Néma tömegpusztítás – amikor a vidék lesz a biológiai hadviselés új frontvonala

Magyarországon több mint ötven év után ismét felütötte a fejét a ragadós száj- és körömfájás (RSzKF), amely több ezer szarvasmarha leölését tette szükségessé. A vírus eredetéről, a forrásról még nem rendelkezünk megbízható információkkal.[1] A hatósági vizsgálat során felmerült a gyanú, hogy a fertőzés akár mesterséges és szándékolt is lehet.[2]

Az eset rávilágít arra, hogy a biológiai hadviselés agrárdimenziója már nem pusztán egy hidegháborús árnykép,  hanem valós stratégiai fenyegetés. De vajon honnan ered ennek a speciális doktrínának a genezise, és milyen fenyegetést jelenthet?

A Századvég Konjunktúrakutató Zrt. Energia- és Klímapolitika Üzletágának jelen tanulmánya a hidegháborús amerikai BW (Biological Warfare) és szovjet „Ekologiya” program példáján keresztül keresi a válaszokat a felmerült kérdésekre, és mutatja be e rejtett, de növekvő kockázatot.

Az agrárpatogének rejtett fegyverként fenyegetik a globális élelmezésbiztonságot.

Az állati és növényi kórokozók, vagyis az agrárpatogének alkalmazása a biológiai fegyverek egyik legveszélyesebb és egyben legalulértékeltebb formája. Noha ahogy a bevezetésben is utaltunk arra, hogy ezen doktrínák elsősorban a hidegháború időszakához köthetők, a mögöttük húzódó rémisztő gondolat eredete jóval korábbra nyúlik vissza. A történelem korábbi szakaszaiban, a fosszilis energiahordozók és a villamos energia elterjedése előtt a hadseregek műveleti képességeit és a hátországok ellenálló képességét elsősorban az élelmiszer-ellátás biztosítása határozta meg. Ennek hiányában a kimerülés és a vereség szinte borítékolható volt. A hadviselő felek ezzel tisztában is voltak, ezért gyakran intéztek célzott támadásokat egymás mezőgazdasági létesítményei, állatállománya és élelmiszer-tartalékai ellen.[3] Nem ritkán még saját kapacitásaikat is megsemmisítették egy-egy taktikai vagy stratégiai előny érdekében, innen ered az úgynevezett felperzselt föld doktrína is. E taktika egyik klasszikus példája a második búr háború, amikor a brit csapatok szisztematikusan semmisítették meg a búr farmokat, állatállományt, ezzel ellehetetlenítve az ellenséges gerillacsoportok utánpótlását.[4]

Az ellátórendszerek célzott támadása ma is komoly fenyegetést jelent a globalizált világban, különösen a technológiai fejlődés és az indusztrializált mezőgazdaság szempontjából. A fegyverként használt mezőgazdasági kórokozók rejtett és gyors terjedésük miatt már rövid idő alatt is súlyos gazdasági és társadalmi károkat okozhatnak. A veszélyt tovább fokozza, hogy az ilyen támadások elkövetői gyakran rejtve maradnak, így a felelősség megállapítása különösen nehéz. Az ilyen típusú hadviselés technikai küszöbe relatív alacsony, mivel nem feltétlenül igényel fejlett laboratóriumi infrastruktúrát sem, hiszen a fertőző ágensek szinte minden pillanatban jelen vannak a bolygó valamely pontján. Ráadásul, mivel az agrárpatogének nem közvetlenül embereket támadnak, az erkölcsi gátlás is jóval gyengébb, mint más biológiai fegyverek esetében. Ezt azt is jelentheti, hogy ha vannak is arra utaló jelek, hogy egy másik hatalom áll a járvány mögött, nem feltétlenül von maga után fegyveres válaszcsapást.[5]

A modern mezőgazdaság sebezhetősége tette stratégiai célponttá az élelmiszer-termelést.

