Az emberiség történetének kezdettől fogva elmaradhatatlan része a vándorlás, ám az intranacionális, intra- és interkontinentális migráció jelensége az ipari forradalom után, továbbá a demográfiai robbanással még jelentősebbé vált, a folyamat pedig még nem ért a csúcsára. A világ városi lakosságának létszáma a múlt század közepétől számítva napjainkra közel hatszorosára nőtt, míg a vidéken lakók száma mindössze megduplázódott, azaz a népességrobbanás ellenére is csökkent az itt élők aránya. További esetleges növekedését az esetek többségében szintén inkább a szaporulatszám-növekménynek köszönheti, nem pedig a csekély mértékű, de egyébként létező kiköltözési jelenségnek. Nem könnyíti meg a vidéken maradást az sem, hogy minél kisebb egy település, általában annál kisebb az átlagjövedelem is. Továbbá a növekvő népességszám miatti urbanizációs folyamatok egyre több földterületet vonnak el a mezőgazdasági termeléstől, és folyamatos nyomást gyakorolnak a földhasználatra, biodiverzitásra is. Emellett szinte természetes, hogy a (nagy) városokban élők több termékhez is hozzáférnek falusias területen élő társaikhoz képest. Az urbanizációnak kétségtelen előnyeként szokták megemlíteni még többek közt az életszínvonal növekedését, a könnyebb munkához jutás lehetőségét még az alsóbb rétegek számára is, a gazdasági termelékenység növekményt, a kulturális és egyéb javakhoz való könnyebb hozzáférést, a nagyobb fokú innovációt, a heterogén embertömeg harmonizációját, akár a vele együtt megfigyelhető hátrányok oltárán is, mint az egyes városi területeken sokak számára nem megfelelő életkörülmények, közlekedési lehetőségek és közszolgáltatások, nem beszélve a városi életmód adta ismert egészségi ártalmakról, elkerülhetetlenül jelen lévő környezetszennyezésről és a területenként eltérő minőségű, de egyes helyeken egyértelműen rosszabb közbiztonságról.
A tanulmány a Századvég Riport 2021 című tanulmánykötetben jelent meg.
