy idegenek között zajló online kommentfolyamot is –, és az egyik fél sértegeti a másikat, azzal a szólásszabadság határait még nem feltétlenül lépi túl, de a megsértett felet elriasztja a beszélgetés folytatásától. A közéleti szereplőkön, vagy közügyekben érintetteken kívül mástól nem várható el, hogy ellenséges környezetben is értelmes párbeszédre törekedjen.

A rendezett társadalmi élet egymás szükséges minimális tiszteletét követeli meg, amit a jogi szabályozás nem ír elő. Ugyanakkor bizonyos közösségi normák a jogi szabályozásba is átszivárogtak. A nyilvános viták korlátozása nem azonos a viták jogi korlátozásával.

Európában a közösségi normák erőteljesebben vannak jelen a jogi szabályozásban – erre példa az egyéni becsületvédelem és a gyűlöletbeszéd tilalma. De sem az EU, sem az államok nem törekszenek e közösségi normák maradéktalan jogi érvényesítésére, mert az káros hatással járna a közügyek nyílt vitatására és így a szólásszabadság védelmére nézve. A közügyekben érintetteknek el kell tűrniük a kemény, bántó kritikát, a társadalmi közösségeket pedig nem általában a beszéd által okozott lelki fájdalomtól, hanem csak az általa előidézett konkrét veszélytől védi meg a jog.

Fontos érv a közösségi normák jogrendszeren való kívülrekesztése mellett azok gyors változékonysága, és a többség által elfogadott normák potenciális elnyomó hatása a kisebbségben maradókra. Sokszor tűnhet úgy, hogy egy adott közösségi norma nem is a többség által elfogadott, elegendő, ha az adott normát érvényesíteni kívánók hangereje nagyobb, mint a többieké. Ennek példája az „eltörlés kultúrájának” (cancel culture) elmúlt években látott elterjedése Európában is. Ezen „kultúra” alapján azokat, akikről úgy vélik, hogy korábban elfogadhatatlanul viselkedtek vagy beszéltek, a nyilvánosságban kiközösítik, bojkottálják vagy elkerülik. A jelenség érzékelhető a közélet minden területén, de legerőteljesebb példáit a kulturális szférában (irodalom, film- és zeneipar), valamint az egyetemeken láthattuk, ahol az intézményhez tartozó tanárok, illetve meghívott előadók szólásszabadsága szenvedett csorbát a velük szembeni fellépés miatt. Ez utóbbi különösen jelentős probléma, tekintettel arra, hogy az egyetemek a szólásszabadság gyakorlásának kiemelt fontosságú helyszínei.  A helyzet odáig fajult, hogy az Egyesült Királyságban 2023-ban a parlament törvényt fogadott el az egyetemi szólásszabadság védelmének érdekében.

A helyzet megítélése azonban nem egyszerű. Az eltörlés kultúráját gyakorlók egyfelől maguk is a szólásszabadsághoz fűződő jogukat gyakorolják, amikor másokkal szemben fellépnek; az a cél, hogy valakit elnémítsanak, megvetésnek tegyenek ki, mindeközben érvelve az érintett elfogadhatatlan nézetei vagy viselkedése mellett, bizonyos mértékig a szólásszabadság joga által védett tevékenység. A szólásszabadság lényegi eleme, hogy jogunk van erőteljesen határozottan fellépni valami (valaki) mellett vagy ellen, amíg a fellépés nem sérti meg mások jogait. De a fellépés túl is mehet e határon (például, ha már erőszakkal fenyeget), illetve enélkül is összeütközésbe kerülhet a kölcsönös tisztelet közösségi normájával. Ugyanakkor az eltörlés kultúrájának lényege, hogy hívei szerint csak azokkal szemben lépnek fel, akik korábban maguk sem tanúsították a megfelelő tiszteletet mások (jellemzően: az ellenkező nem, etnikai csoportok, rasszok, vallási és szexuális kisebbségek tagjai, vagy védett tulajdonságaiktól függetlenül a közvetlen környezetükbe tartozók) iránt. A közösségi normák megsértése tehát mindkét oldallal szemben felmerülhet.