A modern mezőgazdaság szerkezete, különösen a monokultúrás, nagyüzemi rendszerek elterjedése, rendkívül sebezhetővé teszi az élelmiszer-termelést az ilyen kórokozókkal szemben. A genetikai változatosság hiánya miatt egy-egy agresszív kórokozó akár villámgyorsan is képes lehet végigsöpörni egy ültetvényen vagy állatállományon, ezzel gyakorlatilag akár egy teljes termésszezont vagy tenyészállat-populációt semmisítve meg. Az állatállományok esetében a genetikai károk elképesztő mértékűek lehetnek, az újjáépítés pedig ijesztően lassú. A történelem is számos példával szolgál az ilyen patogének hatására. Gondoljunk csak az ír burgonyavészre, amely éhínséghez és halálesetekhez, majd tömeges elvándorláshoz vezetett vagy a bengáli rizsbarnafolt-járványra, amely szintén százezrek életét követelte. A hidegháború során a két szuperhatalom felismerte a történelmi példákban rejlő tanulságokat, így mind a Szovjetunió, mind az USA komoly energiákat fektetett az agrárbiológiai fegyverek kutatásába és fejlesztésébe.

Az amerikai biológiai fegyverfejlesztési program már közvetlenül a második világháború után elkezdte vizsgálni a mezőgazdasági kórokozók célzott alkalmazásának lehetőségeit.

Az Egyesült Államok agrárbiológiai fegyverprogramja a második világháborút követően indult el, és a hidegháború fokozódásával vált különösen intenzívvé. A program központja a Washington közelében fekvő Fort Detrick katonai támaszponton működött, ahol az amerikai biológiai hadviselésre irányuló kutatások többségét koordinálták és fejlesztették. Jelzésértékű, hogy ebben az időszakban mind a nyugati, mind a keleti blokkban az agrár- és biológiai hadviselés kutatóközpontjai gyakran fővárosok, illetve nagyvárosok közvetlen közelében kaptak helyet, ami a korszak stratégiai gondolkodásának sajátos logikájára is rávilágít. A katonai programok gyakran akadémiai vagy ipari kapacitásokra épültek rá oly módon, hogy az kívülről rejtve maradt. Az agrárpatogéneket vizsgáló program célja az volt, hogy növényeket és haszonállatokat megfertőző kórokozók segítségével gyengítse az ország ellenségeit, különösen a kommunista Szovjetuniót és az érdekszférájába tartozó más országokat.[6] A projekt során számos patogént fejlesztettek és alakítottak bevethető fegyverré, amelyek közül a legígéretesebbek még „szolgálati” nevet is kaptak:

• a Phytophthora infestans – Burgonyavész,
• a Magnaporthe grisea – A rizs járványos barnulása (Agent LX),
• a Puccinia graminis tritici – Búza feketerozsda (Agent TX),
• a Tilletia indica – Búza kőüszög.

A program során jelentős mennyiségű (több tíz tonnányi) spórakészletet halmoztak fel. Például az Agent TX-ből mintegy 40 tonnát tároltak különböző telephelyeken, amellyel valamivel több mint 259 ezer négyzetkilométernyi területet lehetett volna megfertőzni.  Ez körülbelül az egykori Csehszlovákia és Magyarország teljes területét lefedhette volna.

A mértékek szemléltetéséhez Budapesti origóval felrajzoltunk egy 250 ezer (sötétbordó), majd egy 500 ezer (világosbordó) négyzetkilométer területű kört. Ahogy Rimmington munkásságából ismertettük, 40 tonna Agent TX mintegy 259 ezer négyzetkilométer megfertőzéséhez elég, ami hozzávetőlegesen megegyezik a sötétbordó kör területével. A szennyező anyag duplájával már a régió nagy részére is kiterjedhetett volna a káros hatások mértéke, veszélyeztetve ezzel az érintett országok ellátását.

A program részeként számos „egyedi” terjesztési technológiát is kidolgoztak, amelyek célja nemcsak a kórokozók hatékony szórása, hanem azok detektálásának és visszavezethetőségének minimalizálása volt. Ezek közé tartozott például a repülőgépről kijuttatott aeroszolforma, valamint a hírhedt ún. „feather bomb”, amely madártollak közvetítésével terjesztette a patogéneket lassan ülepedő, nehezen kimutatható, mégis széles körben fertőző formában. A feltételezett célpontok között kiemelt helyen szerepeltek a Varsói Szerződés államai, köztük Magyarország, valamint az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság mint a Szovjetunió egyik mezőgazdasági központja.

A Szovjetunió az akció-reakció elve alapján, az amerikai fejlesztések hírére felgyorsította saját programját, amely később „Ekologiya” (Экология) fedőnéven önálló projektté vált.

Fontos kiemelni, hogy a Szovjetunióban a hidegháború előtti időszakban nem folytak érdemi agrárbiológiai fegyverfejlesztések. Bár elszórtan léteztek fitopatológiai kutatások, ezek nem kötődtek közvetlenül katonai célkitűzésekhez. A globális hatalmi verseny éleződésével azonban Moszkva fokozott figyelemmel kísérte az amerikai védelmi fejlesztéseket, és az 1960-as évek elején tudomást szerzett az Egyesült Államok agrárbiológiai programjairól. Ezt követően indultak el a Szovjetunióban az első célzott kutatások ezen a területen – vagyis a szovjet fejlesztések reaktív módon, kifejezetten amerikai ösztönzésre vették kezdetüket, nem pedig önálló stratégiai kezdeményezésként.[7]

A szovjet Ekologiya-program: Mezőgazdaság a hibrid hadviselés célkeresztjében

A Szovjetunió agrárbiológiai hadviselési törekvései a hidegháborús korszak egyik legszigorúbban őrzött, ugyanakkor stratégiai jelentőségű programjában, az „Ekologiya” fedőnevű projektben csúcsosodtak ki. A program a Mezőgazdasági Minisztérium irányítása alatt zajlott, és célkitűzése messze túlmutatott a védekezésen: elsődlegesen támadó, offenzív jellegű mezőgazdasági biológiai fegyverek kifejlesztésére koncentrált. A mögöttes stratégiai szándék egyértelmű volt – az ellenséges országok, különösen az Egyesült Államok mezőgazdaságának megbénítása növényi és állati kórokozók bevetésével. Ezzel a nyugati gazdaságok és a „kapitalista” társadalmi rend súlyos destabilizációját kívánták elérni.

Az Ekologiya-program rendkívül szigorúan szegmentált, rigid struktúrában működött, és legalább hat különálló intézmény tartozott alá. Ezek a létesítmények nemcsak kutatási, hanem kifejezetten biológiai fegyvergyártásra is alkalmas laboratóriumokkal, mezőgazdasági teszttelepekkel és rejtett előállító kapacitásokkal bírtak. A hálózat földrajzilag is széles spektrumot ölelt fel: Örményország, Kazahsztán, Tádzsikisztán, Oroszország és Üzbegisztán területén is működtek ilyen egységek, ami nagyban megnehezítette a nyugati hírszerző szervek számára a program teljes feltérképezését. 1958-ban a program új lendületet kapott, amikor Nyikita Hruscsov aláírta a mikrobiológiai és virológiai kutatások megerősítéséről szóló 909-426-os számú rendeletet. Ettől kezdve a cél nem csupán az volt, hogy felzárkózzanak a nyugathoz, hanem hogy a biológiai eszközökkel is versenybe szálljanak az USA-val. Bár a Szovjetunió aláírta a Biológiai Fegyverek Egyezményét (BTWC), az Ekologiya-program nyíltan megsértette annak előírásait, miközben minden tevékenységet „védelmi célú kutatásként” tüntettek fel (a szóban forgó egyezményt az USA is aláírta, de nem tartotta be). A becslések szerint a fejlesztések csúcspontján mintegy 10 000 fő vett részt a programban, ami jelentősen meghaladta más országok hasonló biológiai hadviselési erőfeszítéseinek mértékét.[8]

A hidegháborús időszakban az állattenyésztési ágazatok kiemelt célpontként szerepelhettek a biológiai fegyverek lehetséges alkalmazási forgatókönyveiben.

Az Ekologiya egyik legfontosabb alrendszere az ún. „Biopreparat” volt, amely egy több száz laboratóriumból, gyárból és teszttelepből álló, titkos intézményhálózatot jelentett. A Biopreparat nem csupán technikai központként működött, hanem kulcsszerepet játszott a legfejlettebb biológiai kutatásokban és célzott fejlesztésekben is.[9] Az intézmények gyakran civil köntösbe bújtatott létesítmények voltak, amelyek valódi rendeltetését még az ott dolgozók jelentős része sem ismerte. A programban dolgozó szakemberek az amerikai program során bemutatott növényi patogének mellett kiemelt figyelmet fordítottak három különösen veszélyes állati patogénre is:

• a ragadós száj- és körömfájás vírusára (RSzKF),
• a madárinfluenza vírusára,
• az afrikai sertéspestisre (ASF).