Helyes, hogy a jogi szabályozás e vitán jórészt kívül marad, mert ellenkező esetben a mindenkori többség, vagy inkább a véleményüket legerőteljesebben hangoztatók határozhatnák meg a szólásszabadság jogi korlátait. Ugyanakkor nem látszik az sem, hogy társadalmi szinten hogyan lehetne feloldani ezt a konfliktust. Az ideális közviták és közvélemény elképzelése alapján mindenkit kellő tisztelettel meg kell hallgatni, senkit nem lenne szabad elnémítani, és az így artikulált véleményeket kellene alapos megfontolás tárgyává tenni a közös döntéshozatalt szükségessé vagy lehetővé tevő folyamatokban. De ez az ideál a gyakorlatban csak bizonyos alkalmakkor válhat valósággá, és általában véve nem jellemző a közügyek vitáira, sem az egyetemeken, sem az utcán, a médiában vagy az interneten.

A szólásszabadság joga érvényesül, de a jogrendszer ezen túlmenően hátralép: sem a közvita magas minőségét nem biztosítja, sem az egyes megszólalók társadalmi eszközökkel történő elnémítását vagy elijesztését nem gátolja meg. A kemény kritika, az elítélés, a megszégyenítés, a valakitől való távolságtartás nem összeegyeztethetetlenek a szólásszabadsággal, mert ezek nem alkalmasak a beszélő elnémítására, bár lelki fájdalmat és anyagi kárt okozhatnak neki. Bármennyire is nehéz megemészteni ezeket, védelmük nélkülözhetetlen a szólásszabadság hatékony működéséhez, amely megköveteli az egyes véleményekkel szembeni „ellenbeszéd” (counterspeech) védelmét. Ugyanakkor ha a fellépés ezeken túlmegy, a jogi szabályozás is megvédheti a megtámadott felet, mert az efféle elnémítás már összeegyeztethetetlen a szólásszabadság védelmével.

3. A korábbiakkal kapcsolatban merül fel a kérdés, hogy hivatásukból adódóan mennyire korlátozott az újságírók beszéde? Mivel esetükben a jogászhoz és az orvoshoz képest jóval kevésbé szabályozott szakmáról van szó, a szabadságuk is szélesebb körű. De az újságírótól – a szólásszabadság határainak tiszteletben tartásán túl – hagyományosan elvárjuk a társadalom szolgálatát, és bizonyos jogi és etikai mércék betartását.

Az emberi tudás az annak növelésére specializált hivatások belső, fegyelmező szabályai által növekedhet a legnagyobb mértékben, nem pedig a gondolatok szabályozatlan piacán; mindeközben ez a „piac” alkalmas arra, hogy a közügyek vitáinak színtere legyen, és alakítsa a közvéleményt. A demokratikus döntéshozatal során a tudósnak és a kétkezi munkásnak is formálisan azonos jogai vannak; a tömegdemokráciában – helyesen – nem az intellektuális elit puszta akarata a döntő. Azt azonban, hogy a társadalom tagjai mit gondolnak, ez a bizonyos elit értelemszerűen erőteljesebben képes befolyásolni. A demokratikus akaratképzés befolyásolásának legfontosabb eszköze pedig a média, illetve a médiához hasonló szerepet betöltő internetes fórumok.

A médiában dolgozókra szintén vonatkoznak szakmai normák, amelyek meghatározásában a jogrendszer nem vesz részt. Az újságírókkal szembeni etikai követelmények betartása szükséges ahhoz, hogy a média alkalmas legyen a közügyek vitáinak lefolytatására, abban is bízva (bár lehet, hogy naivan), hogy ezen etikai normák betartása a média – amely mégiscsak gazdasági vállalkozás – jövedelmezőségére is kedvező hatással van, vagy legalábbis ez a hatás nem túlzottan kedvezőtlen. A médiával szemben támasztott társadalmi elvárások – számoljon be a fontos közügyekről, ne legyen elfogult, törekedjen az igazság feltárására – töredékesen, de jogi normákban is testet öltenek, a sajtó esetében jóval kevésbé, a médiaszolgáltatások tekintetében erőteljesebben.