A ragadós száj- és körömfájás a potenciális agrárpatogén fegyverek között a leghatékonyabbnak és egyben legveszélyesebbnek számított.

Az RSzKF, azaz ragadós száj- és körömfájás, különösen alkalmasnak bizonyult katonai célokra, mivel rendkívül fertőző, gyorsan terjed és csak az állatokra veszélyes, így az emberi célpontokkal szembeni támadásokhoz képest kisebb egy esetleges, különösen nukleáris válaszcsapás esélye. Érdekes adalék, hogy a második világháborút követően a szovjetek elfoglalták a németországi Insel Riems Kutatóintézetet, amely a világ egyik vezető RSzKF-kutató központja volt. A zsákmányolt eszközöket, állatokat és kutatási anyagokat a Szovjetunióba szállították, majd integrálták saját katonai programjukba. Ebből a szempontból a harmadik birodalom agrárbiológiai eredményei beépítésre kerültek a későbbi szovjet fegyverfejlesztési program során. Az RSzKF-fel kapcsolatos program eredményesnek bizonyult, és képesek voltak nagy mennyiségű szárított vírust előállítani, amelyet légi úton is eljuttathattak volna ellenséges országok állatállományához, potenciálisan óriási gazdasági károkat okozva.[10]

Ha egy gyors ütemű terjesztési móddal, például aeroszolos eljárással kombinálják a vírust, úgy példátlan sebességgel képes terjedni. Ideális meteorológiai körülmények között akár a napi 10 kilométeres terjedési ütem sem elképzelhetetlen. Szemléltetésként bemutatunk egy ilyen terjedési „modellt”, feltételezve a fentebb említett mértéket. A terjedés csupán hipotetikus, a célja a fertőzés gyorsütemű terjedésének szemléltetése a hidegháború alatt kifejlesztett megoldásokat alapul véve. Kiindulási pontként a szlovákiai Nyárad (Ňárad) települését határoztuk meg, ahol sajnálatos módon már felütötte fejét a megbetegedés. A terjedést 6 napra határoztuk meg, feltételezve, hogy addigra az első tünetek alapján sikerül detektálni a vírust.

A hat különböző kör a terjedés első hat napját demonstrálja jelen esetben, a legbelső kör az eredeti fertőzés mértékét mutatja. Minden további nappal tíz kilométert haladna a fertőzés minden irányba. A szemléltető modellen jól látható, hogy már az első nap során eléri hazánkat, majd minden nappal egyre nagyobb területeket érint mind a kettő országban. Körülbelül az ötödik napra éri el a szomszédos Ausztriát. Jelen esetben nem számoltunk a lappangási idő alatt történő állatszállítással, az emberek és eszközök mozgatásával, amelyek maguk is terjeszthetik a betegséget úgy, hogy akár az eredeti fertőzéstől igen nagy távolságokra is gócpontokat hoznak létre. Már egy ilyen kezdetleges szemléltető ábrán is jól látható, miért tartották ígéretes fegyvernek a RSzKF-et a hidegháború során.

Ami egykor még csak fegyverfejlesztési spekuláció, mára már járványügyi valóság: a madárinfluenza és az afrikai sertéspestis a mezőgazdasági hétköznapok szerves részévé vált.

A madárinfluenza és az afrikai sertéspestis, sőt még a marhavész is megkülönböztetett figyelmet kapott a szovjet biológiai fegyverprogramban. E vírusok kapcsán mutációs változatokat is vizsgáltak, valamint kiemelten foglalkoztak azzal, hogy hogyan lehet ezeket rovarvektorokon keresztül terjeszteni. A kutatók olyan eszközöket fejlesztettek, amelyekkel több millió rovar, például kullancsok alkalmazásával korlátozottan „irányítható”, így akár mesterségesen is befolyásolható annak terjedése.  Ezeket a vektorokat úgy alkalmazták mint fertőző eszközöket: nemcsak az állatokat, de más vektor és patogén kombinációban növényeket is meg lehetett betegíteni segítségükkel.

Az amerikai védelmi hírszerzés jelentése (DIA) rámutatott arra is, hogy a Szovjetunió, az USA-hoz hasonlóan aeroszolos terjesztési módszereket is kifejlesztett, amelyekkel erdők és mezők permetezésén keresztül lehetett betegségeket és kártevőket nagy területeken szétszórni. Ez az eljárás lehetővé tette, hogy a kórokozókat célzottan, ugyanakkor széles körben, különféle éghajlati viszonyok között is hatékonyan alkalmazzák. Ezek a kórokozók a szovjet mezőgazdasági biológiai fegyverprogram alappillérei voltak, amelyekkel akár egy ország teljes élelmiszer-ellátása is megbénítható volt.

A keleti blokk összeomlását követően az egykori szovjet fegyverprogram gyárai és kutatói egyik napról a másikra új államhatárok között találták magukat. Egyesek visszatértek Oroszországba, mások viszont „oldalt” váltottak.

A Szovjetunió összeomlásával a világ legnagyobb mezőgazdasági biológiai fegyverprogramja, az „Ekologiya” egyik pillanatról a másikra hullott darabjaira. A központi irányítás megszűnt, a finanszírozás elapadt, a kutatóintézetek pedig magukra maradtak több ezer, a haditermelés logikájához szokott kutatóval és laboratóriumokkal, amelyek szupervirulens patogéneket és katonai célú fermentorokat tartalmaztak. A hirtelen szabaddá váló, de szociálisan és egzisztenciálisan kiszolgáltatott kutatógárda egy morális és szakmai vákuumba került. Ezen helyzet komoly biztonsági fenyegetést jelentett a nemzetközi közösség számára. A felhalmozott tudás, a kutatási anyagok és a technológiák proliferációs kockázata rendkívül magas volt. Félő volt, hogy az elhagyott vagy alulfinanszírozott intézményekből a patogének, a tudás vagy akár maguk a szakemberek is olyan államokhoz vagy terrorszervezetekhez kerülnek, amelyek biológiai fegyvereket akarnak fejleszteni.[11]

A nyugatiak programot indítottak a tudásbázis szétszóródásának megakadályozása céljából, de maradtak szürkezónák.

Válaszul erre a fenyegetésre indította el az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a Biological Redirection programot. A program célja volt egyrészt megakadályozni a szovjet tudásbázis szétszóródását nemkívánatos irányokba, másrészt lehetőséget biztosítani a kutatóknak arra, hogy civil célú, transzparens mezőgazdasági vagy állategészségügyi kutatásokban folytathassák pályájukat. A program számos helyszínen sikeres volt, de maradtak szürkezónák is, különösen ott, ahol a nemzeti kormányzat még gyenge és kiforratlan volt.[12]

Számos ígéretes, a fegyverfejlesztési program szempontjából kulcsfontosságú kutató igazolt át amerikai, brit vagy izraeli állami intézményekbe. Mások inkább Teherán, Damaszkusz vagy Tripoli felé vették az irányt.

Irán a kilencvenes évek elején aktívan kereste a kapcsolatokat a volt szovjet tudományos elit bizonyos köreivel. A cél egyértelműen a tapasztalathoz és technológiához való hozzáférés volt. A szakértők abban egyetértenek, hogy több, a Biopreparat kötelékébe tartozó kutató is kapcsolatba lépett iráni megbízókkal, és egyes esetekben a felajánlott állásokat is elfogadták. Különösen azok a virológusok és fermentációs szakértők voltak keresettek, akik például a száj- és körömfájás vírus nagyüzemi előállításában, vagy az afrikai sertéspestis stabilizációjában rendelkeztek jelentős tapasztalattal. Teherán mellett Szíria és Líbia is nagyfokú érdeklődést mutatott a „szaktudás” iránt, ami különösen aggasztó lehet, hiszen napjainkban ezek az országok jelentős mértékben elveszítették önállóságukat, és számos külső tényező befolyásolja döntéshozatali folyamataikat. Kérdéses, hogy a megszűnő vagy meggyengült állami ellenőrzés milyen ajtókat nyitott meg a nem állami szereplők, milíciák vagy terrorszervezetek előtt.[13].