A sajtószabadság európai felfogása törekszik arra, hogy a média jogi szabályozását úgy alkossa meg, hogy a média elsőszámú segítője, fóruma legyen a közviták lefolytatásának, és így a közvélemény alakításának. Ezt médiumtípusonként eltérő szabályozási eszközökkel igyekszik elősegíteni. Valamennyi újságíró számára biztosít előjogokat, hogy szabadon írhasson a közösséget érintő kérdésekről, és bizonyos médiumok – elsősorban a rádió, a televízió és ezek digitális formái – számára kötelezettségeket is előír a közviták körének bővítése érdekében. Ez utóbbi esetben a média szabadságának korlátozása a közérdeket szolgálja, azért, hogy a vélemények minél szélesebb köre hozzáférhető legyen általa. A magánhatalom korlátozása így a társadalom tagjait védi, akikhez a vélemények e szélesebb köre eljuthat.

A média újabb formái (elsősorban az online platformok) szabályozásában a közérdek szempontjának megjelenése a közelmúlt fejleménye, és egyelőre a szabályozás tartózkodik attól, hogy a televíziókhoz és a rádiókhoz hasonló terheket rójon a platformok üzemeltetőire. Ezzel együtt is a platformok újabb szabályozása már figyelembe veszi a közviták védelméhez fűződő érdeket. Az online platformokon bárki beszélhet, így részese lehet a nyilvánosságnak, akkor is, ha nem „médiaként” szólal meg. A hírességek vagy az online influenszerek például vélhetően ma sokkal erőteljesebben befolyásolják a rájuk fogékony közönség részvételével zajló közvitákat, mint a hagyományos média. Őket nem lehet a médiaszabályozás hagyományos eszközeivel kezelni, közérdekű kötelezettségeket róni rájuk. A platformszabályozás tárgya és kötelezettje nem is a megszólaló, hanem maga a megszólalásra lehetőséget adó platform, ezért a szabályozás jellegében alapvetően eltér a sajtó és a médiaszolgáltatások szabályozásától, és az a platform felhasználóinak (a beszélők és a beszéd közönsége) védelmére irányul.

A platformok továbbá maguk is alkotnak szabályokat arra nézvést, hogy felhasználóik mit mondhatnak a platformon. A beszélőt tehát egyszerre korlátozza a jogrendszer (a szólásszabadság jogi normái által) és a platform (az általa alkotott magánszabályozás által). Ez utóbbi szabályok ráadásul jóval kiterjedtebbek, korlátozóbbak (igyekeznek a jogon kívüli közösségi normákat is kötelezően érvényre juttatni a felhasználók biztonsága és nyugalma érdekében), ráadásul globális szinten azonosak. A platformok – mivel közülük az igazán nagyoknak a világ szinte minden pontján vannak felhasználóik – univerzálisan érvényesülő közösségi normákat alkotnak, amelyek elvben egységesen érvényesülnek, függetlenül attól, hogy az adott felhasználó (a beszélő vagy a beszéd közönsége) hol, milyen közösségben él, és annak a közösségnek milyen beszédkorlátozó normái léteznek. Ez szükségszerűen szigorú beszédkorlátozást jelent minden felhasználóra nézve. Ráadásul a platform a saját szabályait jóval gyakrabban alkalmazza, ellentétben a szólásszabadság jogi normáival, amelyeket csak kivételes esetben, bírósági eljárásban érvényesítenek az erre jogosultak.

4. A társadalmi és intézményes (nem jogi) normák rendkívül fontosak, mert ideális esetben, a szabályozáson túlmutató korlátozások segítségével, hozzájárulnak a közügyek értelmes vitájához (a közösségi normák esetében), illetve a társadalmi együttéléshez és az emberi tudás növekedéséhez (az intézményes normák esetében). Ugyanakkor a nem jogi normák korlátozó hatása értékes véleményeket is elnyomhat. E veszély megelőzése azonban általában nem a jogrendszer, hanem magának a társadalomnak a feladata.